A Totalcar Nagy Karácsonyi Fotózása lassan fogalommá válik cégünkben. Hiszen nem csak tradíció ez, hanem egy olyan ünnepnap, amikor tudjuk, hogy együtt kimozdulunk valahová. Ritkán sikerül ez szerkesztőségünk életében, hiszen szanaszét akad dolgunk nap mint nap, talán éppen ezért nevetünk mindig jókat, ha mindannyian együtt vagyunk. Ritka alkalom, számunkra már ez is karácsony.
Így volt ez eddig mindig, nézzék csak: itt, itt, na meg itt és itt. Igyekszünk mindig újabb és újabb marhaságokat kitalálni, december elejétől fogva már rendre kérdezik tőlünk idebent, hogy idén mit csinálunk?
Remek ötleteink voltak: bukósisakban, egy szál tangában Széchenyi-gőzfürdőzés (ezt végül nem vállalta mindenki), a filmes karakterek megformázása pedig azon, hogy Árpád nem volt hajlandó szakállt borotválni a Ron Jeremy-karakterhez (pedig mindenkinek megvolt a szerepe).
Végül kitaláltuk, hogy legyünk gospel-kórus, hiszen valahogyan kapcsolódni kéne az ünnepi hangulathoz. Lélekben már gyakoroltunk, elképzeltük, hogyan festünk majd csirizzel bekent arccal, csillogó, kék lepelben, mindenki megkapta a szerepét: orgonista, karnagy, első tenor stb.
Sajnos azonban a Lumen Christi kórus az utolsó előtti napon visszalépett, mert túl sokat kell gyakorolniuk, készülnek az ünnepre ők is és önkéntes kórusként ritkán jönnek össze, gyakorolniuk kell. Sajnáltuk, sajnáltuk, be voltunk már sózva nagyon, de értettünk a szóból: egy ilyen kórus inkább nem vállal velünk közösséget, miután megnézték régebbi képeslapjainkat. Ez teljességgel érthető és így utólag azt kell mondanunk: köszönjük.
Hiszen ha nincs az őrületes – utolsó utáni pillanatig tartó – kapkodás, akkor sosem ismerjük meg újdonsült tűzoltó barátainkat, akik keblükre ölelték ezt a bolond szerkesztőséget. Remek pár órát töltöttünk el társaságukban, és ahogy a súlyos cuccokat aggattuk magunkra, nagyon gyorsan rá kellett döbbennünk, mennyire keménynek is kell lenni ehhez a munkához. Testileg-lelkileg.
Mert lehet, hogy a gospel-kórus lelki üdvünkért imádkozik, de a lángban álló huszadik emeletről (ahová már nem ér fel a nagy létra sem) csak egy oxigénpalackot és tucatnyi kilót magával cipelő tűzoltó fog minket lehozni. De ők takarítják össze azt is, ami egy metrószerelvény alá esett emberből maradt. Én az elhangzott sztorik után, biztosan nem irigylem tőlük a korkedvezményes nyugdíjat.
És ha kicsit is belegondolnak, hol és hány helyen vannak ott, mikor és mihez hívják őket, akkor nem marad más, csak annyi: le a kalappal előttük!
Mi pedig igyekszünk jövőre is rakni a tüzet a hazai autós újságírás kazánja alá és oltani is, ha kell. Tévében és neten egyaránt, mert az élet úgy szép, ha zajlik.
Köszönjük önöknek az idei emlékezetes évet, maradjanak továbbra is velünk!
