Illetve helyesebb lenne az Idegileg Vegetatív Emberi Roncsok (IVER) klubjának nevezni lassan a szerkesztőséget, hiszen furamód rángatózni kezd még szegény Angéla arca is, ha az OT Expo szóbakerül. Ma sikerült elterjeszteni a kórt az Indexes kollégák között is, hiszen Csikós röpke három órán keresztül járatta a Ya-kiiii-mooo, Yaaa-kimooo! c. slágert odabent a szerkesztőségben a remek kis autónk hangosítását próbálgatva. Ma a Totalcar ennek köszönhetően megint leverte az Utállak-métert, de oda se neki.
Este van, zúgó fejjel értünk haza mindannyian, hányadszor már? A szemhéj ilyenkor ellenállhatatlanul zuhan 9G-s túlterheléssel a föld felé, de még nem lehet, tartozunk még valamivel az olvasónak, akit – nem véletlenül – igyekeztünk a lehető legkisebb mértékben bevonni mindabba, ami készül.
Nem bonyolult a magyarázat. Azzal, hogy idei megjelenésünket japán szellemben és kép- színvilágban terveztük egy irgalmatlanul nehéz feladatot állítottunk magunk elé. Igen, szándékosan futottunk neki a falnak, próbálgatjuk, mennyire kemény a fejünk. És bár akadt olyan vasbeton, amit képtelenek voltunk átütni, volt olyan pillanat, hogy lógtunk a semmiben, de ma már érezzük, ebben a pillanatban már tudjuk, hogy képesek voltunk rá. Ismét. Pedig tavaly sem volt könnyű...
Kedd volt az a nap (igen, tegnap, azaz egy nappal a standépítés előtt), amikor eljött az a mágikus momentum, mikor a semmiből hirtelen minden lesz. Nagybetűs Minden. Úgy, ahogy elterveztük, úgy, ahogy már lassan temettük.
Hiszen amilyen alapossággal vetette bele magát Csikós a batáta-bizniszbe, legalább olyan alaposan dolgoztunk ki minden mást, a legapróbb részletekig. Most, ebben a pillanatban is valahol zümmög a dekopír, sziszeg a festékszóró, zizzen a papír az óceánon túlról rendelt japán lampionokon. Valahol már vasalja kimonóját japán hosztesszünk is, nem koreai, nem mongol, hanem egy igazi, ahogy illik. Végtelenül aranyos és kedves, nagy mázlink volt, hogy ráakadtunk, még több, hogy el is vállalta és tanácsot adott.
Rettenet sok munkánk és energiánk, családi válságunk és veszekedésünk van benne, de azt hiszem, büszkén odaállhatunk majd nyitáskor. Nyilván fáradtak leszünk, üveges és merev tekintettel lesünk néha a semmibe, ilyenkor csak bökjetek meg minket és bekapcsolunk. Megcsináltuk mindenestül: filmestül, autóstul, pólókkal és bögrékkel, lampionokkal és Yakimo-autóval, motorokkal és zenével-olvasnivalóval. Belehaltunk de benne a szívünk-lelkünk, kezünk munkája, reméljük, élvezni fogják, lesz mit nézni.
Miért japán autók? Magunk sem tudjuk, bár kétségkívül temérdek hangzatos elméletet lehetne felállítani az ötlet mögé, de a dolgok gyökeréhez leásva valószínűleg csak annyit találnánk: mert nem ismerjük őket. Hiába vannak itt hosszú évek óta, mégis, múltjukról alig tudunk valamit, kicsit mostoha módon feledkeznek meg erről sokszor azok is, akiknek nem kéne. Aztán talán azért is, mert itt, a szemünk láttára születtek meg, a varrógépből-bicikliből így lett japán autó, ami fogalom és gyűjtőnév is egyben.
És mert érdekesek, tudnak ritkák is lenni és szépek, vagy ha nem, legalább aranyosak. Ők azok:
A Suzuki LJ 80 egy igazi kakukktojás, hiszen az egyetlen terepjáró közöttük. Igen, terepjáró, bármennyire sem hiszik el róla. Akik azonban láttak már siratófalon vígan tovapattogó, vagy mocsárban viháncoló LJ-t, netán Samurait, azok tudják jól, mennyire strapabíró és sokkal komolyabbnak gondolt offroadokat megszégyenítő kis autók ezek.
Datsun 240 Z, amit jól ismerünk már, mégis bármeddig képesek vagyunk újra és újra megcsodálni kortalan és klasszikus formáját a kupénak, amelyik egykoron páros lábbal rúgta rá az ajtót az amerikai nagy vasakra. Csikós annak idején megénekelte már, most itt az idő, hogy mindenki elé kilépjen, makulátlanul, elegánsan, főleg azért is, mert...
...mert mellette ott áll majd Karotta ultrabrutális pályaversenyautója, amelyiken még meg sem száradt a festék. Mi már láttunk róla képet és elhihetik: iszonyú jól néz ki.
Természetesen nem maradhat ki a világ talán legaranyosabb kis roadstere, a ma már kincset érő Honda S800 sem, ékes bizonyítékául annak, hogy a jó autózáshoz nem kell okvetlenül sok köbcenti és iszonyú lóerők. Ráadásul a Z360 rátesz egy lapáttal erre is: megdöbbentő, hogy egy ennyire kicsi valami tökéletesen közlekedhető legyen még ma is.
Na és a mosolygós Celica ST? Hány és hány szétgányolt példány fetreng udvarokon, bontókban? Temérdek. Láttak már hibátlan darabot, amihez nem nyúlt még önjelölt szakértő? A csoda a részletekben lakozik.
Nem úgy az utolsó, hetedik autónál, amit a Mazda – és a hozzá kötődő pár megszállott – az utolsó utáni pillanatban húzott ki a kalapból. Mert ez maga a megtestesült céltudatosság. Sosem láttunk még ilyet, körbeálltuk, megkönnyeztük, Karotta is csak halkan felsóhajtott. Ez az autó lesz az, itt, a képeken. Egy RX3 versenyautó.
Kedves olvasó, jöjjön, nézzen és lásson, egy nyugodt, zaj- és hülyezene-mentes hétvége tőlünk, önnek, szeretettel.
