Néhány napja rendezgettem a képeket a számítógépen, és két Ctrl+c/Ctrl+v között elkezdtem lapozgatni a két évvel ezelőtti amerikai utazás albumát. Egy gyerektáborban dolgoztam, New Hampshireben, ez Maine után a második legészakabbi állam a keleti parton. A világon szerintem itt a legmagasabb az egy főre jutó tűlevelűek száma, a városokat és az utakat szinte belevágták a rengetegbe. Festői táj: tavak, hegyek, mindent körülölelő tavak, ha az ember jó szögből nézi, akkor kiadja azt, amit ötszáz éve láthattak az első telepesek. A tábor az Ossipee tó partján feküdt – ki nem találnák – egy erdőben. A Camp Robin Hood négyszáz gyereket fogadott a világ miden részéről. Tíz és tizenhat év köztiek, akiknek a szüleik hétezer dollárt csengettek ki azért, hogy a csemeték nyárra ne otthon fogják a port. Gondolhatják, hogy nem a középosztály a célcsoport, az egyik lányt például helikopterrel hozták, mint később kiderült, az apja szerepel a Forbes leggazdagabb embereket gyűjtő listáján.
Konyhás voltam, a barátnőm pedig takarító, ha négyszáz emberrel és a személyzettel számolunk, akkor egyik sem egy leányálom, ezért a szabadnapjainkon igyekeztünk minél messzebbre kerülni a helytől. Tudni kell, hogy ezen a vidéken tömegközlekedés tulajdonképpen nincs. Egy-egy kósza greyhound busz, de az sem oda megy, ahova az ember szeretne. Az, hogy beugrom a legközelebbi városba más értelmet nyer: North-Conwayig jó ötven kilométert kellett autózni, szóval nem lehetett csak úgy elszaladni, ha kifogytunk a samponból. A gyerekeket többnyire 3500-as Chevrolet buszokkal szállították, de ha sokan mentek, akkor klasszikus sárga iskolabuszokat hívtak. Az első napokban mi is sokat ültünk a Chevykben, kijártunk szórakozni, amíg nem jöttek a gyerekek. Ilyenkor rendszerint az angolok vezettek, ők már sokadszor melóztak itt, képben voltak. A srácok amúgy csak két állást ismertek a gázpedálon, márpedig egy 300 lóerős motor sokat erőlködött az emberekkel együtt közel két és fél tonnás téglával, a kipörgésgátló szerintem csak azért nem villogott, mert már rég kiégett benne a led.
Még itthon megcsináltam a nemzetközi jogosítványt, hátha autóba ülhetek, titkon még abban is bíztam, hogy valami jellegzetes döggel cirkálhatok. Hogy minek, azt nem tudom: az utolsó betűig magyarul van benne minden, így utólag szívesen megnéztem volna a rendőr arcát, amikor átnyújtom. Ahhoz, hogy autót kapjunk a táborvezető engedélye kellett, ő tartott egy rögtönzött vizsgát. Ez annyiból állt, hogy nagyjából tizenöt kilométert vezettem egy ír fazonnal az anyósülésen, majd a végén beírta a nevem a megfelelt rubrikába. Rendes srác volt, annak meg külön örült, hogy végre megtudta valakitől, hogy mire való a váltón az L, és a 2 a D alatt.
Természetesen a szinte új Chevykről vagy Fordokról nem is álmodhattunk a szabadnapos kiruccanásokhoz, erre a célra külön autót tartott a tábor, illetve valami autószerűt. A szabadság szimbóluma egy húszéves Dodge Ram Van volt, 3500-as méretű, 5.2-es V8-as motorral, 15 ember kényelmesen elfért benne. Hazai szemmel lehetetlen méretű kisbusz, a műszaki állapotát talán az mutatja a legjobban, hogy nyitott ajtónál a lyukasra rohadt küszöbön le lehetett látni az aszfaltra, de könnyebb felsorolni az autó nem rossz tulajdonságait. A futómű szilentjei szerintem még a Bush-kormány idején adták fel, két oldalajtót nem lehetett nyitni, mert egy tizenöt centi mély horpadás volt rajtuk, az ajtó burkolatai pedig kedélyesen csapkodták a vállam vezetés közben, de a beltér legtöbb eleme egy szigorúbb ránézésre levált.
Két dolog volt jó, de az nagyon: a motor és a fék. Érzésre megvolt mind a 230 ló, de száguldozni így sem kellett, mert a kormánnyal nem kanyarodtam, csak az irányt szabtam meg. A gyárilag tervezett holtjátékon túl még bőven kellett tekerni, mire érdemben fordult a busz, ráadásul egy leeresztett vízágy is jobban fogta volna utat. Ezzel együtt egyedülálló bravúr volt a felfüggesztés: imbolygott, de az úthibákon akkorákat szólt, hogy szinte fájt. Egyszer egy elnézett előzésnél muszáj volt 130-ig gyorsítani, az már azért kívül esett a komfortzónáján. Nem mondom, hogy halálfélelem volt, de nem kellett az ilyen dolgokból rendszert csinálni.
Legalább nagy volt, amerikai, meg V8, és végre kiszabadultunk az útra. Régen sok Stephen King könyvet olvastam, amelyek szinte mind ezen a környéken játszódtak, amúgy az író maga is Maineben él. Higgyék el, olyan, amilyennek a regényekben leírta, csak egy kicsit több az erdő. Néha beértünk egy kisvárosba, de bajban lettem volna, ha meg kellett volna őket különböztetni. Az európai városokhoz képest talán a levegős építkezés volt a legfurcsább, nem csak a magánházak, de a boltok, és hivatalok közt is sokkal több volt a tér, nem beszélve a széles utakról. Nem kapkodtunk, békésen gurultunk a végtelen tájban, ha találtunk valami érdekeset, azt megálltunk megnézi. Harminc és ötven mérföld között lavírozva a váltó békésen kapcsolgatott a három fokozat között, és pár órán át azt éreztük, hogy összejött az élet.
Tájékozódni egyikünk sem tudott, igazából már azelőtt eltévedtünk, hogy felhajtottunk volna az autópályára, ez vagy tíz mérföldet jelentett a tábor bejáratától. Életemben először vettem hasznát a telefon iránytűjének, de később azért megálltunk egy benzinkúton kérdezősködni. Először a gyárira resteurált Chevy Chevelle SS-től koppant az állunk, aztán átmentünk a szomszédos kereskedésbe nyálat csorgatni. Valaki egy 1998-as Mustang GT-t 1200 dollárért? Netán egy 1931-os Ford A-modellt 7300-ért? Ez a két gép azt hiszem, jól mutatja az átlag ottani kisvárosi kereskedés kínálatát. Meglepően sok az európai autó, bár az erdőgazdálkodás miatt minden második gép pick-up. Az utcák jóval csendesebbek, mint itthon, ezt is a nagyobb motorok teszik, városi tempónál szinte alapjáraton gurulnak a kocsik, és a gumik is más keverékek, minimális zajjal gördülnek.
Azt hittük, hogy a kereskedés után már semmi nem lep meg, de akkor jött két V8-as Chopper. Az egyikben Corvette blokk volt, belegondolni is kemény, hogy mekkorát léphet egy ilyen dög, bár egy kanyar jobban érdekelne vele, főleg ezekkel a gumiprofilokkal. A Charger név felaggatása egy szedánra sokak szemében felért egy szentségtöréssel, de ez a piros HEMI R/T azért elég gonosz látvány, persze minden sarkon állt valami, amit érdemes lett volna fotózni.
Az egyik szabadnapon úgy döntöttünk, hogy túrázunk egyet, és felmegyünk a Mount Washingtonra, mit nekünk majd' 2000 méter. Már az odajutás sem volt egyszerű, szinte már menetrendszerűen tévedtünk el kétszer, mire megtaláltuk a túraösvény elejét. Itt már félnünk kellett volna, mert rajtunk kívül mindenki komoly túrafelszerelésben vágott neki az útnak, mi meg tornacipőben ácsorogtunk a térkép előtt. Aztán a majd’ öt órás túra után megértettük, hogy miért, ugyanis az út emberfejnyi kövek halmaza volt szinte végig. Az utolsó pár kilométeren mondjuk az sem, csak fél méter magas kőrakások jelezték a sziklamezőn, hogy merre is kéne menni. Mindenki legnagyobb meglepetésére nem tévedtünk el, de elég lehangoló volt egy parkolóba megérkezni.
Tudtuk persze, hogy autóval, vagy vonattal is feljöhettünk volna, de a sportértékre és a büszkeségünkre alapozva ezeket elvetettük, a táj úgyis simán kárpótolt a lábfájásért. Amúgy tudták, hogy ez volt az első hegy, amelyre fogaskerekű vasutat építettek? Az 1869 óta közlekedő szerelvénynek helyenként 37%-os emelkedőt kell leküzdenie, igaz, ma már nem gőzös, hanem biodízellel hajtott mozdony húzza a kocsikat.
Helyenként szinte függőleges volt az ösvény, még a furatok is látszottak, ahova a dinamit rudakat bedugták az út kirobbantásához. A kihívás nyáron is tisztességes, de télen már csak tapasztalt mászóknak ajánlják a dolgot. A hegy tetején álló létesítményben külön tábla őrzi annak a több mint száz embernek a nevét, aki nem jutott fel, többségüket lavina vitte el. A Mount Washington eleve nem a barátságos időjárásáról híres, még a legnagyobb szélsebességet is itt mérték.
A 371 km/órás világrekordot hallva egyből megértjük, miért van leláncolva a csúcson álló faház, bár a világelsőség már csak az északi féltekén érvényes. Az extrém körülmények miatt ide is telepítettek egy obszervatóriumot, de nem csak az időjárás akarja megölni errefelé az embert. Az úton több ponton volt medve-veszélyre figyelmeztető tábla, és ezt halálosan komolyan is veszik: akár ötezer dollárra is megvághatják a turistát, ha a széthagyott kaja odacsalja a macit.
Sötétedésre értünk vissza a parkolóba, de még előttünk volt jó hatvan mérföld a táborig. Természetesen a tankolást is az utolsó pillanatra hagytuk, tulajdonképpen alapjáraton gurultam le a hegyről az első kútig. Így két év távlatában nem emlékszem az akkori benzinárakra, de olyan ötven dollárért tankoltunk. A Dodge valahol tizenhat-tizenhét liter körül fogyasztott, persze aznap rá kellett tölteni még egyszer, mert a változatosság kedvéért eltévedtünk, és egy röpke negyven mérföldes kitérővel értünk haza.
Utólag visszagondolva egy kicsit felelőtlenek voltunk, hiszen este tizenegykor, egy benzinkút wifijén behozott google mapsen próbáltuk megfejteni, hogy merre kéne menni. Ennek ellenére élveztünk minden kilométert, és nem csak azért, mert egy guruló nappalival utaztunk. Azok a tájak, amik annyi filmben, videoklipben, vagy máshol feltűntek, egyszerre ott voltak, és benne voltunk. Igen, a Dodge egy határ szemét volt, de mégis életem egyik legnagyobb autós élményét adta. Bár azon a vidéken az sem számított volna, ha csak egy rollerem van.
Még több kép a galériában
