Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Svédországnak ebben a szegletében oltári a pörgés. Valójában kevés megnyugtatóbb és álmosítóbb hely létezhet a galaxisban, azok is leginkább a távoli bolygók metánnal töltött felszínén.

Annál nagyobb volt a pörgés ma hajnalban, amikor 2.20-kor arra ébredtem Pozsonyban, hogy fél négyre Budapesten kéne lennem, ami ugyan nem lehetetlen, de egyrészt nem kockáztatom a jogosítványomat, másrészt még éjszaka sem lehet kétszázas átlagot nyomni az M1-esen.

Maradt tehát az alternatív, és Meleg Norbi (az egyik hazai főladás) barátom számára kellemetlen ébresztő, mikor hajnali négy órakor megkértem arra, hogy az Alfa maradhasson a cége udvarán, zárt kapuk mögött. Szerencsére nem akadékoskodó típus, így mire a csapat kétharmada Mosonmagyaróvárhoz ért, én már készen vártam őket.

Valójában egész úton idefelé semmi érdemleges nem történt, ha csak nem vesszük annak az Austrian Airlines sötét, hosszú hajú légiutas-kísérőjének tökéletesen kerek fenekét. Érezhetően imbolyogni kezdett az Airbus, amikor végigvonult a sorok között a kis kézikocsijával, annyian hajoltak ki a kis folyosóra, hogy utánanézzenek.

Bécsben sikerült összefutnunk a tavalyi cseh brigád egyik felével, ők sem jöttek teljes létszámban, mindössze ketten, de váltig fogadkoztak, hogy az idén megfognak minket, magyarokat. Mint később kiderült, sok esélyük erre nem lesz, mivel a szlovákokkal és a horvátokkal kerültek egy csapatba, azok pedig mintegy húsz hellyel mögöttünk végeztek legutóbb.

A szerencse talán mellénk is állt egy picit, hiszen a csapatösszetételeket böngészve feltűnt, hogy az északi országok (svédek, finnek, norvégok) is csak két-két versenyzővel képviseltetik magukat, és rendre melléjük osztottak délieket is, így talán kiegyenlítődnek kicsit a különbségek. Mi egyelőre nem találkoztunk török és szlovén kollégáinkkal, de az este hat órakor tartandó eligazításon leülünk megbeszélni a holnapi taktikát.

Svédország a levegőből nézve leginkább egy irdatlan nagy fenyőerdő. Ahol nincs fa, ott fagyott víz van vagy ház áll. Lényegében ebből a három összetevőből áll odafentről. Stockholmban csodás napsütés és meleg fogadott minket, olyan lehet az időjárás, mint Budapesten. Külön megörültem a reptér egyetlen hamutartójának, több tucatnyi kollégámmal egyetemben.

Hó, hó, hó és hó mindenütt, amerre a szem ellát. Röpke két óra múlva indultunk tovább az Östersund felé, szintén repülővel. Már amikor megérkeztünk, gyanús volt, hogy a hazaiak nagyon elkezdenek öltözni még odabent a gépben, aztán hamar kiderült, hogy a napsütés ellenére egész friss a levegő, hamar ropogni kezdett rajtunk a ruha, gyorsan bemenekültünk a kicsi, de nagyon takaros és tiszta terminálra.

Maga a reptér is érdekes volt - lényegében Ferihegynyi területen mindössze három gép árválkodott, két perc alatt teljesen üres volt a váró, csend, hideg és hó mindenütt, ameddig a szem ellát. Márpedig elég messze, mert itt átmenet nélkül váltja egymást a felhőbe vesző hegycsúcs az irgalmatlan síksággal, a Föld görbülete tisztán látszik. Balaton méretű befagyott tavak mentén futott velünk a Scania busz, mi pedig hamar rájöttünk Vida Janival, mennyire egyszerű is lehet a finn-svéd-norvég ralipilótáknak havon, jégen közlekedniük. Mivel errefelé nem sóznak, így a főútvonalakat csak letolják és lényegéban jégen, alkalomadtán két száraz nyomvonalon közlekedik itt mindenki. A busz is, ahol megengedett, ott kilencvennel. Minden bizonnyal teljesen más összetételű téli gumikat használhatnak, mert egy pillanatra sem éreztük, hogy akár csak meg is moccant volna a jeges felületen.

Sofőrünk közben telefonált, az orrát túrta és ezerrel hallgatta a Roxette-et, a kamionok visszapillantó tükrei pár centire zúgtak el a miénktől, mi pedig csak lestünk. Ja, a Trondheim felé tartó főútvonalról leágazó utakon csak kemény hó van, olyanokon jár mindenki, ott előznek anyukák gyereküléssel, apukák öreg Audikkal, nekik ez a világ legtermészetesebb dolga.

A települések összetétele is teljesen más: egy-egy falu csupán hat-hét szétszórt ház a hómezőben, köztük méter magas hófalba mart közlekedőfolyosókkal. Minden udvarban hóekés traktor és motoros hószán, nem az a tipikus, hétvégén bandázós hely egyik sem.

Egy óra buszozás után megérkeztünk Åre városába, mely alig 200-250 házból áll, ennek ellenére nemzetközi versenyek megrendezésére alkalmas sípályáival a világ egyik legszebb ilyen helye.

Megkaptuk az alapinfókat tartalmazó csomagot is, amelyből azonnal kitűnt, hogy ezen a 4,5 kilométer hosszú pályán egyenesen menni nem fogunk, a kis füzet külön fel is hívja a figyelmet arra, milyen remek lehetőségek adódnak majd driftelésre. Azt nem említi, hogy hogyan mászik ki húsz, vérszemet kapott újságíró egy-egy kanyarból, amikor majd hárman egyszerre zuhannak be a 12-15 méter széles pályán. Szerintünk folyamatos géptörések várhatók majd, de ez a sorozat utolsó versenye, így elképzelhető, hogy kalkuláltak némi veszteséggel.

A britek ismét két csapattal jöttek, a németek úgyszintén, ezek a legnagyobb piacok, megérdemlik a figyelmet. Üde színfoltot jelentettek a némiképp lengén öltözött ausztrálok, akik azonnal nekizuhantak a söröskorsóknak. Az autónk bűn ronda festést kapott, bezzeg, ha hagyták volna, hogy kiéljük kreativitásunkat, mint mondjuk, a belga-lengyel csapat...

Mindegy, lassan indulnom kell az fejtágításra, dióhéjban még csak annyit, hogy a svédek legerősebb pálinkája is csak rózsavíz egy jó kis hazaihoz képest, a snapsz pedig ihatatlanul gyógyszerízű.

A szobám ablaka – tudom, rohadjak meg – egy végeláthatatlan befagyott tóra néz, amelyre épp most kotort ki egy traktor valami versenypálya-szerűséget, kíváncsi vagyok, mi lesz itt este. Jelentkezem még Facebook-oldalunkon.

Üdvözlet haza mindenkinek.
Pista

Utóirat: az ám nagyon tetszetős, hogy minden második autón, buszokon és traktoron legalább két, de jellemzően négy darab irdatlan, pizzaméretű kiegészítő-fényszóró van, mindegy, hogy új S80 vagy öreg, szivar Audi. Így kicsit olyan, mintha csak és kizárólag raliversenyzők laknák az országot. És persze tele van Kia Sportage-ekkel.