Igen, bevallom: imádtam és elfogult voltam, naná! Mi más lettem volna, amikor végre megérkezik a fekete ötös BMW-k és szürke E-Klassék közé egy Maserati? És ha keresnék a magyarázatot, a titkok kamráját, ahol magyarázatot kapnak arra, miért is szerettem meg azonnal? Elsősorban azért, mert az olaszok szépérzéke a legegyszerűbb érzékszerveinkre hat. A világtörténelem legtöbb gyönyörű autóját ők gyártották, a legtöbb szép épületet ők építették, a legértékesebb festményeket ők festették, ezek művészek és elsősorban a szó klasszikus rételmében vett szépség az elsődleges. És ösztöneinkre ez hat leginkább, talán ön nem hancúrozna egyet mondjuk Monica Belluccival (pedig már 47), csak mert nem tud főzni vagy puszta kézzel feltépni az aszfaltot?
A Ghibli nem hibátlan, de amit a vezetésben, az autóbuzériában szeretni lehet, azt úgy adja elő, ahogyan egy olasz nemes tudja csak az iparos, mezítlábas németek között. Részleteiben pazar: az ajtónyitó fogantyú csavarása, a dupla kipufogóvég metszése, a FÉM váltófülek kattanása, ó, jaj, imádnivaló.
És aztán itt a W140-es, a Bálna, a tökéletes ellenpont. És a maga módján olyan autó ez is, amelyhez hasonlót azóta sem tudott a Mercedes. Mintha még mindig keresné azt a monumentális, tekintélyt sugalló megjelenést, azt a vulgárisan nagyvonalú, ugyanakkor arányos testet. A W140-ben minden megvan, amit a Mercedesről tudni kell, sokkal-sokkal közelebb áll a harmincas évek gigantikus Mercedes-túraautóihoz, mint egy mai S-Klasse. Persze, a kábelköteget égetik a nagy V8-asok, az imidszet éveken át rombolták a feltörekvő bűnözők és a wannabe-gazdagok, de mára lassan kikopik ebből a körből és van esély rá, hogy egy-egy szép példány féltve őrzött gyűjtői kincs lesz hamarosan. A Bálna (nagy B-vel) még tudott valamit, amit ma a tucatnyi villanymotor, a masszázsülés és 66 LCD-kijelző sem képes visszahozni: a Mercedes felsőbbrendűségét.
Ez volt a mai TCTV, tetszett?
