Miután lóhalálában beszuszakoltuk a cuccot a kombi Insignia csomagtartójába (nem volt könnyű), nekiiramodtunk a városnak, de a Margit-híd környékén iszonyatos dugóba kerültünk. Csikós habzott, nem értette, mi van, hiszen már nincs iskola, mi ez a sok ember?

Alig késtünk el, a Puppchent akkor tolták le a trélerről a Clark Ádám-téri sikló alatt. Megnéztük közelről a szekereket, a sok kilónyi réz és fa autóformára gyúrt egyvelegét. Aranyos kis cuccok ezek, meg kell hagyni, de látszik, mennyire nem volt még szempont az ergonómia még száz évvel ezelőtt.

Lábtér szinte nincs, sofőr és utas egyaránt derékig kilóg az autóból és hát elég huzatos is. Hogyan túrazhattak és ralizhattak ezekkel sok száz kilométert annak idején? A homlok- és arcüreggyulladás volt szerintem a leggyakoribb oka a halálnak a korabeli sofőrök között.

Végül persze elindultunk, a reggeli sűrűn gomolygó forgalom pedig szétnyílt a két vén autó előtt. Előkerültek a telefonok, kamerák, a rakparton végig integettek a járókelők mintha kötélen húzták volna maguk után a jókedvet.

És a legmegdöbbentőbb az, mennyire csendesen és finoman járnak a motorjaik, milyen peckesen gurulnak az Isonzót is megjárt veteránok. Közel sem lassúak, mi, akik folyamatosan hol előttük, hol utánuk haladunk, forgatunk, fotózunk, ugyanolyan tempóval tudunk menni nagy átlagban. A folyamatos 50-55 nekik meg se kottyan (pedig újkorukban hatvan volt a max. sebességük).

Csikós hajt, Tomi mellette forgat én pedig a hátsó ülésen ülve várom már, hogy Esztergomban megpihenünk a bazilika alatt (illetve már azt csináljuk, bevárjuk a Torpedót), betolunk egy szendvicset, majd elhúzunk Győr felé.

És utólag is nagy köszi a srácoknak, akik kijöttek egy kis dumára.