A zárás utáni napon kicsit szomorú hangulatban autóztam ki az OT Expo hűlt helyére. Pár bútordarab, a kanapék és az asztal, valamint a lampiontartó-konstrukció darabjai feküdtek a földön, mint megunt, eldobott dolgok. Köröttük pár autó, papírdarabok és apróságok, emlékek egy jó bulira.
Körbejártam még a csarnokban, beültem a kék RX3-asba, amit bevallottan megszerettem. Ütött-kopott orrával, girbegurba lemezeivel és leütött, kicsi, ám széles felnijeivel az a típusú autó volt, amely számomra megtestesít minden örömöt, amit csak az autózás adhat.
Negyven éves, ebből 35.-et tapossa versenyautóként. Ugyanannál a tulajnál, ugyanazzal a szerelővel. Nyilván nem a leggyorsabb, nem a legerősebb és nem is modern, de szeretik, törődnek vele és ezt érzi, meghálálja.
Mert lelke van, szíve van és csak ez számít. És ha látták a büszkeséget és a szeretetet a tulajdonos arcán, amikor bemelegítve egyszer-kétszer elforgatta 13 ezerig a duplatárcsás wankelt, akkor igazat adnak nekem abban, hogy igenis az autó több, mint csak gép.
Aztán megérkeztek azok, akik mindennél jobban imádják és lassan feltoltuk a trélerre. Aki beszélgetett velük, az tudja, hogy eszméletlen kedves, közvetlen és készséges emberek. Még ott, a helyszínen csináltattunk nekik emlékbe egy pár bögrét, melyeken - természetesen - az autó volt látható, úgy felpolírozva, ahogy tán soha azelőtt, egy pár póló és egy, a Mazda történelmét feldolgozó könyv volt még a táskában.
És ők őszintén örültek ennek a pár apróságnak, látszott rajtuk, hogy meglepte őket a kicsi kedvesség, nem játszották meg a meglepődést.
Cserébe megígérték, hogy ebben a szezonban a Totalcar-matrica végig ott feszít majd az autón. Szerintünk jobb helyre nem is kerülhetett volna. Sok szerencsét, Michael! Sok szerencsét RX3!
