Legutóbbi volvós programomon viszonylag korán végeztünk és viszonylag későn indult a gép hazafelé. Hozzáteszem, nem vagyok a svájciak nagy barátja, mert sótlannak tartom őket, de ez esetben hálás vagyok a svájci újságíró-különítménynek. Ők ugyanis felvetették, hogy ha már itt vagyunk Göteborgban, és van öt-hat üres óránk, ugorjunk át a Volvo Múzeumba.
Egyet telefonáltak a gyalogosgázolásos program szervezői. Ennek az lett az eredménye, hogy a múzeumban az igazgató várta a csoportot. Ez nem jár minden egyes vendégnek, de aki errefelé jár, ettől függetlenül nézze meg a gyűjteményt. Hogy miért? Azért, mert színes, és azért, mert nem csak autók vannak, hanem a homlokrakodógéptől a nyergesvontatón át a vadászgépig, minden. És azért sem érzik különösebben rosszul magukat, mert ezek a vadászgépek Saabok.
Mindenesetre meglepődtem, hogy a valaha Volvo néven gyártott dolgokból annyi minden itt van, hiszen ezek már rég más tulajdonban vannak: a személyautó-részleg ugye a Fordé, a teherautó egyesült a Renault Truckkal, a csónakmotor-üzletág viszont a svédeké, ha jól tudom. És akkor halvány gőzöm sincs a hajtómű-bizniszről, és egyebekről. Nem kérdeztem, hogy kinek a pénzéből van ez az egész, hiszen ha lenne egy ennyire szerteágazó magyar cégbirodalom, biztos óriási veszekedések közepette bezárna egy hasonló multitaskos múzeum, ha egy-két üzletág tulajdonost váltana. A svédeknél nem csupán működik, hanem fejlődik is.
És ne feledjük, egy királyságban vagyunk. Az első autó a bejáratnál (rögtön az alapítók szobra mellett) nem a múzeum tulajdona, hanem a királyé, személyesen. A PV 60-as pontosan egy évjáratú XVI. Károly Gusztávval, 1946-ban gyártották. Amúgy, a többi autó mind a múzeumé, ez az egyetlen kivétel. Aztán őfelsége néha, úgy kétévente elindul a Királyi Ralin a PV 60-assal, amúgy itt parkol vele, a díszhelyen.
Az igazgató töviről hegyire elmeséli a Volvo-sztorit, úgy 60-70 percbe tömörítve a 92 év történelmét. A gördülőcsapágyas kezdetektől az autógyártás beindításán át a mai töréstesztekig. Az alapító Assar Gabrielsson és Gustav Larson elég messziről futott neki a dolognak, hiszen amikor kitalálták, hogy autót kellene gyártani, ehhez csupán a gördülőcsapágyaik voltak meg, mindent úgy kellett összevásárolgatni, például az első autójukhoz, az ÖV44-eshez.
Mint kiderült, a múzeum nem túl régi, a hetvenes években kezdték felvásárolni a gyűjtemény darabjait, és azóta folyamatosan gyűjtögetnek, az újabb modellekből is. Egyes, eleve nem működő tanulmányautókat leszámítva mindegyik autó üzemképes. Megtalálható itt Selma Lagerlöf Volvo kisteherautója is – akinek nem ismerős a név, a Niels Holgersson csodálatos utazása című könyvet adta nekünk. Én speciel utáltam a rajzfilmet, de mentségére legyen mondva, eredetileg földrajzkönyvnek indult a dolog. Annak elmegy.
Azóta sem tudtam eldönteni, hogy a svéd nép totálisan hülye-e, vagy nagyon értelmes, hiszen ők nagyon sokáig, 1967-ig balra tartottak. Mégis, már a legelső Volvo is balkormányos volt, mivel az exportpiacok nagyon fontosak voltak. Ez racionális dolognak tűnik, hiszen kis népességű országról van szó, szükségük volt a piacokra.
És ekkor tessék figyelni. Felvetődött a gondolat, hogy ha már az összes autó balkormányos, meg körülöttük Európában minden értelmes nép jobbra tart, talán nem lenne hülyeség átállniuk. Tartottak egy népszavazást az ügyben, és a nép leszavazta. Erre a svéd kormány beintett nekik, és mégis átálltak. Tanulság: néha nem kell engedni a többségnek, pusztán azért, mert ők vannak többen.
A múzeumot gyorsan végigszaladtuk, igazgatói kommentárral, én pedig sok mindent lefényképeztem. Tudom, nem jár az ember túl gyakran Göteborgban, de ha mégis, érdemes benézni a Volvo Múzeumba. Addig is, ott van a képgaléria, 101 fotóval.
