Indulás után nagyon gyorsan kiderült, hogy itt nincs autópálya, és az út elég rossz. Konkrétan amolyan román-magyar átmenet, kilométere válogatja. Nekem furcsa volt, hogy épp itt, ahol az orosz földgáz 90%-a, ami sok lóvé, és marha sok kőolaj van, ami az útépítés alapanyaga, ennyire rossz legyen. De a jó út igazából nem pénzből vagy aszfaltból épül, hanem alacsony korrupcióból. Itt például úgy működik az útépítő maffia, hogy elhúzzák az útépítéseket, hogy belelógjanak a télbe, attól kezdve pedig vis maior lesz, hogy felfagy, vagy el sem készül.

És hogy miért nem tesznek ez ellen semmit a politikusok? De hát tesznek: el, a kenőpénzt. A mieink is szeretnek építeni. Valami ilyesmi okozhatja, hogy Finnországban, ahol nyáron vannak azért melegek, tükörsimák az utak.

Alig van már Pobjeda

Na de, itt időnként tényleg olyan durva kátyúk jönnek, hogy csoda, hogy még élnek az autók. Az 1977-es Mazda 323 túra még megerősített futóművekkel ment, és az autók tankját is megnövelték. Az 1990-es Mazda 626-utat már szériaautók tették meg, de vezetőnk szerint aki azon részt vett, azt mondja, semmi nem változott. Az első Mazda3-turnévideón még azt hittem, csak eltúlozzák, és örömmel ugrálják körbe az egyetlen kátyút, de nem. Tényleg nincs autópálya, és tényleg elég rossz az út, ami történetesen Oroszország egyik legfontosabb útvonala. Néha kiszélesedik négy sávra, de az is olyan, hogy az emelkedő vége előtt száz méterrel fogy el a kapaszkodósáv, és a kamionos az utolsó pillanatban rántja be a kormányt, 60-nal.

Kompakt csomagtartó teljes pótkerékkel, kannával, három kofferrel

Hatalmas riszpekt egyébként a Mazdának, hogy időről időre vállalja ezt az önszopató missziót, mert ez az út tényleg próbatétel az autóknak. A miénk szélvédője például már keresztben el van repedve, plusz öt kavicsnyom van a szélvédőn. Az sem a megtestesült promó, hogy hármasával ültetik be a megtermett férfiembereket két-két csomaggal. Egy kompaktnak nem feltétlenül ez lenne a feladata, hiszen nálunk már két gyerekkel is kisbuszokat néznek az emberek. És persze hármunk hat csomagján kívül el kell férnie hátul egy plusz pótkeréknek és egy húszliteres benzineskannának. De akkor is: ezerszer többet ér egy ilyen út, mint bármilyen más csilli-villi bemutató.

Persze a marmonkannával kapcsolatban is tévedtem: azt hittem, csak valami kaland-romantika kedvéért rakták be őket a csomagtartóba de Tyumenyből eleve nem teli tankkal indultunk: nem olyan egyszerű 95-ös benzint találni. Mi legalábbis 130 kilométer után találtunk csak olyat, ahol ki is írták, hogy van, és volt is. Ha már tankolás, valamit el kell mondanom a Mazda3-ról is. A kétliteres benzines Skyactive valami szürreálisan keveset fogyaszt. Országúti tempóban, időnként 140-nel, és gyakran előzgetve, hogy egyben maradjon a konvoj, 6,2 liter lett a vége estére. 6,2! Kétezer köbcenti, 120 ló 6 ezres fordulaton és 210 newtométer 4 ezren nem sok, de inkább kifejezetten kevés. Ezzel a fogyasztással viszont inkább elképesztő, amit ez a motor tud. A Mazda megcsinálta az upsizingot? Ha a teljesítményt, vagy a kibocsátást adóztatják, ez nagyon bejöhet, mert (119 g/km) Esküszöm, ez ha nem is tudja a katalógusadatot (kombinált 5,1), mert akármennyit gyorsítgattunk, csak egy literrel lett több. Na de ki látott mostanában egy benzines kompakttól hat literes fogyasztást? A Golf 7 1,4 TSI-vel, 122 lóval vegyesben szintén 5,2, ebben viszont nincs turbó.

Pisiszünet, nyolc Mazda3

A Mazda bátorságát jelzi, hogy ezek az autók tényleg előszériások, és tényleg nagyjából annyival járnak a sorozatgyártásra kész állapot előtt, mint bármilyen autó, amit egy hónap múlva mutatnak be. A navit például nem szabad gyorsan tekergetni, el is mondták; szeptemberre lesz teljesen kész a szoftver. Az én régebbi androidos telefonommal például nem párosodik, az Iphone-t szépen viszi, de ilyet még sose láttam: megállt az óra a műszerfalon. Nem a Szent Kvarcóra, mert az nincs, hanem a navi képernyőjének sarkában látható számláló. Megállt, yeah! Ezeket a dolgokat persze el kell mondani este a túravezetőnek, Sascha gyűjti az adatokat, mert valóban az autó végső finomhangoló tesztelését végezzük. Azt persze nem említjük, hogy sunyin a CX9 gumiszőnyegeit rakták be - az átlagembert ez sokkal kevésbé izgatja fel, mint a nem teljesen kész programozás, pedig annak is el kell készülnie.

Jobbkormányos japán kamion az orosz lakosság szolgálatában

A futóműről olyan mérhetetlenül sok nem derült ki - kanyar Tyumeny és Kungur közötti 700 kilométeren nem nagyon volt, de ezeken a szar utakon nem ütött fel, nem csattant, és amikor ezt a posztot írtam a hátsó ülésen, a laptop sem esett ki a kezemből, csak kicsit sok insertet nyomtam. Az autó gépészetileg kész van, minden működik és nem zörög, csak a jobb oldali A oszlop felől jön egy kis nyiszogás, de hamar lokalizáltuk az okát: a repedt szélvédő adja.

Ha előttem van Ázsia, hátam mögött Európa

Áthaladtunk az Európát Ázsiától elválasztó elméleti vonalon. Ahhoz képest, hogy két ekkora kontinensről van szó, az oroszok nem eresztik bő lére, vagy inkább nem tapossák túl szélesre. Van a közelben valami nagyobb témapark is, de itt csak egy szemetes liget, rengeteg fára kötött szalaggal, amitől megtévesztésig hasonlít egy felimazászlózott buddhista sztúpára. Plusz egy fotózásra teremtett helyszín szépen lemárványozva, a kötelező vonallal, hogy itt a két kontinens. Izlandon már voltam egyszer Európa-Amerika-határon, ott mondjuk van egy geológiai törésvonal is, ami egy látható szakadék, de ott sincs folyamatos Bon Jovi-koncert. Úgy látszik, a kontinenshatár nem egy aranybánya, ne irigyeljük.

Nem imazászlók: emlékszalagok

Tudom, hogy a hegy a menő, de én nagyon szeretem a síkságot. Új kedvencem a Kiskunság, de nagy élmény volt a Dubai és Omán közötti sivatag és a végtelen lappföldi tundra is. Így aztán engem nem rázott meg ez a táj, hogy milyen unalmas a vonakodva beérő, inkább zöld, mint sárguló rozstáblák sora, a nyírfaligetek és néha toronyház magasságú, csupasz törzsű fenyők sorfala. Ekkora mezőket sem láttam még egyébként, valami csillagászati mennyiségű, sárga körbálával. Ha kevés a hegy és az erdő, azért általában sok eget kapunk cserébe, és Nyugat-Szibéria ebből a szempontból valóságos IMAX. Az északi ég nefelejcskékje világosabb, mint a miénk, és – legalábbis most – rengeteg a drámaian gomolygó felhő.

A kötelező fotópont

Nem akarom ismételgetni magam, hogy az út szar, de óránként legalább egyszer belefutunk olyan szakaszba, ami 20-30-nál gyorsabban nem járható. Nincsenek éles peremű kátyúk; amit a téli fagyás szétszabdal, azt a kamionok a nyáron eldolgozzák, így működik az erózió itt, Oroszország legfontosabb kelet-nyugati útvonalán. Ha ütőeret mondanánk, azonnal fel is vetődne egy sürgős bypass műtét. 700 kilométer majdnem 13 óra alatt?!

Az Urál egyébként szép. Más, mint a többi hegység, amit eddig láttam. Nem úgy kell elképzelni, hogy amennyivel nagyobb széltében, mint az Alpok, annyira zorall volna magasságban is – a GPS 400 méteres tengerszint feletti magasságnál többet nem jelzett. Még dombnak sem súlyos, viszont széltében hatalmasak ezek a dombok: ezekhez képest a tolnai táj maga az ideges kapkodás. A lankák akkora, mindent elsöprő nyugalommal terpeszkednek a végtelenbe, mintha mintha az eurázsiai kontinensen itt jött volna ki a Himalája felgyűrésének összes fáradtsága. A kontinenshatárt valószínűleg csak azért találták ki, hogy elválasszon minket a kulturálisan tényleg drasztikusan más Távol-Kelettől, mondjuk Vietnámtól. Az Urál pedig nem magas, de elválasztja a nagy szibériai vízrendszert a nyugati részektől.

Közel sem olyan zorall, mint az Alpok

Lejövet az Urálról ugyanaz a semmi, csak fordítva, de Kungur felé már kicsit változatosabb a táj. Ismerik a Cseburaskából a Goluboj vagon-dalt? Amikor Gyena krokodil és Cseburaska ülnek egy személyvonat utolsó vagonjának tetején, és a lábukat lógatják, amikor megérkezik a néni (nem tudom a nevét), és a krokodil kezébe nyomja a tangóharmonikát, hogy „Krokogyil, igraj!" Gyena krokodil pedig rázendít a Goluboj vagon-dalra, ami elvileg vidám, de ahogy a bábfilm-vonat pöfög a nagy, orosz, fakó pasztellszín pusztában, és ezek ott hárman ezt a dalt éneklik nagy vidáman, magamba lőni volna kedvem. Minden benne van arról, milyen egy depresszióra hajlamos világhatalom szívcsakrájában leélni az egyetlen életünket. Na, ilyen érzés átkelni az Urálon, és most kérem, hallgassuk meg együtt a Goluboj vagon-dalt.

Az ebédet ma valahogy bebuktuk, életveszély persze nem volt, mert a 15-ös autó, egy CX9-es csomagtartójában végtelen rágcsálnivaló-készletet halmoztak fel a szervezők, be is rágcsáltam két almát, valami orosz töltött piskótát, meg két kis doboz Pringles-t, viszont este fél hatra szereztek egy út menti éttermet, és mint kiderült, ezután még vacsorázni is kell. Szeretem az orosz kosztot, egy-két évente fel is keresem az Aranykaviár éttermet, ami a tokhal ikrájáról és az árfekvéséről kapta a nevét, de ez azért már kicsit sok. (Passzoltam is az esti étkezést 11-kor.)

Kapitális marhamócsingok, de finom

Káposztás levesek, mindenféle reszelt uborkás-kapros előétel, sok hal és jól kivitelezett grill hús – kiváló. Még az édességek is ízletesek, bár egyelőre csak a reggeli palacsintáról és a túrós süteményről beszélhetek. Két nap alatt még nem ettünk itt rosszat, turistaosztály-szinten még az Aeroflot-kaja is rendben volt. A futási lehetőségek miatt előre megnéztem néhány szállodát, nagyjából merre van a városon belül, akad-e a közelben valami jól futható útvonal. A kunguri Sztalagmit Hotelről véletlenül a szemem elé került néhány vendég beszámolója is. A négy közül három nagyjából a következő információkat tartalmazta:

A sok vendég miatt csak business room volt, 3 ezer rubelért. Egy lyuk volt a plafonon. A szobának csak egyetlen egybe-függönye volt, az is átlátszó, ráadásul csak az abkal feléig ér. Nagyon nehéz így aludni nyáron. Nagyon hangos volt a klíma. Nem volt paplan, csak lepedők. A wifi alig működik. Két lift van, de mindkettő csak kétszemélyes, és tíz emeletnyi gomb van öt emelethez. A személyzet igen kedves, és nagyon igyekeznek, de angolul nem tudnak.
Stb, stb, a negyedik beszámolót nyilván a szálloda bérkommentelője írta, más aligha jegyezné meg, hogy vannak szőnyegek, az ágy mellett kisasztal, van rendes asztal és szék is, továbbá a fürdőszoba istencsászár, sose volt gond a meleg vízzel.

A Kungur név a tudomány szerint valamelyik helyi nép, alkalmasint a baskírok nyelvén azt jelenti, sötét. Tényleg az volt, amikor megérkeztünk, pedig itt még este tízkor is világos van. A várost 1648-ban alapították, aztán a baskírok felégették, és annak igazolásául, hogy az erőszak erőszakot szül, másodszorra az oroszok nem is próbálkoztak várssal, rögtön egy erőddel nyitottak, és az 1700-as évekre az Urál egyik legnagyobb települése lett. Kungur egyébként ugyanazon a Szibériába vezető kereskedelmi útvonalon feküdt, mint Tyumeny, nem véletlen, hogy még 2013-ban is ezt használjuk. A minősége mit sem romlott azóta. Kungurban békésen csencselték a szőrméket, meg gondolom, jó teákat ittak, és úgy elszaladt az idő, hogy nem is történt semmi, 1774 viszont annál vadabbul köszöntött be a történelem. Ekkor ért a városhoz Jemelján Pugacsov kozák serege – történetesen a vezér nélkül, de ettől még nem voltak kevésbé félelmetesek a lázadó kozákok.

Kungur védelme egyfelől azért volt nagy sztori, mert Pugacsovnak akkoriban senki sem tudott ellenállni; az emberevő kozák mély nyomokat hagyott az orosz irodalomban Puskintól (A kapitány leánya) Tolsztojig. Kungur védelme azért is Hollywood után kiált, mert az történt, hogy a kozákok jöttének hírére kereket oldott a városi elöljáróság, és maguk a kereskedők szervezték meg az ellenállást. Pugacsov azért is lenne hálás téma, mert nem csak lázadó volt, hanem lázadó és szélhámos egy személyben. Az aktuális sztár egy szellemileg nem túl erőteljes, de fizikailag is satnya illető volt, a propaganda viszont természetesen az ellenkezőjét állította. Ezért amikor Pugacsov a színre lépett, és azt állította, hogy ő a cár, dekrétumokat bocsátott kis és előzte az önkényeskedő földesurakat, a nép lelkesen hitt neki. Az orosz történelemben amúgy is gyakori az ilyen szélhámosság, másként hogyan kerülhetne az orosz uralkodók sorába valaki II. Ál-Dimitrij néven?

Az expedíció egyik autóját nem mossák, hogy rajta legyen a Hiroshima-Frankfurt-por

Pugacsov sorra nyerte a csatákat és foglalta el a városokat, csak akkor tudták megfékezni, amikor véget ért az orosz-török háború, és érdemleges hadseregeket tudtak ellene küldeni. A nép szívében is sokáig élt az emléke, hiszen megszüntette azt az elég abszurd gyakorlatot, hogy egy parasztot simán el lehet adni bányarabszolgának, és hogy egy fiatal lány egy jobb versenyagár kölykéhez képest elenyésző összegért adható-vehető.

Az út további posztjait csokorba gyűjtve megtalálod ezen a linken.