Kész a kübelesített Tramp, jelentem. Több munkát tettünk bele, mint terveztük, de kevesebbet, mint kellett volna. Azok a fránya anyagiak, ugyebár… De így legalább jövőre is maradt tennivaló, meg még későbbre is. Aztán mire rendesen körbeérünk, lehet is kezdeni elölről az egészet.
Az előzmények kedvelői kattintsanak ide, meg ide. A sietőseknek röviden csak annyit, hogy kissé megfakult és elpunnyadt Trabant Trampemet ráerőszakoltam a miskolci Flamin' Garage veteránfelújító műhely csapatára. Kértem, javítsanak ki pár hibát, és cseréljenek le néhány tartozékot, hogy katonásabban fessen a harceszköz, melytől a hidegháború évtizedeiben az egész NATO egy emberként reszketett. Minimálprogrammal indultunk, de mint az törvényszerű az ilyen felújításoknál, a kitűzött határnál jóval tovább merészkedtünk. Igen, igen, fényeztünk is. Vagy festettünk. Vagy mi. Merthogy félmatt katonai festék került a gépre, ezért a fényezés kifejezés nem egészen helytálló.
Lépésről lépésre merültem mélyebbre a mocsárba, amely előbb-utóbb magába szippant minden veteránost. Először csak a pikkelyesre öregedett festésű lökhárítók, lámpakeretek és felnik mentek a fényezőhöz. Aztán a küszöbök végeinél csámcsogó rozsdát megpiszkálva kiderült, hogy a pusztítás nagyobb, mint a külső nyomok alapján gondolná az olyan ember, aki nem látott még ilyet nagyon közelről. Mi persze sem meglepetést, sem dühöt nem éreztünk, bólintottunk, mint aki szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Következett a bontás, vágás, lakatolás, elemgyártás, és összeszerelés.
Ekkorra az ősök sírjánál folytatott hosszas meditálás után már tudtam, hogy a nyaralás idén elmarad, helyette festés lesz. Közben gyűltek a jórészt Németországból beszerzett alkatrészek és tartozékok: szögletes hátsó lámpák a korábbi hengeres helyett (a mattfekete fémrácsokat a Flamin'-fiúk készítették rájuk), a fényszórókra az éjszakai lopakodó üzemmódot biztosító maszkok, új hátsó ködlámpa és tolatólámpa, ilyesmik. Meg persze a baloldali A oszlopra a korábban beszerzett keresőlámpa, ami az egész militarizálási rohamomat kiváltotta. A műszerfal alatti polc és a padlón levő szőnyegek kaptak egy alapos tisztítást, így a szolgálati idejük meghosszabbodott.
Egy nagy álmom volt, amit viszont nem sikerült megvalósítani: az ülések újrakárpitozása. Azon futott zátonyra ez a hajó, hogy nem találtunk olyan színárnyalatú műbőrt, ami passzolt volna a karosszéria színéhez. Úgyhogy inkább rendeltünk az ebay-ről egy garnitúra méretre szabott műbőr huzatot, addig is kinézzen az autó valahogy, amíg a megfelelő alapanyag felbukkan. Amikor először kézbe vettem a cuccot, eléggé elszontyolodtam: egyrészt mert gyenge vacaknak tűnt, ami két ráülés után ki fog nyúlni, másrészt mert a színe eléggé más volt, mint az internetes fotókon, és pláne más, mint a Trampem új színe (ami mellesleg az eredeti gyári kód alapján lett kikeverve). Mára a színt megszokta a szemem (nagy ellensége az ilyen adaptálódás a tökéletességre törekvésnek), és az anyag egészen jól teljesít, ezért már nem bosszant annyira, hogy annyi pénzért vettem, ami majdnem fedezte volna a kárpitozás díját.
Hát, így valahogy. A hazaút kicsit nyűglődősre sikeredett, mert az egyik henger hol ment, hol meg nem, de inkább nem. Mint kiderült, ezek a drága emberek megfőzték az egyik trafót. Plusz fordítva erőltették bele a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba, ami, ellentétben a többi autóval, a Trabantnál nem egy sikeres stratégia. Az egyik problémát egy alig használt Wartburg trafóval orvosoltuk itthon, a másikat WD40-el, és egy egészen erotikus mozdulatsorral, a kulcs helyes állásban történő ki-be huzigálásával. A Flaminnek felmentése volt ezekre a problémákra, mert a Simon-testvérek már az elején bevallották, hogy még soha az életben nem vezettek Trabantot, a szereléséről nem is beszélve. De hát egyszer mindent el kell kezdeni.
Részben tehát újjászületett a Trabi, és most, a felújítás előtt készült fényképekkel összevetve látom csak, hogy mennyire itt volt már az ideje ennek a kis felújításnak. Örömöm azonban nem teljes: a szép külső még kontrasztosabban mutatja, mennyire lehangolóan néz ki a motortér és maga a motor. Ez bizony már több mint ciki, ez már gáz. Meg nem ártana felújítani az alvázvédelmet sem – gyanús, nagyon gyanús, hogy a nyaralás jövőre is elmarad, és tavasszal a NATO Réme újra felfekszik a miskolci kozmetikai sebészek műtőasztalára.
Ahogy dédelgető szemekkel becézgettem az udvar közepén zöldellő Trampet, belém hasított a felismerés, hogy ez a Tramp mostantól kezdve már nem mehet földútra, erdei dagonyába: ezt a fényezést nem fogom kitenni a csipkebokrok tüskéinek, a kökénybokrok csapdosó ágainak, a felcsapódó köveknek. Jól kitoltam magammal, mert búcsút kell mondanom az egyik kedvenc szabadidős tevékenységemnek.
Ne kezdjenek régi autókkal foglalkozni, vagy ha elkezdték, hagyják abba, és vegyenek egy jó karban levő Suzuki Wagonerrpluszt! Éljenek boldogan, míg meg nem halnak, és a totalcaros újságírók középkori roncsok miatti szívásairól szóló beszámolókat olvassák úgy, mint egy gótikus rémregényt, amiben roppant szórakoztató elmerülni, de élőben senki sem szívesen élné át az benne foglalt ijesztő eseményeket. Aki ezt a tanácsot nem fogadja meg, az magára vessen, és legyen üdvözölve a klubban!