1982 novemberében, ezekben a napokban mutatták be az akkor botránykő-számba menő bébimercit, a 190-est.

Botrányos belépő volt, ebben mindenki egyetért. A Mercedes kompakt autót gyárt? Igen, ezt is megértük. A német és a nemzetközi sajtó egyaránt érthetetlennek tartotta a lépést, pedig alaposan átgondolt, és időben-pénzben durván elszabadult fejlesztések álltak az autó mögött.

A hetvenes évek közepén fogalmazódtak meg először azok az elvárások, amelyek mentén az akkor legkisebb Mercedest összehozták. A terv az volt, hogy igazi Mercedeses érzést pakoljanak egy, az addiginál jóval kisebb autóba. Célul tűzték ki, hogy a legnagyobb testvér, a W126 zaj- és rugózási komfortját adja, elférjenek benne a W123-mal azonos méretű ülések, de mindez férjen bele 4,5 méterbe, a kész autó pedig legyen roppant gazdaságos.

Ezzel persze el kellett bíbelődni rendesen. A számtalan kipróbált hátsó futómű-verzió után döntöttek a korszakalkotó újdonság, a térlengőkaros, oldalanként öt csáppal kapaszkodó konstrukció mellett. Hasonló sziszifuszi küzdelmet folytattak a karosszéria tervezésénél, hiszen amellett, hogy kiváló alaktényezővel kellett rendelkeznie, első pillantásra is határozottan és egyértelműen Mercedesnek kellet kinéznie.

Sikerült. Bruno Sacco elpöcsölt néhány ezer munkaórányit a rajzfüzetével, aztán a dizájnerek még párat a makettfaragással, de az addig megszokotthoz képest csökött méret és a szokatlan arányok ellenére is a legbenzesebb tervet sikerült megvalósítani, ami ilyen keretek között egyáltalán lehetséges volt.

Mindenki a bukást jósolta. Tom Jones nem koncertezik a Májuskertben, Erzsébet királynő nem eszik margarinos-párizsis kenyeret, a Merdcedes pedig nem gyárt kisautót - ezek voltak a civilizáció alappillérei a nyolcvanas évek elején. A tétel azonban megdőlni látszott, a bemutató után beállt néma, döbbent csendben messzire hallatszott az első átadott autók kulcsainak csörgése.

A 190-es kezdetben kétféle (karbis és befecskendezős) kétliteres benzines motorral érkezett, de hamar megmutatkozott, hogy a dízel- és az erősebb benzines verziókra van igény. A relatíve kis tömegű autóhoz egyre komolyabb motorok érkeztek - a csúcsot a DTM-be szánt Evolution és ennek utódja, a  235 lovas 2.5-ös EVO-II jelentette.

Előbbit maga Ayrton Senna is vezette 1984-ben egy betétfutamon, a Nürburgringen. Persze ekkor még alig-alig ismert autóversenyző volt, de az, hogy az Evo-k közül ő ért be elsőként, némileg előre is vetítette későbbi sikereit.

Feltűnt ez a Mercedesnek is, nem volt véletlen, hogy a típusról szóló bemutatóhoz is őt használták fel sofőrként.

Ez tehát a Mercedes-Benz W201 dicső múltja. A jelenét pedig már ismerjük Bende Tibbytől.