Exploited koncerteken szoktam így elcsodálkozni: azokon a napokon, amikor nincs Exploited koncert, hol az ördögben bujkál ennyi tarajos punk?! Egy apró tévedésből kifolyólag a márkaklub-parkolóba navigáltam, és micsoda isteni szerencse!
Eleve örömteli volt egy lila Corrado mellé parkolni, és akkor még végig se néztem a kínálatot. Az igazi döbbenet a sor végén ért, amikor a lambóajtós, hatkipufogós, vajbőr űrhajóbelsővel tuningolt Astrához értem, mert mi tagadás, elállt a szavam. Ráadásul a behajtáskor ez az autó még előttem állt a sorban, röhögtem is eleget, hogy eladó, meg hogy licitálj, na ja, pont egy halálba optikázott F Astra, amire szükségem van. Illetve tényleg, annyira, de annyira csinálnék egy mélyinterjút azzal, aki erre nekiáll licitálni, mert pokoli sok munkaóra és pénz lehet az autóban – igényes mű, de Geronazzo Máriában is sok a munkaóra, mégse fizetek be rá.
A márkaklub-parkoló nekem egy régi Swiftet vikszoló egész jó csajjal indult. Folytatódott aztán egy Škoda kupéval, amit talán valami ízlésesebb színben is el tudnék képzelni. És akkor jöttek az F Astrák. Átmenetesen fényezett Gsi, hozzáillő színű bádogvödörrel, ál-beömlős, (olaszul) Szürke Lovag szélvédőmatricás sima, a Zöld Ördög, ami nekem kéknek tűnt, de legalább spinner felni volt rajta, meg hát a lambóajtós kabrió.
Ide egy Tolsztoj kéne, hogy kérlelhetetlen pszichológiai logikával írja meg a katartikus pillanatot, amikor valaki beleszeret egy F Astrába. Most tényleg, hogyan? A formájába? Nincs is neki formája. Az izgalmas műszaki tartalomba? A legdöglöttebb váltó, lehangoló motorok, érdektelen futómű... És mégis; ha összeadnánk a szerelem-Astrákra hobbiból fordított összegeket, simán felvásárolhatnánk Rüsselsheimet az összes elővárossal.
A márkaklub-találkozón az astrásokkal leginkább a Régi Swift Klub tagjai találkoztak. Őket sokkal jobban értem; a Swift azért legalább magyar, és tény, hogy nem menőbb verda, mint a szamár, amin Jézus Jeruzsálembe érkezett, igazi hűséges társ. Nem nyafog, nem hisztizik, mint egy kutya, aki akkor is ragaszkodik a gazdájához, ha veri, rúgja és nem cserél benne olajat. A régi Swiftek megérintik a lelkem, na. Még ezeket a szörnyű merényleteket is zokszó nélkül tűrik: színre fújva bedeszkázott hűtőrács, szárnyak, elvetemült lámpamorcosítások.
Ha már Carstyling, szívesebben nézegetem ezeket a létező, tényleges használatban lévő autókat, mint a csilliárdos, céges demóautókat, ez így legalább egy kis magyaros helyi íz, kulőr lokál, szoció. Szárnyas Thalia, ultramorcos Renault 5-ös, és hát persze, amitől mindig összeszorul a szív, a Manta.
(Kattra galéria nyílik)
