Magára hagyták, eldózerolták, majd ami maradt belőle, felgyújtották. A Keimola Motor Stadium, a finnek egykor ígéretes versenypályája a hatvanas években épült, amikor az északi országnak még Forma 1-es bajnoka sem volt. Azóta lett három, pályák terén viszont rosszabbul állnak, mint ötven éve.
A finnek Európa legtöbb nemzetétől pár éves lemaradásban, 1910-ben kezdtek bele az autósportba. Ekkor indulásként egy befagyott tavon rendeztek versenyt, majd kilenc évre rá megalapították a Finn Autóklubot. A jégen autózás műfaja ezután sem kopott ki, de ettől kezdve már hivatalos keretek között zajlott. Talán ez volt az oka, hogy a pályaversenyzéshez viszonylag későn értek el. 1932 volt az első finn nagydíj éve, a helyszín pedig az Elaintarhan ajot, egy Helsinki utcáin kialakított pálya volt. Ez hosszú ideig úgy-ahogy kielégítette az igényeket, bár volt vele egy probléma: a szűk utcai pályát kinőtték az évek alatt egyre gyorsabb autók. Egy 1963-as futamon történt halálos baleset kellett ahhoz, hogy döntés szülessen a váltásról. A baleset egyik szereplője volt az a Curt Lincoln is, aki tizenháromszor nyert futamot nyert itt, és a kor legsikeresebb finn autóversenyzőjeként ismerték. Sokak közt ő is szorgalmazta egy új, állandó versenypályára építését.
Egy futam az Elaintarhan ajoton
Lincoln, az angol gyökerű, stockholmi születésű finn lobbistának sem lehetett utolsó, elérte ugyanis, hogy az általa ajánlott területre kerüljön az új pálya. Bár a szövetség eredetileg Helsinkihez közel szerette volna, végül az akkor ötvenezer lakosú dél finn város, Vantaa melletti ötvenkét hektáros földön kezdték el építeni 1965-ben. Keimola Motor Stadium néven, 1966. június 12-én nyílt meg. Nyolc kanyarral, 3,3 kilométer hosszan (ebből egy kilométer volt a célegyenes) ívelt egy erdő közepén. Ekkoriban épült a még ma is álló Ahvenisto pálya is, de az minden téren eltörpült mellette.
Keimola sajátossága volt, hogy nyáron hosszú versenynapokat lehetett tartani rajta, mivel északi fekvése miatt késő estig nem megy le itt a nap. Minden esélye megvolt, hogy a skandináv országot bekapcsolja az ekkor rohamtempóban fejlődő európai autósportba. A kori viszonyokhoz képest egy modern, biztonságos pályaként tartották számon, ami bármilyen bajnokság fogadására alkalmas, kivéve a Forma-1-et – ahhoz sajnos túl rövid volt.
Hogy a kor legnagyobb versenyzőit mégis láthatta a finn közönség Keimolán, az szintén Lincoln érdeme. Lányának a férje, Jochen Rindt már ekkor tekintélyes név volt az autósportban, így sok egyéb kiváló pilóta mellett sikerült idecsábítania Jim Clarkot, Jack Brabhamet, Denny Hulme-t és Graham Hillt az 1966-os és a ’67-es Formula-2-es futamokra. Ezzel újra lett a finneknek grand prix-juk, a lendületes kezdés azonban a pálya rövid történelmének csúcsa is volt egyben.
A hatvanas évek végére esett a rendezvények színvonala Keimolán. A nemzetközi autóséletben leginkább Formula Vee-versenyekkel sikerült bennmaradnia, majd 1970-től ’72-ig az Interserie nevű túraautós sorozat volt az egyetlen erős kapocs Európával. A pálya fénye ekkorra már sokat kopott, ráengedtek több rockfesztivált is, melyből egyet úgy eláztatott az eső, hogy azóta is kemolai sárfesztiválként él a helyi köznyelvben.
Sajnos vagy nem sajnos, a sárnak a fesztivál után is fontos szerep jutott Keimolán, a pálya utolsó éveiben ugyanis ralikrossz versenyek házigazdája volt. Abból viszont mindjárt Európa-bajnokit rendeztek itt, azaz a pálya egy részéből leválasztott nyomvonalon. Az első ilyet rögtön a későbbi rali-világbajnok, Björn Waldegaard nyerte 1974-ben. A ralikrossz maradt négy évig, aztán 1978-ban nem volt tovább: a pálya vezetői csődöt jelentettek. Nehéz magyarázatot találni az okokra, de az olajválság, az éghajlati körülmények és a rossz gazdálkodás mind közrejátszottak a végben. Az csak egy érdekes lábjegyzet a történethez, hogy négy évvel később Keke Rosberg Finnország első Forma-1-es világbajnoka lett.
A csőd után a Keimola Motor Stadium furcsa tetszhalott állapotba került. Gokartversenyeket továbbra is rendeztek rajta, az irányítótorony körül kialakított nyomvonalon. Ennek köszönhető, hogy a kilencvenes évek három finn Forma-1-es sztárja, Mika Hakkinen, Mika Salo és JJ Lehto mind elmondhatják, hogy versenyeztek Keimolán. A pálya más részei eközben magukra hagyva, csendben pusztultak. Illetve nem volt teljes a magány, a motorosok megtalálták maguknak, és illegális versenyekre használták. Ennek a sokáig tétlen tulajdonosok egy határozott lépéssel vetettek véget: valamikor még a nyolcvanas években történt, hogy betontömböket tettek ki rá, egyes szakaszain pedig felszedték az aszfaltot, így lehetetlenítve el minden esélyt a feltámasztására. Nagyjából ezzel együtt tűnt el végleg a motorzaj a pályáról. A magára hagyott torzó ezután lassan vesztette el minden nyomát autósportos múltjának: az erdő benőtte bukótereket, a megmaradt aszfalt szétrepedt a sarkvidéki klíma gyötrésétől, az infrastruktúra – így a lelátók, a torony és egyéb építmények – lassan leépült.
Teltek az évek, aztán amikor már tényleg nem jelentett többet, mint egy elhagyatott, romos placc, abroncslerakatként használták. Az abroncs és a fenyőfélék közös tulajdonsága azonban, hogy könnyen, nagy lánggal égnek. 2003-ban aztán lett is nagy tűz, ami felégetett mindent, ami még úgy-ahogy ép maradt, így például az irányítótornyot is. Azóta tényleg semmi sem nincs itt, ami az egykor ígéretes pályára emlékeztetne, de erről inkább győződj meg te magad, ezt a videót nézve:
Keimola jövője egyelőre bizonytalan. A legvalószínűbb, hogy előbb-utóbb egy infrastrukturális fejlesztés végleg eltünteti a nyomait. Vantaa ugyanis az évek alatt sokat terjeszkedett, gyakorlatilag lassan körbeöleli a pálya területét. Hallani olyat, hogy lakótelep épülne a helyén, máshol vasútvonalról írtak, aminek az útjában áll, néhány lelkes civilen kívül pedig senki sem hisz benne, hogy itt egyszer újra versenypálya lesz.