Gyarló az ember, képes elárulni hitét és elveit. Évekig kántáltam az egyhenger dícséretét, aztán homlokegyenest másként cselekedtem. Sokáig szajkóztam, hogy minek a sok dugattyú, minek a több mint ezer köbcenti – erre, tessék, vettem magamnak egy soros négyes, ezerkettes gépet. Okom és magyarázatom nem nagyon van, hacsak annyi nem, hogy tetszik. Zsigeri módon, bután. Ott álltam a kereskedésben, és nézett rám két lámpájával. Én meg csendben kifizettem. 

Persze, reális okai is vannak, miért vettem motort, csak arra nincs, miért pont ezt. Majd magyarázkodom Szent Péternek, gondoltam – ha nem tudok a géppel megbirkózni, hamarabb, mint szeretném.

Mióta az Apriliát eladtam, foghíjas a garázs: benne egy 50 éves Jawa, meg egy gyengélkedő Royal Enfield. Az egyikkel csak a város körül cirkálok, a másikkal a világból kimennék, ha őméltósága is úgy gondolná. Kellett valami megbízható, ami lelkiismeretesen működik, alkalmas hosszú utakra és legfőképpen: szerelmet gyújt bennem. Magam sem gondoltam, hogy pont egy Suzuki GS 1200 SS lesz a választottam, de az eleve elrendelés ellen nem harcolok: mosolyogva nulláztam le bankszámlámat.

Ami Japánban SS jelzésű, az jó eséllyel csemege. Ezzel a motorral sincs másként. 2001-ben készült az ázsiai belpiacra, tudtommal ezen kívül csak egy darab van belőle országunkban. Formája teszi szerethetővé az unalomig tökéletes motort. Az nyolcvanas évek legelejét, a suzukai nyolcórás hangulatát felidéző csomagolás a Távol-Kelet retrólázát hivatott kielégíteni, de engem is gyomorszájon talált; azóta is kapkodom a levegőt, ha csak ráülök.

A klasszikus levegő-olajhűtéses GSX-R motor hajtja. Négy henger, DOHC, 1156 köbcenti. Egy generáció álommotorja, egy évtized állatmotorja. Ebbe, valamint a Banditba és az Inazumába már száz lóerőre fojtva építették be, a túrásabb, nyomatékosabb hangolás alkalmasabb a mindennapokra. A 95 Nm lehetővé teszi, hogy már 70-nél ötösbe rakva kanyarogjon az ember.

Ülök a régies szabású nyeregben, ivarszerveimet egy kispárna tartja, a kényelmetlenség határán a kormányt markolom. Szemem előtt a hatalmas plexi U-alakú vágása mocskosul japán; mindent elé tudok képzelni. Madmaxi fantáziák vagy motoron bűnöző jakuza-csicska: bármelyik póz hihető lenne ezen a gépen – a legjobb mégis egyszerűen túrázni vele.

Motorja simán és zokszó nélkül pörög, a hagyományos, 43 milliméteres villáira sincs panasz. Kétoldali 310 mm-es tárcsái és a hatdugattyús Tokico fékek fognak, miért is ne tennék. Az előző tulaj még Japánban fémfonatos fékcsöveket szerelt fel, de nem motorozott vele sokat, alig volt a gépben ötezer kilométer.

Az óriás trombita kipufogó gyönyörű, de életveszélyesen halk. Nincsen szívem kibelezni, inkább keresek rá valami old-school dobot: rebbenjenek csak szét az autók, ha a sorok között megérkezem.

Egy-két apróság még változni fog: nem bírom ki, ha járműveimet nem igazíthatom  magamhoz. A motorját békén hagyom, nem az ereje miatt vettem, a formájába szerettem bele.  Hogy a legendás négyhengeres van benne, már csak adalék. Áhítattal csavarom meg a gázkart, hogy a levegő ereje csapjon mellen öklöm helyett – bűnösen jó az én gépem, én gépem, én igen nagy gépem.

A gyári reklámfilmben egy rég letűnt metálhimnusz büntet