Ezek hülyék. Ilyen fostalicskával Budaörsig el nem jutnak, nem hogy Afrikába. Vagy irgalmatlanul nagyot fognak szívni, racsnis kulccsal a kézben nyomják le a nyolcezer kilométert.
Vállaljuk. Meglátjuk. A kalandért megyünk.
Néha már attól félek, túl könnyű lesz. Beülünk az autókba, letekerünk Bamakóba tizenöt nap alatt, és a legnagyobb esemény a légszűrőcsere lesz. Hol a kihívás? Nem először nyomnánk le napi ötszáz-ezer kilométert, ráadásul ismerjük az autókat, fel is készítettük őket, lesznek szerszámaink, alkatrészeink, hárman is tudunk szerelni. GPS-vevők tömkelege, digitális és papírtérképek tucatjai betárazva, túlélő felszerelés, kaja, gyógyszerek, oltások, egyszerűen mindenre gondoltunk. Túlkészültük.
Aztán lekapcsolom a villanyt, és órákig nem bírok elaludni. Kiolvadt hajtókarcsapágyakkal, leégett generátordiódákkal álmodom. Lemegyek ebédelni Csikóssal, aki a rá jellemző szemléletességgel elemzi a homokviharok sajátosságait, és összeszorul a gyomrom. Viszünk-e homokvasat, kérdezi Pista. Hány oltást kaptam, feszíti tovább a húrt Bende. Szánalmas amatőrök vagyunk, ott halunk meg mind - egészen apróra zsugorodok. De a Totalcar saját halottjaként fog tekinteni rám, nyugtat meg Tibby.
Az indulás előtti napok, hetek zűrösek, erre az itiner is felhívja a figyelmet. És mennyire igaza van! Szűk egy hét az indulásig, de az elmúlt hónapban már másra sem tudok gondolni. Amikor a csapattal összeülünk, átragad rám a nagyképűséggel határos önbizalom, és magamon röhögök, amikor könyörgök, szereljünk fel még egy hőmérőt a motorra. De amikor kívülállókkal beszélgetek, minden érdeklődő kérdés pulóveren átszivárgó vízcseppként hatol a tudatomba, és kezdem érezni: nem vagyunk normálisak.
Persze szívok még egy slukkot a cigiből, lepöccintem a hamut és válaszolok valami jópofának látszani akarót, nehogy kiderüljön, igazából nem is foglalkozunk az említett problémával, de nem tudom lepergetni magamról az aggodalmat, ami minden kérdéssel mélyebbre rágja magát az agyamban.
Tiszta pillanataimban persze érzem, jó lesz ez. Sokan megjárták már Bamakót nálunk jóval kevesebb rákészüléssel, tudatlanabbul, szarabb autóval. Lendületben vagyunk, mindenki odateszi magát a csapatban, egy sajtcéduláról elnavigálunk a Holdra is, nem lehet baj.
Daihatsu Charade-dal megyünk. Viszünk kettőt is, hogy legyen tartalék. Öten üljük meg a két autót, két csaj, három srác. Túrázunk, nem versenyzünk. Egyetlen célunk, hogy leérjünk egyben Maliba. Mindegy, hogyan.
Bamako? WTF?
Előfordulhat, hogy valaki még nem hallott a Budapest-Bamako, röviden B2 futamról, hiszen ez nem a Dakar. Ez jobb. Nevéből már kiderül, hogy a rajt Budapesten, a cél Bamakóban van. A többi nagyjából szabadon választott, legalábbis az eredeti szellemiség szerint. 2005-ben rajtolt el az első bagázs, akkor még jóval kevesebb hírveréssel, de a lehető legkomolytalanabb szándékkal, hogy leguruljanak Afrikába, puttonyukban egy szép nagy segélycsomaggal. Azóta sok minden változott, Dakar álnév alatt például mostanában már Argentínában rendeznek versenyeket. A B2 pedig, amely a 79-es Párizs-Dakar szellemi örökösének tekinti magát, szintén odáig jutott, hogy tavaly terrorfenyegetések miatt a mezőny nagy része úgy döntött, nem megy tovább Marokkónál. Idénre viszont meggyőzően állítja Villám Géza, a futam kitalálója, hogy végigmegyünk, bármi is lesz. Úgy legyen.
A B2 több párhuzamos szálon fut. Egyrészt külön van választva a verseny és a túra kategória: az elsőben a lehető legdurvább terepen keresgélik a versenyzők GPS-koordináták tucatjait, furfangos feladatokat megoldva, míg a túrázók többnyire közúton zakatolnak Bamako felé. Másrészt ez egy jótékonysági futam, amit a média és a résztvevők néha elfelejtenek.
A készülődéshez hozzátartozik az adományok gyűjtése is. Ezeket egy külön kamion viszi le, mert általában annyit sikerül összegyűjteni, hogy képtelenség volna bepréselni az autókba. Mi konkrétan a harmadik fordulót visszük a karitatív vonalat bonyolító Afrikai Magyar Egyesületnek, de minden évben vannak kiemelt projektek is - például kutat fúrtak, iskolát építettek, mentőautót vittek le a futamhoz kapcsolódó szerveződések. Hogy az adományokon kívül a médiavisszhang és a létrejött kapcsolatok mennyit segítenek a világ negyedik és ötödik legszegényebb országában, Maliban és Mauritániában élőknek, nem tudhatjuk biztosan, de így legalább van egy érv, amivel takarózhatunk, hogy ez nem teljesen értelmetlen benzinégetés.
Eredetileg a Csótány névre hallgató 85-ös dízel kombi Escortommal akartam menni Bamakóba, még 2007-ben. Ez több okból sem jött össze sajnos, de nem tartozik az okok közé a hírhedten szétrohadt autó műszaki állapota. Egyre jó volt a Csótány: elmentünk vele egy felkészítő futamra, a Budapest-Makóra. Sorsolással döntöttük el, hogy az első napon én nézem a laptopot, Márk barátom pedig gyötri a technikát.
Nagy felismerések napja volt: rádöbbentünk, hogy az esemény, amire beneveztünk, lényegében egy szoftos terepralizás, meg kellett állapítanom, hogy sofőröm egy könyörtelen ámokfutó, amint elfogy alóla az aszfalt, és hogy az Escort alkalmatlan a terepezésre. De pokolian élveztük, tetőig besároztuk a Csótányt, fényesre políroztuk az alját a földutakon, nyakunkba csöpögő gázolajban fürödve szereltünk, és végigmentünk.
Megéreztük a kipufogón égő sár félreismerhetetlen szagát, rá is kaptunk a dologra. A Csótány ugyan nemsokára a vastelepen végezte, de az utánpótlásra sem kellett sokat várni.
A következő futamra már a fehér Charade-dal mentünk. Nem hosszú elemzés és válogatás után jutottunk el a japán járműipar ékkövéhez - ez volt kéznél. Márknak ugyanis van egy kicsi, de annál színesebb gyűjteménye. Egy gyors mosás és félórányi noszogatás elég volt a pár éve pihenő autó felkészítéséhez - Csipkerózsika-álmából felébresztve még ki sem törölte a csipát a szeméből, már nyélgázon pattogott a magyar szavanna buckáin.
Ezres, háromhengeres, szívó benzines. Talán ötvenöt lóerőt tudhatott fénykorában, de amit a versenyautóvá válásának három éves története alatt el kellett viselnie, azt ellenségem autójának sem kívánom. Útszélen javított vezérműszíj-feszítőgörgő széthullástól kezdve pocsolyavízből pótolt hűtőfolyadékon át számtalan orral földbe fúródásig és ezt követő villanyoszlophoz kötött kihúzatásig mindenen keresztül kellett mennie, amitől az autóját minden szombaton lemosó tulajdonost kiverné a víz.
Viszont rengeteget tanultunk vele. Például hogy a terepezéshez két dolog kell nagyon: hasmagasság és lendület. Ha megvan az első, már csak elég bátran kell kezelni a gázpedált, meglesz a második is. És egy olyan géppel, amely értéke nem éri el egy okostelefonét, hihetetlen felszabadultan lehet autózni. Ha pedig a dagonya közepén mégis elfogy a lendület, egy tonna alatti autót szinte bárhonnan ki lehet húzni, tolni. Kézzel.
Szép lassan azért fejlődött is a kisautó: először kerestünk hozzá a garázsban erősebb rugókat - a 02-es BMW-jé pont öt centit emelt rajta, egy kukázott téli garnitúra éppen kapóra jött a gumizáshoz, a padláson meg találtunk egy valószínűleg Dacia fényszórót is, ami a tetőn, középen kapott helyet. Kezdik érezni: ez nem a pimp my ride. Ahogy hozzánk csapódott Imi, a csapat másik nagy Charade-mágusa, kezdtem kisebbségbe szorulni. Ugyan Márkot is nehezen lehetett meggyőzni egy-egy alkatrész cseréjének szükségességéről, de ha Imivel összezártak, már esélytelenül pattantam le a sorfalról. Hogy ne keltsem a majrés technáci benyomását, nem volt más választásom, mint alkalmazkodni. Elindultam lefelé a lejtőn, jöttek a motorolajjal feltöltött lengéscsillapítók, takonyágyúval gyártott sziloplaszt-tömítések, gyorskötözővel toldozott lökhárítók.
Mára annyira belénk ivódott a Mad Max-elv, miszerint abból építkezünk, amink van, hogy új alkatrész csak akkor kerülhet az autókba, ha mindhárman, szellemi képességeink teljes birtokában megszavazzuk, hogy nincs más út. Ugyanez érvényes persze az egész felszerelésünkre, a több világháborút átélt laptop, amivel navigálunk, szintén nem pulton áttolt vastag pénzkötegért került hozzánk, egyedül a szivargyújtós töltő új hozzá - azzal nem lett volna érdemes vacakolni.
Második autónk, a fekete GTti pedig már szinte túl jó. Gondolkodtunk is rajta, hogy kár a tizenkét szelepes hengerfejért, meg a turbóért, de egy motorcsere azért túlzásnak tűnt, főleg, hogy így milyen kellemes autózni vele. A típust kevésbé ismerőknek megsúgom, ez szintén háromhengeres, egyliteres, de a hengerenként négy szelepnek és a turbófeltöltőnek köszönhetően 101 lóerős katalógusadatot hoztak ki belőle a japánok, ami a kis dobozt elég szépen mozgatja.
A fehérhez hasonlóan őt is a raktárpolcról emeltük le. Neki sajnos a karosszériája porladt el annyira, hogy megjavítani már nem lenne érdemes. A kilencvenes évek csúnya biztosítózós időszaka is nyomot hagyott rajta, a korrózió pedig gyorsabban terjed a lemezein, mint ahogy ragasztani tudjuk rá a fóliát. Így az egyébként pofás autót sem fogjuk sajnálni.
Mert természetesen ott hagyjuk őket Afrikában, ez a terv. Szándékosan nem azt írtam, hogy eladjuk, mert ugyan jót tenne a büdzsének, ha el tudnánk pattintani őket, de fene tudja, milyen állapotban érünk le velük, ha egyáltalán. Visszafelé repülővel jövünk, ez messze a legolcsóbb megoldás.
Amikor tavaly januárban, egy szombati hajnalon kirángatott barátnőm, Rami, a 2010-es B2 rajtjára, a műjégpályára, úgy emlékszem, nem voltam túl lelkes. Toporogtunk a hidegben, nézegettem a milliókból épített terepjárók hadseregét, kómás reggeli hangulatban, és rémlett ugyan, hogy három évvel előtte mennyire szerettem volna ott lenni köztük, de nem éreztem úgy, hogy ide tartozunk. Szépségkirálynők pózoltak a Touaregben, tucatnyi alkalmatlannak látszó felvezető autó virított a mezőny élén, okosan vagy kevésbé okosan, de mindenképpen látványosan felkészített monstrumok sorakoztak a placcon, mi meg undorral szürcsöltük a förtelmes teát.
Aztán ahogy a kezdett átmelegíteni a zavaros, de meleg lötty, és haladtunk a hátsó sorok felé, azért kezdett mosolyra húzódni a szám. Álmosan bújtak ki a szakadt Patrol tetejére szerelt sátrukból a lengyelek, akik valószínűleg előző éjjel érkeztek, hopp, egy 190-es Merci is megbújt a terepjárók között, majd meghallottam a huszonéves Ducato krehácsolását, ahogy próbálják bevontatni. Elég sokáig nem sikerült a művelet, vagy négy kört húzták kötélen, majd valaki eltűnt a motortérben, és csak a racsniskulcs kerregését lehetett hallani. Ez már belülről is megmelengetett, jó volt látni, hogy a mi elképzeléseinktől egyre távolodó mezőnyben még akadnak kalandvágyók. Rami pedig megböködött, rám sandított, és onnantól világos volt: mennünk kell.
Igen, igazából a csajok beszéltek rá minket. Imola, aki többször mentőangyalként érkezett vontatókötéllel elakadásaink legzűrösebb helyszíneire, már rég megelégelte az otthonülést, fotósként is helyet követelt magának a hivatalos és fakultatív előfutamokon. Egyszer aztán azzal fogadott minket, hogy felfedezett egy érdekes menüpontot a bamakós honlapon: a spirit nevezést.
Ennek lényege, hogy aki alkalmatlan, kretén járművel, ipari hulladékkal indulna, mentesül a nevezési díj alól. Egyből otthonosan fészkelődtünk a személyre szabottnak tűnő kategóriában, és nem kellett sokáig tanácskoznunk, megírjuk-e a jelentkező e-mailt. Még pontosan előttem van a pillanat, amikor négy fölém hajoló árnyék alatt felelőtlenül rátenyereltem az elküld gombra. Az azóta eltelt hónapok gyorsított felvételként pörögnek a szemem előtt, most, hogy szombaton indulunk. Remélem, ez nem a sokat emlegetett élet filmje.
Annyira azért nem lenne rossz annak sem. A toronymerevítő-hegesztéssel, féltengelycserével, CB-hangolással töltött nappalok, és a navigációs gépek böngyörgetésével töltött éjszakák közé még beékelődött két őszi teszthétvége a majdnem kész autókkal. Az elsőn egyből sikerült pont nekem úgy belefúrni a fehér autó orrát a sárba, hogy nem csak a lökhárító repült szanaszét, de még a féltengely is kiugrott. Kihúztuk, megcsináltuk, de azóta valamiért nem engednek a kormányhoz. Viszont vigyázunk már a gépekre, kezd tudatosodni bennünk, hogy nagyrészt rajtuk múlik majd, hogyan sikerül a kirándulás.
Most éppen bizakodó vagyok. Ahányszor széthullottak alattunk a gépek, mindig sikerült valahogy megcsinálni. Eltévedésre példát se tudnék felidézni. Ha nem veszünk nagyon össze a csapaton belül, jó kis kaland vár ránk. Évek óta vágyom Afrikába, ilyen közel még sosem voltam az álom megvalósításához. Nagyon várom már a pillanatot, amikor január 15-én átgurulunk a rajtkapun, és elindulunk a piros csíkon a térképen. Ha tudok, adok majd hírt rólunk.
