Éppen egy merész féktávval próbálkoztam az Erzsébet híd budai lehajtójánál lévő hajtűkanyar előtt, megpróbáltam kifékezni a két tuning-Imprezát, akik az egyenesben rámvertek egy keveset. Nagyjából kétszáztíznél kezdtem taposni a középső pedált, de éreztem, nem lesz már esélyem. Talán, ha a belső íven lévő Subaru sofőrje kevésbé agresszív, még be tudtam volna préselni valahogy az Intit a kanyarba, és keresztül-kasul csúszva valahogy elkerülhettem volna a szalagkorlátot, így azonban csak két választásom maradt: vagy a korlátba, vagy az egyik Imprezába csattanok. A korlátot választottam.

El ne higgyék, az előbb leírtakból egyetlen szó sem igaz, az egészet csak azért találtam ki, mert annyira nyomi módon tört össze a kocsim, hogy abból egyszerűen képtelenség rendes sztorit kerekíteni. Egy tökéletesen eseménytelen szombat délután, mikor anyámtól gurultunk éppen haza a barátnőmmel, nyakig megpakolva mindenféle levesekkel, húsokkal, főzelékekkel meg egy valag süteménnyel, a szembe sávból egy Seat sofőrje úgy fordult elém a záróvonalon át, mintha direkt Integrára vadászott volna.  Semmi időm nem maradt, hiába mentem lassan, annyira értelmetlenül, annyira rossz tempóban ugrott elém az autó, hogy már nem lehetett megállni. Elrántottam a kormányt, hogy a hűtők lehetőleg ne sérüljenek, és már csattantunk is. Vészvillogó, kiszállás.

A srác azzal kezdte, hogy gyorsan mentem, és én vagyok a hibás. Mondtam, hogy leszedált a sok főzelék meg rántott hús, úgyhogy lassan mentem, de ha történetesen százhússzal mentem volna is ő lenne a hibás, mivel záróvonalon fordult meg, én meg haladtam a sávomban, szóval ez így is, úgy is az ő kötelezőjére megy, legfeljebb engem megbüntet a yard, ha be tudják bizonyítani, hogy túl gyorsan mentem; de nem mentem, higgye el.

Nem hitte, úgyhogy azonnal kihívtam a rendőrséget, meg egy trélert is, a jobb első kerék ugyanis beleért a kasztniba, és a motortetőt sem tudtam kinyitni, hogy megnézzem, mi történt odabenn. Később, mikor már javában töltögettem a betétlapot, a srácnak is leeshetett a húszfilléres, mert felhívta a rendőrséget, lemondta a helyszínelőket, és szépen elismerte a felelősségét. Így talán a büntetést megúszta, amit a záróvonal miatt kapott volna.

Egy barátom ajánlotta Szallerbeckéket, és mivel hirtelen nekem sem volt jobb ötletem, hozzájuk vitettem a kocsit – azt nem tudtam, hogy majdnem Ferihegy 2-nél vannak. A Posta biztosítóval nem volt gond, jöttek hamar; a kocsi bő két hét alatt el is készült, most újra szépen csillog. Amikor érte mentem, egyetlen apróság volt már csak hátra a javításból: nem volt a kocsin embléma hátul. A szerelő srác kajánul mosolygott egy KIA badge-dzsel a kezében, de egy kicsit meglepődött, amikor rávágtam: ez pont jó lesz nekem. Visszakérdezett, de amikor látta rajtam, milyen elszánt vagyok, azon nyomban felrakta, aztán együtt mosolyogtunk.

Most van egy Honda KIA Integra Type-R-em, aminek óriási előnye, hogy a hülyegyerekek nem fogják lenyúlni a piros Honda-emblémát róla. Ez is piros és a lukakat is betömte. Nekem tökéletesen megfelel, nem vagyok vallásos.

És akkor jöjjön a dolog pikantériája. A lakatos műhelynek van egy különleges, szerintem elég fura szolgáltatása, ami egészen biztosan földöntúli örömöt okoz minden igazi autóbuzinak: az m-hammer Kft. honlapján nyomon tudjuk követni, hogyan épül újjá a kocsink. Ők fölteszik a fotókat, és mi végignézhetjük, hogyan szedik szét, fényezik le és rakják össze újra, anélkül, hogy újra meg újra ki kelljen mennünk az Üllői út hatezerhétszáznegyvenkettőbe. Az Integra elkészülésének fázisait itt nézhetik meg.

Szóval a kocsim most végre egyben van és szép. A múlt héten felraktuk rá a nyári gumikat, és beállíttattam a futóművét. Nagyon vigyázok rá, legalábbis megpróbálok, nem akarom összetörni megint, remélem, sokáig nem kerül rá makula. Csak egy gondom van, a vadiúj féktárcsákkal valami nem stimmel, mert nagy sebességnél, ha fékezek, iszonyatosan remeg az autó eleje. Ha majd orvosoltuk a problémát, tudatom önökkel, ígérem.