Azt mondja Boboly haverom, hogy el akarja adni az E 32-es 750 IL BMW-jét. Na, ezzel az autóval kapcsolatban kétszer csodálkoztam: először amikor megvette, meg most, hogy eladó lett.
Vannak olyan emberek, akik másoknak vesznek autókat. Úgy értem, hogy volt ez a 750-es, igazi kuriózum, megvette valami ismerőstől jó áron, megvigyázott autóként. Tényleg szép, jó karban levő patinás állapot: nem új, itt-ott már kopott a bőr, de szinte tökéletes.
Az ilyen autókra persze az ilyen vásárló aztán ráborít egy csomó lóvét: itt is ez történt. Most pedig el akarja adni egy milláért, pedig nyilván bukó és többe van.
Hülye? Hülye. Ezt tisztáztuk. Persze segített a döntésben, hogy Boboly közben emigrált, az autó meg csak áll a garázsban, így sok értelme tényleg nincs. Ezért felajánlottam, hogy megsétáltatjuk, meg persze írok is róla valami marhaságot, mielőtt tolongani kezdenek a vevők. (22 litert eszik.)
Na de hova menjünk egy fekete, V12-es hosszú verzió nyolcvanas évekbeli hetes BMW-vel?
Lövöldözni!
Konkrétan arról van szó, hogy a budakeszi lőtéren vannak élménylövészeti csomagok. Engem nem nagyon izgat, hogy éles fegyverrel lövöldözzek, de az úgy egész más, ha mondjuk egy nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kultikus akciófilm fegyvereit próbálhatom ki élesben.
Ez itt a híres Desert Eagle
Van itt Rambo-tól Halálos Fegyverig sok minden és bizony jó móka megtudni, milyen lehetett a színészeknek - igaz ők vaktölténnyel lőttek, mi pedig élessel, és az nagyobbat rúg.
Budakesziig elmenni szinte tesztútnak is jó: van sík, domb, lejtő rossz és jó út. A V12-es elsőre szelíden doromboló hajónak tűnik. Belül nagyon nyolcvanas évek, szépnek aztán nem mondanám, de nem a nyolcvanas évek miatt, hanem mert BMW. Mégis jobban tetszik, mint a mai giccses nyálluxus autók.
Nem tépi le az ember fejér, ezer-valahány százas fordulaton lehet vele csorogni vadul stírölve a pillanatnyi fogyasztásmérőt. Van benne board computer a középkonzolon, mai szemmel igen primitíven, külön egységként beépítve.
A kickdown azért megmutatja, hogy ez itt bizony 300 lóerő. Amikor rálépünk a gázra, mordul egyet és már lő is kifelé: nem ijesztően, de annyira, hogy azonnal el is kelljen venni a gázt a forgalmi akadályok miatt.
Érdekes, hogy a gázpedál két fokozatú: amikor azt hiszed, hogy padlózod, az még nem a pedálút vége: ha erősebben nyomod, rájössz, hogy lehet még jobban nyomni, csak ott már nagyobb az ellenállás.
Nem volt ez az autó gyorsulóbajnok (bár 7,4 másodperc százra nem éppen rossz), de megfutotta a 250-et. Sőt, ha jól tudom, itt vezette be a BMW az önkéntes 250 km/órás korlátozást.
Az IL verzióban a növelt hátsó lábtér az extra, amit kis is próbáltunk, mikor beleültünk mindenféle géppisztollyal és shotgunnal, maffia-leszámolás jelenetet mímelve. Ha másra nem is volt jó, legalább jókat röhögtünk.
A második generációs hetes BMW már nagyon nem hasonlít a mai autókra és ezt pozitív értelemben is értem.
Sokkal autószerűbb, sokkal közvetlenebb, és előre is ki lehet látni a normális méretű a oszlopok miatt. Azt ajtók még mindig parádésan csukódnak, minden működik, a váltó finom, az élmény meggyőző. Közben megnyertem, hogy néha nekem kell sétáltatnom, amit nem bánok. Értem én, hogy miért vesznek ilyet a kattantak. Ez az autóbuzik luxusa, mert az új árának töredéke, szinte elérhető, de azért nem két forintból nem tartod fenn.
Youngtimerként már megbecsülhető autó, kinőtt abból, hogy nagyképű legyen.
