A tunéziai IPEIEM diákjaival együtt élve az ember előbb-utóbb talál beszélgetőpartnert. Én csak vágytam rá, hogy mérnök lehessek, ők viszont jó eséllyel azok is lesznek, nincs olyan napszak, amikor ne görnyednének a könyveik felett. A szomszédom, Anas, lelkesen kapta fel a fejét, amikor szóba került a Formula Student, bár a hangjából kihallottam némi szomorúságot. Azt mondta, nekik sajnos nincs pénzük ilyesmire, de ha egyszer a városában járok, megmutatja, hogy mit reszelgetnek ők.

Aztán úgy adódott, hogy elmentem Kairouanba. Szép hely, rengeteg érdekességgel, de ez egy másik poszt témája. A lényeg, hogy vendéglátóm lelkesen vezetett a műhelybe, amit ők csak association-nek hívnak. A Manara Association of Technology in Kairouan név hallatán valami nagyra számítottam, komoly gépműhellyel, sok felszereléssel, ehelyett egy szem ajtó nyílt az utcafrontra, egy megfakult táblával, rajta Wall-E, és pár egyéb játék.

Az ajtón belépve alulvilágított helyiségbe jutottunk, ahol egy rozzant asztalka felett forrasztott egy tizenkét éves forma gyerek. Ez mi lesz? -kérdeztem. Digitális óra -jött a válasz olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról érdeklődnék. A műanyag lemezen egy LCD-panel, és egy írható EPROM kapott helyett, közöttük néhány kondenzátorral és ellenállással. Nem csak arról van szó, hogy a rajz alapján összeforrasztgatják az áramkört, hanem a gyerekeknek is kell megírni hozzá programot, ez állítólag egy-két napon belül elkészül.

Elsőre azt hittem, hogy tanműhelyben járok, de nem, az association felszereltségében és lehetőségeiben kevesebb, más szempontból viszont jóval több annál. Egy lelkes professzor, Hmama Lutfi áll mögötte, célja, hogy a kreatív helyi fiatalok kiélhessék magukat, és szabadon alkothassanak. Nincs állami támogatás, sem pedig ösztöndíjak, amit lehet, azt a Tanár Úr szerzi be, de van, amit a diákok guberálnak. A pénztelenség eléggé látszik a helyen, de ez itt nem akadály, sokkal inkább hajtóerő.

Anas vezet tovább, ő már három éve tölti itt minden szabad percét. Egy alig spejznyi szobába visz, ahol fóliával letakarva áll az idei nyár eredménye, a robo. Mert nem kis pálya ez kérem, egy rendes, kétcsuklós robotkart épített, forgatható fogóval. A talapzatot egy masszív csőváz adja, amit szemre vagy negyven kiló beton tart a földön. Erre épül fel a forgózsámoly, ha tippelnem kéne, ezt egy sebességváltóból szedték ki.

Maga a kar fából készült, a mozgást pedig azzal az orsós mechanikával oldották meg, amely a tányérantennákat forgatja. Ezzel csak az a baj, hogy túl hosszú lenne a második taghoz, ezért le kellett rövidíteni. Magát a fogót egy régi nyomtató mechanikája forgatja, a kar stabilitását pedig csomagtartó-teleszkópokkal növelték meg. Szétnézve a polcokon látszik, hogy nem kevés alapanyagból dolgoznak: amit villanymotor hajt, vagy fogaskerekek forgatnak, az esélyes donor. Rádiók, szkennerek, modellautók, és még ki tudja, mi minden vált robotkarrá az elmúlt egy évben.

A gazdája jelenleg egy régi joystickkal mutatja meg, hogy mire képes a gép, de a távlati cél az, hogy számítógépről vezérelje. Elnézve az elhivatottságot ez sincs messze, a sarokba bedobált NYÁK-lapok már a programozás előfutárai. Terveket egyedül a fogó elkészítéséhez rajzoltak, a robo amúgy szinte magától nőtt ki a földből. Természetesen gyermekbetegségei még vannak, de már a jelenlegi állapot is tiszteletreméltó eredmény. A műhelyben lépten-nyomon szembejön az elképesztő találékonyság, még nyomtatott áramköröket is tudnak helyben készíteni, de ha úgy van, a kohászat sem gond. Egy nagyobb mosógép dobját öntötték ki betonnal, és a levegőbefúvással együtt könnyedén megolvasztják az acélt. Kezdem azt gondolni, hogy a megfelelő anyagi háttérrel már űrrakéta állna a hátsó udvarban.

Akármennyire is lenyűgöző a robotkar, valami sokkal fontosabb miatt jöttünk. Ezek a srácok is az autókra izgulnak igazán, de sem az egyetem, sem az anyagi háttér nem teszi lehetővé, hogy beszálljanak egy Formula Student léptékű rendezvénybe. Ha már pályaautójuk nem lehet, építettek egy gokartot. A cél az volt, hogy minél több eleme működjön úgy, mint egy rendes autónak.

Nem pusztán merev vázas szerkezetről van szó, hátul merev tengely, elől pedig független futómű nyomja az útra a kereket, amelyek mellesleg egy pitbike-ról származnak. A motor egy négy lóerős Honda generátorból jött, és van diffi is, de sajnos nem tudjuk mibe szerelték eredetileg, szinte a földből ásták ki ezt is. (Peugeot 504 vagy 505, mi más lehetne Tunéziában? - Bandi)

Az igazi elmebaj a váltó, ugyanis ezt helyben építették. Oké, a fogaskerekek, és a tengelyek egy létező váltóműből kerültek ki, de a kétsebességes szerkezetet a diákok rakták össze, és ez is működik, igaz a váltókar már csak a lábaink között fért el. Akármennyire is szedett-vedettnek tűnik, hat hónap munkája fekszik benne, közelebbről megnézve pedig látszik, hogy hiába a hulladékvas, pontosan illeszkednek az elemek, egyben van a gép. Elhiszem, hogy néhány hónapon belül tényleg menni fog, és a srácok az első pár méteren úgy érzik majd magukat, mintha a Le Mans-t nyerték volna meg.

Búcsúzóul még visszamegyünk az irodába, váltunk pár szót a Tanár Úrral. Büszkén mutatja meg azt a benzinmotort, amit együtt alakítottak át úgy, hogy szinte bármilyen éghető anyaggal működjön. Előkerül a képalbum, lelkesen mutatja, ahogy a diákok áramköröket forrasztanak, fémalkatrészeket öntenek, vagy épp egy hatalmas LED-órát raknak össze. Most nagy az öröm, mert valahonnan előkerült kétezer darab dióda, meg vagy hetven EPROM, és a falon lógó félkész modellgéphez is megérkezett egy három köbcentis motor.

Látják, lehet ezt így is. Puszta lelkesedésből, nem a pénz után sírva, jókedvvel. Ha valakiknek, akkor nekik kijár a tisztelet.