Gondolom van annyira műértő a közönség, hogy ha lát egy ilyen képet, akkor nagyjából el tudja helyezni helyben és időben. Aki persze ismeri a gépet, az tudja, mennyire becsapós, hiszen ez – minden látszat ellenére – egy alig pár éves autó és egyben ékes bizonyítéka annak, milyen csodálatosan őrült is az ember. Valamint annak, hogy mennyire szomorú és sivár lenne az idén 125 éves automobil élete a Sinsheim-i Közlekedési és Technikai Múzeum munkatársaihoz hasonló őrültek nélkül. 47 literes, 30-as években gyártott repülőgépmotor, V12, hengerenként 3,91 literes hengerek és egy 1908-as Lea Francis-váz karosszériával. 750 lóerő 1700-as fordulatszámon. Adott volt mindkettő, építsük össze. Megcsinálták. Mindössze két hátsó fékezett kerékkel.
És éles kontraszként most fogadják el ezt a 12 hengeres, háromliteres Matra-Simcát (650).
A két véglet, megcsinálták, mert meg lehetett, ennyi elég volt a kihíváshoz. Összerakták és működött, ahogy annak idején, 1928-ban a rakátahajtású Opel RAK is, mely nem volt más, mint egy Opel 10/40-es autó szárnyakkal és 24 darab szilárd hajtóanyagú rakétával az ülés mögött. A RAK2 1928 május 23.-án a berlini AVUS-pályán 238 km/órás sebességi rekordot állított fel. Vezetője nem volt más, mint maga Fritz von Opel. Annak idején, az Insignia OPC bemutatóján, volt szerencsém látni az auto replikáját közelről: nincs manapság ember, aki bele merne ülni és beindítani a rakétákat, ebben biztos vagyok.
És ez még mind semmi, hány és hány ilyen hős vagy őrült lett a múlté az elmúlt 125 évben? Vajon mennyi – ma már névtelenül és méltatlanul – elfeledett Caracciola és Rosemeyer porlad csendesen a földben? Lesz-e még valaha az autóipar történelmében olyan öldöklő és veszélyes párharc, mint annak idején az Auto Union és a Mercedes-Benz között tombolt? Persze, manapság is nyomják a köröket a Nordschleifén, az is extreme veszélyes, de szerintem az igazi kihívások kora már elmúlt. Most másodperceket faragnak, annak idején határokat léptek át, falakat döntöttek le.
Rudolf Caracciola 12 hengeres, 736 lóerős Mercedes W125 Rekordwagenével 432,7 km/órás sebességet ért el 1938-ban azaz 73 évvel ezelőtt (!) száguldott a két gigantikus Roots-kompresszor süvítésén és a könyörtelen motorhang hullámain Frankfurt és Darmstadt között. Betonlapokból épített közúton. 621 lóerő/tonna, ez talán a legdermesztőbb adata a W125-nek, ez egyben a mai napig érvényes közúti rekordsebesség.
A rivális Auto Union persze nem hagyhatta annyiban. Legjobb pilótáját, Bernd Rosemeyert ültette a 16 hengeres, 545 lóerős Auto Union prototípusba, mely elméleti végsebessége 456 km/óra lett volna. Maga az autó ugyan gyengébb volt, mint a Mercedes, de légellenállása alacsonyabb. Szemből.
Oldalról azonban akkora felülete volt, ráadásul súlypontja annyira a farban összpontosult, hogy egy hirtelen széllökés elég volt ahhoz, hogy 430 km/órás sebességnél a csodás Rosemeyer, akinél senki nem ismerte jobban az Auto Union-t, elveszítse uralmát az autó fölött és 3 méteres magasságban több, mint 90 métert röpüljön az útszéli cserjésbe. Szörnyethalt és az Auto Union soha többet nem vett részt sebességirekord-kísérletekben.
Száz és száz hasonló történetet ismerünk, legendás emberek, csodálatos gépek és pillanatok, amikért megérte megszületnie magának az automobilnak. Lehet károgni a környezetszennyezésről és a belsőégésű motorok haláláról, de önök, akik itt vannak és ezt a pár sort olvassák, bizonyosan megértik, ha azt mondom: autó nélkül nem lenne igazi a világ. Köszönöm.