A karácsonyban többek között az a jó, hogy lehet álmodozni, forgatni szabadon a fejünkben a gondolatot, hogy mit is kérnénk a Jézuskától. Én például egy Álomgarázst állítottam össze magamnak.  Sose lesz persze ilyenem – de jól is néznénk ki, ha minden vágyunk teljesülne!

Ábrándozásomat csak egyetlen tényezőtől igyekeztem szabaddá tenni – a publikum elvárásaitól. Nem azért álmodtam meg ezt a kollekciót, hogy mások elismerését kivívjam vele, hanem olyan autókat szedtem össze gondolatban, amelyekről gyanítom vagy tudom, hogy jól érezném magamat a társaságukban.

Egy igazán ütős gyűjtemény nyilván egy háromkerekű Benz-replikával kezdődne, és aktuálisan mondjuk egy új Camaróval végződne, de mivel még álmaimban sem vagyok Jay Leno, az autók számát 100 helyett 10-re korlátoztam. Ez végül kínkeserves helyzethez vezetett, mert kapásból összeírtam harminc típust, amit rövid gondolkodás után kiegészítettem negyvenre, így azután harminc kedvencemet ki kellett húzni a listáról. Olyan gyönyörűségek estek ki, mint a Mini Moke, a Rolls Royce Siver Shadow, az Auburn Speedster, a Ford Edsel, a Datsun 280Z vagy a Volvo P1800. És le kellett mondanom egy teljes Corvette-sor kirakásáról is.  Sebaj, a tíz, ami bent maradt, bőven kárpótolna a többi harmincért is.

Tehát, tegyük fel tehát, hogy a Jézuska varázsolt egy tízállásos garázst a kertem végébe – nyissuk ki sorban az ajtókat, nézzük, milyen autók rejtőznek odabent.

1. Lamborghini Miura
Ilyen volt az első Matchboxom.  Hétéves voltam, a mandulaműtétem után anyám elvitt egy játékboltba, hogy választhatok valamit. Volt egy körbeforgó polcocska a pulton, tele mecsikkel, fel se értem rendesen. Anyám azt mondta, hogy ilyen kis holmit nem vesz ilyen drágán (28 forint 1966-ban, az szerintem manapság olyan 2000 forintnak felelhet meg). Sírtam, egy ember odajött, felemelt, a polcot körbepörgettem, a Miurát levettem, és ő kifizette anyám helyett. Ma már tudom, hogy a világ egyik legszebb sportautójának modelljét választottam ösztönösen, és dédelgettem, őrizgettem hosszú éveken át. Nyílt a két ajtaja, kanyarodott a kereke, a fiamnál veszett nyoma, bár lehet, hogy megvan valahol, a leendő unokáknak elrakott játékok között. Az idén májusban Los Angelesben, a Petersen autómúzeumban végre élőben is láthattam egyet.

Ma is gyönyörű, a születése évében, 1966-ban lélegzetelállító és lehengerlő lehetett.  A járóképes vázat a Lambo három mérnöke, Gian Paolo Dallara, Paolo Stanzani és Bob Wallace konstruálták és építették a szabadidejükben, a karosszériát a Bertone fiatal dizájnere, Marcello Gandini tervezte.  A 350 lóerős, V12-es, keresztben beépített motor a sofőr és az utas fejétől pár centire ordít, elválasztó fal nincs, a hátsó ablakot egy redőnyszerű elem helyettesíti, hogy a termelődő hő a réseken át utat találjon a szabadba. Miurát vezetni valószínűleg kényelmetlen és klausztrofób feladat lehet, de ki merem jelenteni, hogy bármely pillanatban készen állok erre a gyötrelemre. Úgyhogy az Álomgarázs első állása a Lamborghini bikáját illeti, melynek színe csakis okkersárga lehet.

2. Humvee
A sportkocsi mellé terepjáró mindenképpen kell a gyűjteménybe. Nyilván több típuson is elgondolkodtam, a Land Rovertől a Land Cruiseren át Pajeróig – de igazából csak azért, hogy tovább tartson az ábrándozás. A Humvee-nak ugyanis az én szememben ebben a műfajban nincs ellenfele. A polgári változat, a Hummer H1 is irgalmatlanul jól néz ki, de az Álomgarázsban egy katonai kivitel lakna, egy HMMWV, (High Mobility Multipurpose Wheeled Vehicle – vagyis nagy mozgékonyságú, többcélú kerekes jármű), amit több mint harmincféle kivitelben gyárt 1985 óta az AM General az amerikai hadsereg megrendelésére.

Ezek közül is a ponyvás kivitelt választanám, amit le lehet csupaszítani nyáron – így teljesebb lenne az élmény, hogy az ember egy minden akadályon átcsörtető  dinoszaurusz hátán lovagol.  Az erőt ehhez egy 6.5 literes, nyolchengeres dízelmotor adja, 515 Nm-es nyomatékát négyfokú automataváltó továbbítja három differenciálművön át a négy független felfüggesztésű kerékhez. A portáltengelyes konstrukciónak köszönhetően a hasmagasság 40 centiméter.  Tudom, tudom, hogy katonai változatokhoz hozzájutni elég nehéz, ezek hivatalosan nem kerülhetnek polgári forgalomba, mert nem teljesítik a közlekedésbiztonsági előírásokat – de egy ilyen apróság nem állhat az álmodozás útjába.

3. Lincoln Continental Mark II
A Mark II-es Lincoln alkotói az 50-es évek legszebb és legelegánsabb amerikai autójának létrehozására törekedtek. A terv sikerült, ám ezért szó szerint nagy árat kellett fizetni: a „personal luxury car”, (európai fogalmak szerint: egy jól felszerelt GT) gyártásának két évében a legdrágább személygépkocsi volt az USA-ban, kétszer annyiba került, mint egy Cadillac, és még a Rolls Royce is csak köszönhetett neki. A Ford tervezői az akkor általános túldíszített stílussal szemben a sallangmentes eleganciára törekedtek, így adva európai ízt az amerikai óriáskupénak. Ezt erősítették azzal is, hogy nem az USA-ban mutatták be először, hanem az 1955-ös párizsi autószalonon.

A szervokormánnyal, szervofékkel, elektromos mozgatású ablakokkal és ülésekkel felszerelt autó nagyrészt kézi munkával készült, igen szigorú minőségi előírások szerint. A magas ár sem fedezte az előállítási költségeket, a Fordnak minden egyes eladott autón mintegy ezer dollár vesztesége volt. Ezért a gyártást két év és háromezer eladott példány után leállították. Egy szépen felújított Lincoln Continental Mark II ma úgy hetven-nyolcvanezer dollárt kóstál – de az ár nem befolyásolhatja az ábrándozást: ennek a kivételesen gyönyörű amerikai luxuskupénak az Álomgarázsban a helye!

4. Hot rod
Nos, ha már Amerika, hát nincs amerikaiabb autó egy hot rodnál. Persze, ezek között az egyedi tervezésű és építésű jószágok között sok a giccses-csicsás darab: hogy még véletlenül se hibázzunk esztétikai vonalon, csakis egy rozsdás, barkácsolt szarnak kinéző, vadigazi rat rod jöhet számításba, amelynek műszaki állapota persze tökéletes, menetteljesítménye elismerésre méltó, a hangjától pedig lerázódik a csajokról a bugyi. Egy igazi rod természetesen amerikai alapokra épül: alváz, V8-as benzinmotor, choppolt-ültetett fülke a 30-as évekből, hangtompítás nélküli kipufogók, emberi koponyát formázó sebváltógomb.

Rat rodot a legjobb lenne itthon építeni, kiélvezve a projekt minden lépését. Ez egyáltalán nem lehetetlen, én is ismerek két csapatot, akik szépen meg tudják oldani a feladatot. A rodozás egyetlen hibája, hogy ma az ilyen épített gépek nemigen kaphatnak rendszámot Magyarországon, ezért egy jó kis magánút is kéne. Sebaj, jövőre kérek a Jézuskától egy nagyobb birtokot, saját pályával és egy kifejlett tölgyesen átkanyargó szerpentinnel. Nincs izgalmasabb autó egy rozsdás, ütött-kopott rat rodnál!

5. Jaguar E-type
A rozsdás rod-roncs mellé állítsunk az Álomgarázsban valamit, ami a közmegegyezés szerint is gyönyörű.   Annyira igéző, hogy a látványa szinte fizikai gyönyört okoz. A múltkor elkéstem a barátomtól, mert időben odaértem ugyan, de a háza előtt ott parkolt egy pöpec állapotban levő, OT-rendszámos, British Racing Green színű szépség, és én vagy negyedóráig jártam körbe-körbe körülötte. Lehet, hogy még a nadrágomba is nyúltam volna, de folyton jött az utcán valaki. Miután a gyűjteményben már van egy kupé (a Miura), ezért a Jag-ből a kabrió kivitelt választanám (OTS, Open Two Seater, ahogy a művelt angol mondaná). Az 1961-től gyártott első szériából választanék, azon még a karosszéria felületébe illeszkedő plexi takarta az első lámpákat.

Később V12-est is szereltek az E-type-ba, de ekkor még csak sorhatossal gyártották. 4200 köbcenti, 290 lóerő, elég lesz az, úgy érzem.  Fényképekről nagyon nehéz megítélni egy autó valós kiterjedését. A Lincoln például SOKKAL nagyobb, mint a képek alapján gondolnánk, az E-type meg kisebb, illetve, élőben még egyfajta érzékcsalódásnak is áldozatul esünk, mert a lapossága miatt kisebbnek érződik a valós méreteinél is.  A Jaguar E-type az idén ötvenéves, és még maga a szőrös szívű Jeremy Clarkson is a legszebb brit autónak minősítette, éppen csak himnuszt nem énekelt róla. Ha neki jó, hát jó lesz nekem is.

6. Ford Ranchero
Az Álomgarázs hatodik állásába egy hatodik generációs Ford Rancherót tolunk be. Amerikában imádták ezeket a pickupokat, amelyek úgy néznek ki, mintha egy személyautóról a B oszloptól kezdve levágták volna a fülkét, és a helyén egybefüggő platót alakítottak volna ki. És a látszat nem csal, mert valóban ez történt. A kategória legismertebb típusa a Chevrolet El Camino, de a Ranchero szorosan ott liheg a nyakában. Egy darabig hezitáltam, hogy a varacskosdisznó-orrú hetedik generációt válasszam-e inkább, de azután győzött a klasszikus vonalak iránti vonzódásom. A halszájú, ikerlámpás Rancero 6 a Ford Gran Torino alapjaira épült, az eredmény egy csodás öszvér, ami egyszerre nagyon fickós és végtelenül elegáns.

Háromféle kiszerelésben gyártották 1972 és 1976 között. A hathengeres alapot ugorjuk át, sőt, az egyszerűbb V8-asokat is, és törjünk a csúcsra: az én Rancheróm Cobra-Jet tuningos, négyfokú manuális váltóval felszerelt kivitelű legyen. Mire való egy ilyen gép? A klasszikus, netán összkerekes pickupokkal ellentétben terepre nem igazán lehet menni vele, a plató terhelhetősége is mérsékelt. Jaszkarizni, korzózni, na, arra viszont kiválóan alkalmas.

7. BMW 645i
Tessék, már megint egy luxuskupé, csak nem a régi szép időkből, hanem a közelmúltból. Hajítsanak bár rám hatalmas köveket, vessenek a mókusok elé, szögeljenek ki a vár kapujára, akkor is vallom, hogy a legszebb BMW ez a kortárs 6-os. Tudom, hogy sokan irtóznak a Bangle-korszak teremtményeitől – szerintem viszont az egyik legizgalmasabb formai korszaka volt ez a BMW-nek, tele hülyébbnél hülyébb formai ötletekkel, amik rendkívül szórakoztatóak, ugyanakkor ott van bennünk az elemi brutalitás, ami a márkát népszerűvé és kívánatossá tette. A hatoson például ilyen elem a csomagtartó-tető kiöblösödése. Ez teljesen megtöri a klasszikus kupéformát, de pont ettől lett izgalmas, egyedi a megjelenés, és nem utolsósorban méretes a csomagtartó, ami egy GT esetében nem hátrány. GT=Grand Turismo, ugye, vagyis keleti kényelemben megyünk dinamikusan akár hosszú utakra is.

Akkor pedig a csomagoknak kell a hely. A sors úgy hozta, hogy elég sokat vezethettem egy ilyen 4400 köbcentis, 333 lóerős, benzines V8-as szívómotorral hajtott  hatost – mit mondjak, hiányzik.  Természetesen önerőből nem tudnék ilyet fenntartani, és különben is kábé úgy való a magyar utakra, mint egy ufó a Tau Ceti negyedik bolygójáról – de most álmodozunk, ugyebár, tehát minden lehetséges, még egy 645-ös birtoklása is. Sőt, tőlem M6 is lehet, egye fene.

8. Mercedes Benz 300 SEL 6.8 AMG
Egyszer régen egy állólámpás Merci kupét különlegesnek mertem nevezni, mire Csikós kolléga harsány kacagás közepette letorkolt. Az AMG 6.8, na, az például különleges, mondta. És természetesen igaza volt. Miután megismerkedtem a típussal, elmondhatom, hogy négyajtós autóra még nem kívántam rá ennyire. Az 1967-ben alapított német tuningcég, az AMG első látványos dobása volt ez az átépítés, legalábbis a nagyvilág ennek a versenygépnek köszönhetően ismerte meg a kis vállalkozást, miután 1971-ben a belgiumi Spa-Francourchamps-i pályán megrendezett 24 órás autóversenyen a Hans Heyer - Clemens Schickentanz páros megszerezte a 6.8-assal  a kategóriaelső és az abszolút második helyet. Az AMG a 300-as Merci tömegét lecsökkentette, a motor nyomatékát feltornászta 650 Nm-re, a futóművet átépítette.

A maga korában ez volt a legnagyobb végsebességű (285 km/h) autó, a képességeiről csak annyit még, hogy 900 méteren belül elérte a 200 km/órás sebességet. Az autót 1972-ben eladták egy francia abroncsgyártó vállalatnak, ahol mérőkocsinak használták, majd nyoma veszett, valószínűleg szétbontották. Ahogy a típus legendája nőtt, az AMG persze épített a gyári múzeum számára egy replikát, és magángyűjtők is jó pár utánzatot összeraktak. Ha mégse tudna ilyet organizálni a Jézuska, egye fene, egy sima, benzines, V8-as W108 is elég lenne, olyan, mint a Sipos Úré, amibe szintén bele vagyok szerelmesedve, mióta megjártuk vele nyár elején az ornbaui Meredes-fesztivált.

9.Buick Riviera Boattail
Már megint Amerika, ismét a hetvenes évek, és az egyik legszebb kupé abból az időszakból.  Már a Buick Riviera 1966-70 között gyártott második generációja sem nézett ki rosszul, de az 1971-ben bevezetett csónakseggű harmadik generáció mindent visz. A formatervezők eredetileg azt a feladatot kapták, hogy a kisebb méretű A platformra tervezzenek egy látványos kupét. Ők a csónakfenekű  1963-as Corvette Sting Ray-hez fordultak ihletért, és épp elégedetten hátra akartak dőlni, amikor jött az ukáz, hogy most rajzolják meg ugyanezt a jóval nagyobb E-body platformra.

Ekkor páran nyavalyogni kezdtek, és az egykori csapatból többen máig elhibázottnak tartják a Boattail formáját.  Hát, tévedni emberi dolog, mondhatnánk, ízlésekről vitatkozni viszont roppant szubjektív tevékenység.  A Riviera Boattail számomra egy ikon, a legszebb, bár kétségkívül kicsit barokkos amerikai fullsize kupék egyike, egy kéttonnás klasszikus, naná hogy benzines, 7.5 literes V8-assal, háromfokú automataváltóval, hátsókerék-hajtással, és természetesen vinilborítású tetővel. Sajnos az statisztikából az derül ki, hogy a fogyasztók egy része a fanyalgó tervezőkkel értett egyet, mert az eladások a második generációéhoz képest visszaestek, és a frissítésekkel, fejlesztésekkel sem sikerült évi 34 ezer fölé növelni a darabszámot.  Enyhe vigasz, hogy a negyedik generációs, csónaksegg nélküli Riviérákból még ennyit sem adtak, el, a hetvenes évek második felében a benzin drágulása miatt már leáldozóban volt a nagy cirkálók kora.

10. Morgan Threewheeler
Hogyha én majd megöregszem, nekem is lesz Velorexem - mindannyian ismerjük ezt a cucilizmusból ránk maradt mondókát.  És tényleg elfogadnék egyet, ám az Álomgarázs utolsó állásába mégsem a Velorex, hanem igen távoli rokona, egy vadonatúj, 2011-es Morgan Threewheeler kerül. Már a róla készült első fénykép az őrületbe kergetett, és ez az izgalmi állapot egyre csak fokozódik. A típussal egy régi hagyományt elevenített fel (nem kis részben a törzsvevők nyomására) a brit manufaktúra. Igazság szerint már a Morgan első, 1909-ben piacra dobott modellje is háromkerekű volt, az első két kerék között elhelyezkedő, 7 lóerős Peugeot-motor a hátsó kereket hajtotta. 1936-ig csak háromkerekűeket gyártottak, akkor mutatták be Párizsban az első Morgan 4/4-est (4henger, 4kerék).

Az új Threewheeler-t egy V2-es, 115 lóerős, injektoros, léghűtéses motorkerékpár-motor hajtja, amit az amerikai S & S szállít a kies Britanniába. A 115 lóerő és 190 Nm nyomaték több mint elég a 400 kilós autócskába, vagy mibe, és a V2-es egység orrdísznek se csúnya, a hagyományoknak megfelelően burkolás nélkül dohog-csetteg az autó elején, a hangorgia garantált. Az egész gép, úgy ahogy van, őrületes, ha egy ilyen a kezembe kerülne, azt mondanám, megérkeztem, sehova tovább, a keresésnek vége.

És vége az álmodozásnak is, az Álomgarázs megtelt. Jövőre talán továbbfejlesztem, de hogy milyen járművekkel, még nem tudom. Aludjunk rá néhányat, mondjuk úgy 360-at. Villany leolt, önműködő garázsajtó lecsuk, az agy tovább pörög.