Tél van. Nem lehet ugrani. Illetve lehetne, de nagyon bonyolult szervezést igényel, szóval vegyük úgy, hogy nem lehet. Ilyenkor marad a nosztalgiázás, a nyári ugrások újra és újranézése, és a napok számolása, hogy mikor lesz már végre tavasz.
Illetve mégsem! Van valami, amivel enyhíteni lehet az elvonási tüneteket. Létezik egy eszköz, ami majdnem ugyanazt nyújtja, mint egy igazi ugrás. Coca Cola – Pepsi Cola viszonylatban az ejtőernyőzés Pepsi Colája, de ha nagyon kemény szívű szeretnék lenni, akkor lehet, inkább csak Tesco Colája a szélcsatorna.
Egész jó, majdnem olyan, de azért mégsem teljesen. A titkos összetevő hiányzik ugyan belőle (az érzés, amikor az ember beszáll a gépbe, érzi a repülőgépek jellegzetes illatát, látja a felhőket, kiugráskor még visszanéz a gépre, ott a táj, a Balaton, mosolyognak rá a mellette zuhanó barátai), de nagyon jó pótló szer. Sőt, van egy olyan előnye, hogy teljesen veszélytelen, nem lehet benne lezuhanni. Ezért azok is könnyedén megtapasztalhatják a szabadesés semmihez sem hasonlítható érzését, akik már a gondolattól is rosszul vannak, hogy kiugorjanak egy repülőből. Mindentől függetlenül isteni áldás, hogy van.
Tíz ugrással a hátam mögött döntöttem úgy, hogy elmegyek a londoni szélcsatornába. Hozzánk ez az egyik legközelebbi és legkorszerűbb szélcsatorna. Gyakorolni és légbiztonságot szerezni nagyon jó lehetőség. Sokkal hatékonyabban és gyorsabban meg lehet tanulni a mozdulatokat, mint az ugrások során. Nem kell annyi mindenre figyelni, nincs stressz, hogy nyitni kell, csakis kizárólag a zuhanásra lehet összpontosítani. Kezdőként ez nem hátrány. Ha nem lenne ilyen drága mulatság, én kötelezővé tenném. De sajnos nem egy pénztárcakímélő dolog. Talán ez is az oka, amiért nálunk nincs.
Bár sok próbálkozás volt már. Rettentő nagy beruházás és olyan energiaigényes a működtetése, hogy eddig mindenkinek beletörött a bicskája. Épült például Székesfehérvár környékén egy, de amikor rákapcsolták az áramot, a környező falvakban elhalványultak a lámpák.
Helyesbítek: egy működő szélcsatornánk mégiscsak van, egy mobil szélcsatorna. Kicsi, nem tökéletes, amolyan magyaros szélcsatorna, de a miénk. Egyszer, az egyik alsóörsi Harley-Davidson fesztiválon volt szerencsém kipróbálni.
Az egész szerkezet egy kamion alvázra épült. Egy 550 lóerős motor hajtja meg a Műszaki Egyetem szakemberei által speciálisan ide tervezett légcsavart, amely maximálisan 180 km/h-s szelet tud generálni. A légcsavart egy biztonsági vasrács választja el a felette elhelyezkedő légvártól, amiben a lebegés kipróbálható. És az emberek szeretnek lebegni. Nemtől, kortól függetlenül. Hosszú sorokban várakoztak, hogy egy-egy percre kipróbálhassák, és mindenki fülig érő vigyorral az arcán távozott.
Én nem nagyon tudtam benne felemelkedni, az ejtőernyős technika és ruha nem annyira jött be. A saját ruhám még kevésbé: az övem és a gombjaim nem bírták a kiképzést, beakadtak a hálóba, a 180 km-es szél pedig nem tréfadolog. Persze adnak odavaló ruhát és mindenféle védőfelszerelést, csak a renitenskedő kuncsaftoknak kell hasonló veszteséggel számolniuk.
Amúgy elég keskeny a széláram, kb 1-1,5 méter átmérőjű, és nem annyira egyenletes, könnyű lecsúszni róla oldalra. De az egyik tulajdonos, aki már sok-sok órát eltöltött benne, nagy lebernyeg ruhában, egészen a légvár fölé, 6 méter magasra ki tudott emelkedni. Azért nagyon élvezetes volt így is. Ha legközelebb látnám őket rendezvényen, vidámparkban, biztos, hogy befizetnék egy körre.
Visszatérve Londonra, ahol tavasszal jártam, az egy nagyon profi szélcsatorna volt. Öt méter átmérőjű és nyolc méter magas maga repülési tér, ahol akár több ember is tud egyszerre gyakorolni. A négyezer lóerős motorral meghajtott légcsavar a csatorna tetején helyezkedik el, inkább hajócsavarhoz hasonlítható, mint repülőgép-légcsavarhoz. Felülről szívja a levegőt, amit a csatorna oldalain levezetnek, és kiegyengetve alulról vezetnek vissza, teljesen egyenletes és turbulencia mentes áramlásokat kapva. Akkora sebességű szélet tudnak előállítani, ami nem csak hason, hanem mindenféle testhelyzetben képes megemelni az embert. A szélsebességet egy kezelő folyamatosan szabályozza. Egy irányító pult mögül figyeli a bent lévők ténykedését, és szükség szerint emeli vagy csökkenti a megfújást.
A szórakozni vágyó látogatókkal végig bent vannak az ottani profi oktatók – akik úgy is tudnak stabilan zuhanni, ha a lábukat a nyakukba rakják– végig fogják az embereket, akiknek nincs más feladatuk, csak hogy élvezzék a szabadesést és mosolyogjanak a kamerába.
Én elsősorban azért mentem, mert a forgással voltak problémáim. Azt szerettem volna megtanulni helyesen. De érdekes módon, valami teljesen mással okoztam fejtörést az oktatómnak: hogy a szöszben tudok teljesen kinyújtott lábakkal is hátrafelé menni. Ahogy elengedett, egyből kilőttem hátrafelé és nekikoccantam a falnak.
Kívülről nézve olyan egyszerűnek tűnik. Aztán mikor bemegy az ember, csak pattog az egyik faltól a másikig, mint egy flipper. Nagyon iciri-piciri mozdulatokon múlik, hogy merre indul el az ember teste 200 km/h-s megfújásban. A levegőben nincs mihez viszonyítani, ha arrébb csúszol pár métert, észre sem veszed. Itt, egy ilyen pici térben látszik igazán, hogy egy helyben zuhan-e az ember vagy sem.
Jaj, és a lazítás! Emlékszem, az elején csak azt mondogatta az angol srác, hogy relax, relax. Lazítsak, persze, amikor az a feladat, hogy legyél laza, az a lehetetlen lehetetlenje. Egyébként tényleg ez a kulcsa a dolognak. Nem szabad görcsösen, izomból mozogni. Állítólag mindenkinek az első óra a legnehezebb. Én az idő felét, bár ennek is megvoltak a maga szépségei, a rácson pattogva töltöttem, amitől kék-zöld foltok lettek a csípőmön, a térdemen. Aztán valahogy a végére kezdtem ráérezni, úgy, ahogy sikerült arra menni, amerre akartam, például felmentünk a legtetejébe, 8 méter magasra, az felejthetetlen volt. De rengeteg tanulnivalóm van még.
Most tavasszal is tervben van egy kis szélcsatornázás. Az idő közben Prágában megnyílt legújabb szélcsatornába szervezzük a következő kirándulást. Közelebb van, könnyebben megközelíthető, és kell egy kis kulturális változatosság is.
