Az úgy volt, hogy a sors némi átszervezés alá vonta az alkalmazotti, családi, lelki, anyagi és szinte minden egyéb állapotomat. Ennek az autós vonatkozása annyi volt, hogy nem volt. Mármint autóm. Sokáig. Mostanáig! Meséltem korábban, hogy „egyéb okokból” meg kellett válnom szeretett Mózesemtől, miután imádott Doxám ellen ismeretlen tetves egyoldalú, agresszív tulajdonosváltást követett el. Akkoriban a szerethető szükségmegoldás egy Ford Fiesta XR2i lett, amit gondoltam egy kicsit rendbe szedek, és használok gyaloglás helyett. Hogy ez nem így történt, annak három oka volt.
Egyrészt, bár az XR2i egy nagyon szerethető, guruló övtáska, én mégsem szerettem. Ebben persze benne volt némi mercista gőg is, hisz nagyon hiányzott a két stuttgarti dög. Ennek ellennére mindenkinek ajánlom a Fiestát, mert igazából nagyon jó. Másrészt a könyvelésem gellert kapott a hétköznapok túlélésének kátyús útján, emiatt az autó, mint intézmény, mélyebbre süllyedt a fontossági sorrenben, mint a megfelelő öblítő kiválasztása.
Harmadrészt pedig elkezdtem sétálni. Mivel nem akartam nagyon benzinre költeni, busszal indultam munkába egy tavaszi reggelen. Talán pont a Telegraph Road szólt, amikor továbbmentem a buszmegállónál. Gondoltam majd a következő megállóban felszállok. A zene csak jól szólt, az idő csak szép volt, a vége pedig egy bő hat kilométeres séta lett az irodába. Annyira jól esett, hogy haza is gyalog mentem. Teljesen rákaptam a dologra, szinte minden nap gyalog teszem meg a BAH-Westend távot azóta is. Közben egy volt kollégám bejelenkezett a Fiestáért. Azóta is boldog vele.
Az apró bökkenő csak az volt, hogy bár szükségem nincs autóra, de igazából kellett. Nagyon! Mikor nagyjából egyenesbe jött a világ, az autónániából tényleges vásárlási szándékból táplálkozó keresgélés lett. Persze nagyon nem keresgéltem, mert tudtam mit akarok, egy Toyota MR2 Mk I-t. Nagyjából nyolc éves korom óta. Hónapokig fél szemem egy targa hirdetését figyelte, míg másik szemem a könyvelésem. Mire persze a másik szemem első örömkönnye kicsordult, az MR2 eltűnt.
Bár a Mercedes, azon belül is a 123-as szeretete, és persze hiánya örök, mint a nyomorúság, elsősorban japán hülyegyerekautót akartam, több okból is. Például azért, mert nekem a hülyegyerek-korszak teljesen kimaradt. Emellett egy időben volt egy 94-es Galantom, és azóta él bennem, hogy ergonómia tekintetében a 80-as, 90-es évek japán autói verhetetlenek. Itt most nem arra gondolok, hogy a klímakapcsolót fülcimpával is könnyű kezelni, hanem a pedál-kormány-váltó elhelyezésének szentháromságára, megtoldva egy mély üléspozícióval. Jó kis budi volt a Galant, de nagyon hamar lecseréltem egy 123-asra. De arra a klasszikus, japán üléspozícióra azóta vágytam.
A másik ok, ami igazából feltépte a szent kvarcóra hiányának gyógyuló sebeit, az Sipi hibája, ugyanis a nemzektözileg (sem) jegyzett I. Totalcar Szerkesztőségi Gyorsulási Versenyen beültem a kis Mazdájába. A mindent átható japán ronda-de-finom beltér, tiltásba forgatásért könyörgő motorral elég volt, hogy azóta is titkon ilyen autókat nézegessek. Az utolsó lökést a Long Beach-i Toyotafest adta meg. Egész pontosan a Japanese Nostalgic Car szerkesztői, akik a kezünkbe nyomtak egy csomó JNC-matricát. Kellett egy kabát a gombhoz, na!
Persze hivatalból nézegettem Merciket, 123-ast, állólámpást, még 124-eseket is. Sierrán is gondolkodtam, Transitot is kerülgettem, de volt, hogy terepjáró-vággyal ébredtem. Meg persze az öreg bajorok mellett sem mentem el szó nélkül. Aztán a pénteki autósmozin Pista két Csöpi-pofon közben oldalba bökött, hogy vegyek egy Hacsit. Egész pontosan ő látott egy Hacsit, amit nekem meg kell vennem.
- De én...
- Nem, Balázs! Nincs de! Ezt te megveszed és kész!
- Dehát van az az állólámpás...
- Hagyd abba! Vedd meg a Hacsit!
Tudtam, hogy a Hacsi jó dolog. Ki vagyok én, hogy ebben leálljak vitatkozni. A baj alapvetően annyi volt, hogy nem hittem benne. Na nem a típusban, hanem abban, hogy van megfizethető áron olyan Hacsi, aminek az extralistáján van rendszám, műszaki, legalább egy, nem szétporladt karosszérialem, és egy motor ami a tulaj kegyeiért, és nem a saját életéért küzd. Létezik ilyen, csak pici, öreg japánhoz mérten sokért. Teszem hozzá, a Corolla AE86 megérdemelten lett arányaiban drága kultusztárgy.
Aztán Pista az orrom alá dugta a telefonját. Gyálon hirdettek egy képről nagyon szép, amúgy meg nagyon ismerős Corollát. Másnap beugrott, hogy láttam már az autó képét, de akkor még egy győri tulajdonos hirdette. Azért csusszantam át felette, mert SR, nem GT, nyolc szelep, nincs kilencven lóerő, hátul dobfék, nyitott difi. Akkor is a gőg pöffeszkedett a vállamon, elvégre a GT az igazi! Ráadásul nagyon szeretem a 4A-GE motort. De üsse kő, nézzük meg!
Elmentünk, megnéztük. Én ilyen gyorsan autót még nem vettem. Körbenézés, kipróbálás, alkudozás, tenyérbe csapás: fél óra! A vigyorex gáz csak ártalmatlan pöffenet a fapados Hacsirokuhoz képest, ugyanis képtelenség nem vigyorogni benne. Pedig egy hazug mocsok, egy kifinomult illuzionista. Meg voltam róla győződve, hogy én most igenis gyorsan megyek, hogy én kenyérre kenek minden kanyart a határon, pedig igazából csak döcögtem, hisz azokat a kanyarokat egy gördeszkázó mopsz is gyorsabban vette volna be.
De a Corolla kiválóan imitálja a sebességet. A bő 900 kilós autóra a 87 lóerő nem azt mondom, hogy tökéletes, de veszélytelen ökörködésre már pont elég. Ráadásul ez a nyolcszelepes motor már alulról tol. A sofőr a padlón ül, a motor morog, nem úgy mint a 16 szelepesben, ahol inkább sikít, a bódé billeg és bólogat, és már negyvennel boldogan lehet sederinteni. Igazából ez egy 0,5-ös izomautó, kicsiknek, kezdőknek. Kevés az izom, de van. A motor hosszában van, hátul merevtengelyes, egyszerű, közvetlen, játékos. Nincs meg az a drámai erőfölény, nyers agresszió, ami egy valódi izomautóban megvan, de még a fapados Hacsival is jól lehet szimulálni alapfokon az élményt. Van Budán pár szeretett kanyarom, ahova kicsit nagyobb lendülettel repültem be, persze a megengedetten belül, és olyan kedvesen dobta meg magát, hogy három sarokkal később is hangosabban vihogtam, mint tinilány egy Bieber-csók után.
A szerkesztőségben büszkén mutogattam a szerzeményt, mindenki nevetgélt, gratulált, pöckölgetett, kritzált, de azért büszke voltam. Boldog. Aztán kaptam egy levelet Karottától:
Kevés nagyobb sértést tudok elképzelni, mint eldugni előlem egy Hacsit. Csak mondom.
Karotta
Pár perccel később elsétált mellettem, olyan Wolverine-tekintettel, hogy Logan is megijedt volna. Csak annyit mondott:
-Áruló!
Meg sem állt, ment is tovább. Tudom, hibáztam, hisz neki nem mutattam meg. De azért később átbeszéltük Karottával a teendőket, bár a Totalcar-kollektíva nem egységes a hogyan tovább tekintetében. Sperr kell, ez egyértelmű, Pistáéknak akad is egy tartalék. Fékek szintén, bár azzal nagy baj nincs. Az alapjárat még magas, a fordulatot is lassan ejti vissza. A kuplung kicsit lent fog. A bódé nagyon egészséges, bár a fényezés egy háztáji, narancsligetes tüsszentés. Annyi baj legyen. Faragás terén még tart a vita, merre induljak, de a hétköznapi használhatóság nagyon fontos.
Ahogy állítólag a töltés is. Tegnap reggel elindultam vele munkába, és gondoltam utána kiugrom vele Novoth Tibihez átnézni, karburátort állíttatni. Útközben kigyulladt a töltésvisszajelző, és mivel nem akartam fél Budát megbénítani a reggeli csúcsban, az akkumulátor egészségi állapotát sem ismerem, félreálltam, bezártam, elindultam gyalog. Egy kis szemerkélő eső mit nekem? Úgysem ingázásra vettem, arra ott vannak a lábaim. A felhőszakadás természetesen a Lánchíd közepén ért el.
Az iroda vécéjében, ahogy gatyára vetkőzve szárítottam a ruháimat, a kollégák értetlenkedő sóhajait elnyomva csengtek a fülemiben Pista szavai, mikor a vásárlás után pár órával felhívott:
-Balázs, örülsz a Hacsinak? Nagyon? Jó, akkor kapaszkodj majd ebbe az érzésbe erősen, amikor szívsz vele!
Most éppen Bandit várom, hogy eszközöljünk valami elsősegélyt, és akkor talán a pályanapra is kijutok.
