Még a jogosítvány kézhez kapása előtt, 2008-ban vettünk egy új SX4-et. Tudom, rohadjak meg. Édesanyámmal ketten élünk, ő már nem vezet (azért vagyunk még életben), két hozzá nem értő nő pedig gyilkos kombináció egy autónak. De nagy volt az öröm, csak sajnos nem tartott sokáig. Fél év után egyik reggel az autónak csak hűlt helyét találtam, mint ahogy másik hét Suzuki-tulajdonos is az utcánkban. Autóra pedig szükség volt.

A rendőrség élből közölte, hogy felejtsem el. Olcsó alternatíva után kellett nézni. A 150 ezres keret nem adott túl sok okot a bizakodásra, nem is vittük túlzásba a keresést: egy 92-es Ford Escort C lett a szükségmegoldás. Ugyan kézzel-lábbal ellenkeztem, de hát a pénz beszélt, beletörődtem. Nem mondhatnám, hogy szerettem, pláne a Suzuki után. Lehet fröcsögni, hogy Esixét és hasonlók, de az autó úgy nézett ki és úgy volt felszerelve, ahogy nem szégyelltem az x-eket behúzni a felszereltségi listán, összkerékhajtáson kívül minden volt benne.

Higgyék el, az a 99 lóerő az ezerkétszáz-valahány kilóhoz sem tűnt kevésnek egy friss jogsis 18 éves lánynak, és amikor átültem az Escortba, már kifejezetten erősnek rémlett. Meg prémiumnak. Az 1,4-es Ford 69 lóereje maximum papíron létezett, sosem lehetett tudni, mikor mondja be az unalmast, minden indulás előtt elmorzsoltam egy imát, ami sokszor hatástalannak bizonyult. Ha már lúd, legyen kövér alapon mi is adtunk még pár pofont a szarnak: az egyik osztálytársam nagyszüleinél volt garázs, beálltunk alapjáratot állítani és kipufogót szerelni. A hátsó dobtól úgy szét volt rohadva, hogy nem lett volna értelme hegesztgetni. Viszont nagypapa satupadja kéznél volt, a fiúk lekapták a lábát, abból lett új kipufogóm. Miután ráköltöttük a vételárnak megfelelő összeget, érzelmes búcsút vettünk egymástól. Pár perccel a hirdetés feladása után felhívott egy kereskedő, találkoztunk, aláírtunk, vitte is 150-ért. Nem sajnáltam egy percig sem.

Nem sokkal később az autópiacon az utód reménytelennek tűnő keresgélése közben újra találkoztunk. Rövid idő alatt az autó rengeteg változáson ment át, például nemdohányzó lett, garázsban tartott, női tulajtól (persze, az utolsó valóban nő volt), kifogástalan állapotban. Ez ugye nem meglepő, azon viszont kicsit elcsodálkoztam, amikor az adatlapon megláttam az ABS szót, mikor még egy rohadt szivargyújtó sem volt benne. Na mindegy, ez már nem az én problémám volt.

A harmadik autóm felkutatásába már jóval több energiát, türelmet és figyelmet fektettünk. A pénzügyi lehetőségek ugyan itt sem kecsegtettek 20 ezres futásteljesítménnyel, de 350 ezer forintért egy használható, viszonylag problémamentes, a trágyadombtól egy fokkal távolabb álló autót vizionáltam. Az első sok körben igyekeztünk Pesten és környékén maradni, még akkor is, ha rögtön kiszúrtam, ami nekem kell: 91-es Mazda 323 F, szép állapotban, spoilerekkel, mert az ugye elengedhetetlen egy boygirlracernek. Edelényben, Miskolc mellett. Eltettem az agyam egy hátsó zugába, és nekiálltunk a kaotikus pesti kínálatnak. A szóba jöhető autók listája elég hosszú volt, F Astra, B Corsa, 323 F-fel és F nélkül, Nissan Almera, következő generációs Escort, Clio, Rover 200, és még sorolhatnám. Elektromos ablak, szervokormány és klíma előnyt jelentett, de nem volt feltétel. Bújtam a Népítéletet, tisztában voltam vele, hogy a lényeg az állapot, és nem a jó megjelenés vagy felszereltség. Néhány húzás, karcolás és horpadás sem lett volna akadály, ha az autó egyben van. Ez a kitétel viszont szinte egyetlen esetben sem teljesült.

A fehér, képen szép F Astra nagyon bejött, mert 1,6-os Si motor benne 101 lóerővel a szokásos 1,6-os 75 lóerős Ecotec helyett. Megnéztük, nem kellett volna. Hogy miért volt szükség az autó méretpontatlan körbefóliázására, nem firtattam, menekültem, ahogy tudtam. Persze, ettől még lehetett volna jó, de azért van az az esztétikai állapot, amit még 350-ért sem vállalok be. A Rover orrán-száján köpte a különböző színekben játszó füstöt, az Almerát testem-lelkem nem kívánta, szerencsére a Népítélet is megerősített benne, hogy nincs rá szükségem. A Williams Clio 300-ért alapból gyanús volt, de nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem nézzük meg. Bőrbelső, klíma, centrálzár, de ami a legfontosabb volt: 150 lóerő, 1 tonna alatti súly. Beindította a nyáltermelésemet, na. A valóságban az autó egy telep végén állt, a fényezés nagy része madárszarból és porból állt, a bőrbelső a kelleténél több darabból volt, a klíma nem működött, reménytelen volt. A Seat Toledo motorikus állapotáról mindent elmond, ha már egy 19 éves nő is sikítva menekül a helyszínről csak a fülére tett benyomások alapján. A sort folytathatnám, de felesleges, Edelényben kötöttem ki.

Gyönyörű volt. Metálkék, hátsó szárny, első-, hátsó- és küszöbspoiler, napfénytető, centrálzár. Egyszerűen megfogott. A típus is, és a konkrét autó is. Nem akartam cuki autót, valami menőre vágytam. Pont ilyenre. Aztán beindítottuk... és nem történt semmi rendellenes. Szépen járt a motor, nem füstölt, nem kattogott, nem folyt semmi, pár karctól eltekintve szép volt. A kereskedő is korrektnek tűnt, kaptunk állapotfelmérő lapot, a rétegvastagságból kiderült, hogy az eleje törve volt, rozsdahólyagok is voltak rajta itt-ott, a hátsó gátlók láttak már szebb napokat, háromféle, ebből két futózott gumi feszült rajta, de ennyi még igazán belefért 330-ért. Megvettük és gyorsan leléptünk, mielőtt a kereskedő meggondolja magát.

Édesapám volt velem, mindenben lelkesen segített. Sajnos az első tankolásnál is, pedig mennyivel jobb lett volna, ha nem teszi, valószínűleg most nem fekete tanksapkafedél lenne az autón. Azt ugyanis eltörte, utólag sikerült megcsinálni, de csak egy ideig működött, utána cserélni kellett. Hazafelé leteszteltem, hogy viszi-e a gyári végsebességnek megadott 180-at (természetesen Németország felé kerültünk), és elégedetten nyugtáztam, hogy igen. Nem mondhatom, hogy nem féltem, mert a kaszni úgy mozgott, mint egy turbulenciába került repülőgép, de azért a mosolyom levakarhatatlan volt.

Megkezdődött a személyre szabás. Az ablaktörlő-hatásfokozót viharos sebességgel szereltem le, ugyanígy jártam volna el az ajtóvédőkkel is, ha a körvonaluk nem égett volna már bele a fényezésbe, úgyhogy inkább maradtak. A ködlámpa is kukás volt, állt benne a víz, pedig jól állt az autónak. Felkerült egy kipufogóvég, ha már optikai tuningos az autó, nehogy már az úgy maradjon. Hangszórók és csipogó előre, a régi hátsó Pio hangszóró maradhat. Olaj- és légszűrőcsere, szőnyegek, új gumik, polírozás és lehet is csapatni, gondoltam én. Az 1,6-os 16 szelepes 87 lóerős motor nem egészen értett velem egyet, hiába könnyű a kaszni, szerintem nem megy úgy, ahogy kellene. Sokszor gondot okoz a forgalom tempójának tartása is, pedig eleve nem vezetek tötymörgősen. Az első gikszer körülbelül fél év után jött: éjszaka akartam Bugyira menni, nem volt GPS-em, eltévedtem. Olyan betonútra jutottam, ami egysávos volt, nagy szintkülönbséggel a földhöz képest. Miután realizáltam, hogy rossz helyen vagyok, mert hosszú idő óta csak sötét erdő van körülöttem, közvilágítás semmi, a megfordulás mellett döntöttem. Kár volt, nem volt elég hely, az autó leesett a betonról, szétrepedtek a küszöbspoilerek, úgyhogy későbbi javítás céljából leszereltük őket. Azt hiszem, itt kezdődött az autó hanyatlása.

Hiányzott a szervokormány, hiába, nőből vagyok, a szervótlan parkolás megizzasztott. Klíma sem ártott volna, úgyhogy vettünk egy donort Ausztriából 50 ezerért, az egyik ismerősöm elvállalta a szerelést. 4 hónapig volt nála az autó, akkor csinálta, amikor a munka mellett jutott rá ideje. Keserves időszak volt, de került bele szervó, klíma, injektor, új műszerfal (a régin csavarral rögzített telefontartó nyomai voltak), zárható tanksapkafedél, sajnos feketében. Mikor kész lett, örültem, mint majom a farkának. Plusz három lóerő az injektor miatt! Egészen addig, amíg el nem vittem feltöltetni a klímát: az ugyanis freonos volt. Szerencsére sikerült találni valakit, aki megoldotta a problémát, így már a klíma is működött. Öröm bódottág. A hűtő viszont a klíma nélküli változaté, a donor hűtője lyukas volt, úgyhogy maradt a régi. Így a motor hőmérséklete mindig egy kicsit magasabb, mint kellene, de eddig nem volt belőle gond. Egyszer a klíma a beszívott falevelek és egyebek miatt eldugult, elkezdte okádni a vizet az utasoldali lábtérbe. A volt párom szerencsére találékony ember, hamar megkereste és megoldotta a problémát, ami a szűrő hiánya volt. Egy viccből kapott péniszpumpából kivágott gumigyűrűvel rögzítette a szúnyoghálót. Azóta sem dugult el.

Aztán szépen lassan jöttek a gondok, ami nem csoda egy húszéves autónál. A baj akkor van, ha az embernek nincs kedve foglalkozni velük. Igen, ez az a tipikus eset, amikor valaki csak megy vele, de még az alapkarbantartást sem végzi el, nemhogy ami azon felül van. Tisztában voltam ezzel akkor is, amikor megvettük, csak reménykedtem benne, hogy kicsit később fog bekövetkezni. A küszöbspoilerek sosem kerültek vissza, egy üdítős flakon szétrobbant a hátsó ülésen, maradandó nyomokat hagyva a tető- és ajtókárpiton. Hiába estem neki spéci tisztítószerrel, a foltok máig makacsul ragaszkodnak a helyükhöz. A csomagtér zárja tönkrement, kulccsal nem lehet nyitni, csak belülről. A központi zár sem működött rendesen, ideiglenes megoldásként az utasoldali zárszerkezet helyet cserélt a vezetőoldalival. Ez az ideiglenesség már három éve tart.

A csomagtérajtó teleszkópjából elszökött a gáz, csak manuálisan lehet tartani. Cserébe úgy csukódik, mint a legújabb BMW-k: automatikusan. A hátsó ablaktörlő-folyadék tartályába valamelyik télen elfelejtettem fagyállót tenni, azóta nem spriccel. A tankolás külön procedúra, valakinek belülről nyitnia kell a tanksapkafedelet, míg a másik a kulccsal alányúlva kinyitja. A tanksapkát egy tankolásnál a tetőre raktam, aztán nyugodtan továbbmentem, úgyhogy abból is utángyártott van. Percekig tart bezárni, mert a kulcs csak minden huszadik próbálkozásnál zárja a szerkezetet. A tankban nincs hullámtörő, ez is tud meglepetéseket okozni. Ha kevés a benzin, kanyarban a tank alján lévő üzemanyag az egyik oldalra csoportosul, nem jut a motorba. Én viszont szeretek kövér gázzal kanyarodni, de ilyenkor nem gyorsul, csak a feneke csúszik ki, ami nem túl szerencsés, ha másik autó vagy gyalogos van a közelben.

A váltó furcsa, cicergő hangot kezdett adni úgy három éve, olyasmit, mint amikor nincs benne olaj. Hordtam a szerelőhöz, de hiába, amikor odaértem, elhallgatott. A harmadik csendes szervizlátogatás után már felvettem a hangot, és azt mutogattam a szerelőnek. Simogattam, becézgettem az autót, elmagyaráztam neki, hogy csak úgy tudok neki segíteni, ha ő is akarja, de makacs egy jószág, nem engedett. Úgy két hónap után végül sikerült olyan pillanatot elkapni, amikor a szerelőnél is csinálta. A nyelestengely volt, hopp egy ötvenes. Utána a kerekek felől hallottam rendellenes hangot, akkor jött a gömbfejek és gömbcsuklók cseréje. Aztán a féktárcsák és betétek. Két éve télen használt gumit vettem, a szerelő szerint 80%-os volt. Csak azt felejtette el említeni, hogy hozzá körülbelül 8 éves is. Egyszer aztán nem tudtam megállni, belementem egy Yarisba. A Mazdának az ég világon semmi baja nem lett, a Yaris lökhárítója viszont egy szép horpadással gazdagodott. Hopp, negyvenezer (a biztosítót igyekeztünk kihagyni a buliból).

A rozsdásodás is kezdett elharapódzni, a néhány pöttyből erősen korrodált kerékjárati ívek és küszöbök lettek, a napfénytető is buborékozik már, a hátsó szárnyról a lakk darabokban búcsúzik. A küszöböt a két évvel ezelőtti műszakira megcsinálták, az aljával szerencsére nem volt komoly gond. Bezzeg amikor idén felkerült a nyári gumi... A gumis szólt, hogy ha jót akarok, sürgősen vigyem el karosszérialakatoshoz. Másnap elvittem, és nem hittem a szememnek. A bölcsők környéke teljesen szétrohadt, a pedálok alatt öklömnyi lyuk, a másik oldalon szintén. Ismerősnél baráti áron negyvenezer. De legalább kiderült, mi az a kattogó hang, amit hetek óta hallottam: szétrepedt a stabilizátorrúd. Ezt már nem volt keret megcsináltatni, maradt, ahogy volt. Az aksi szeret random meghalni, cserélni kellene már. A motor is döglődik, hidrotőke, szelepek, kattog mint a nyavalya, füstöl is, de már nem tudok vele mit csinálni. Augusztusban Komáromba mentünk vele, az amerikaiautó-fesztiválra, maradandó élmény volt. Dobogókőnél a szerpentineken a magassággal együtt nőtt a diszkomfortérzetem is. Egyrészt a semmiből egy másodperc alatt felbukkanó motorosok, biciklisek, az út állapota, másrészt az autóé. Kattog a motor, zörög a futómű, pattog a kocsi segge, lengéscsillapítás nuku. Pedig ez az az út, amit legutóbb még egy Skoda Feliciában is élveztem. Most meg... mindegy, visszafelé nem arra mentünk.

A következő pofont a pályanapra menet kaptam. Már a Hungaroringre vezető útra akartam kanyarogni, amikor hiába fékeztem, nem történt semmi, elszállt a fék. Nem ért meglepetésként, útközben éreztem, hogy valami nem oké, büdös is volt, de nem törődtem vele. Mit tesz ilyenkor az ember lánya? Gondolom, kitalálták, hogy vad telefonálgatásba kezd. De mit tesz akkor, ha mindez eredménytelen? A harmadik cigi elszívása után visszaül, és a gyengécske kéziféket használva megpróbál valahogy hússzal eljutni a Ringre. Sikerült, mire begurultam a kapun, megint volt fék. A nagy szaktudásommal valami vákuumos dologra gondoltam, mert a pedálnak egyáltalán nem volt ellenállása, de este Sipi és Hosszú, alias Pupp Balázs ránéztek, Hosszú szét is szedte a fékeket (örök hála!). Lepucolta őket, és azt mondta, hogy menjek haza nyugodtan, nem lesz baj. Nem is lett, másnap elvittem a szerelőhöz, kicserélték a fékmunkahengert. Fogni fog, de azóta sem olyan hatásfokkal, mint előtte, de már megszoktam.

Szóval így autózik egy nő, akinek az anyagi lehetőségei alapján nem kéne. Az autó lassan kihullik alólam, de én akkor is imádom, hisz nem az ő hibája. A váltó ugyan lötyög, de precíz, a rozsda és hámlás ellenére is mindig megállapítom, hogy mennyire szép. A motor nem egy erőgép, de előzésre simán jó, van rendes csomagtartó, a villanyablakok működnek, az elektromos tető jól jön nyáron, a klíma hamar hűt, az ajtókat nem kell egyesével zárogatni, a slusszkulcs helye világít, ja, és van szivargyújtó. Akinek volt már Escort C-je, ezeket a dolgokat nagyon tudja értékelni. WD-40, bikakábel, szerszámkészlet, telefontöltő, cigi, gumimatrac (ha alá kell feküdni), elemlámpa és párna (sosem lehet tudni) mindig van az autóban, ha már megelőzni nem tudom, legalább felkészülök a következő megállásra.

Igen, tudom, minek autó annak, akinek nem futja rá. Mert szükség van rá, és ezzel sajnos nem csak én vagyok így. Megy, ameddig megy, ha olyan állapotba kerül, hogy másokra nézve veszélyes lesz, le fogom tenni. De remélem, addig van még egy kis időm.