Úgy adódott, hogy ügyes-bajos dolgaim intézéséhez (erről jövő vasárnap olvashatnak) szűkebb pátriámba, palócföldre, azaz Gömörbe kellett látogatnom. Aki szülőhelyétől messze él, az tudja, hogy ilyenkor az ember mindig egyfajta megnyugvást érez és örül, hogy viszontlátja a szívének kedves dolgokat, a régi téglagyárat, Begin papa kis kocsmáját, az utcákat, embereket és persze az apró, idegen számára észrevétlen, ám ott felnövő gyermekként fontos kis jeleket a falakon, utcákon. Amikor pedig éjszaka az alvó kis falvakon keresztülautózva megcsapja orromat a fatüzelésű cserépkályhák csodás illata tudom, hogy hazaértem.

A szentimentalizmus nem véletlen, mindig szeretek visszajárni, hiszen húsz éve semmi nem változott, ez pedig néha jó. Arról nem is beszélve, hogy a vidék gyönyörű, ilyenkor télen is, amikor Budapesten egy grammnyi hó sincs, itt vastag vatta borít mindent. Sajnos, az utakat is, ezért fokozottan vigyázni kell, az a pár traktor ugyan dolgozik, de mire az ő tempójukkal végigérnek egy-egy szakaszon, már kezdhetik is elölről.

Pénteken korán reggel keltem, a mintegy 30 kilométerre lévő hivatalban nyolc órától volt ügyfélfogadás, ami gyakorlatilag kilencet jelent. Bepattantam a remek tesztautóba (erről is olvashatnak majd), kabátban persze, és a friss hóval borított, fagyos-csúszós úton óvatosan haladva elindultam. Sietségre nem volt okom, gyönyörködtem a tájban, hallgattam zenét, miközben a Murány-völgyében -4 fokosra hűlt levegőben a fehérre fagyott fák között szinte harapni lehetett a csendet. Zéró forgalom, csak a fél nyolcas busz jött szembe, minden rezdületlen, békés, nyugodt, ilyenkor fényévnyi távolságba veszik a fővárosi rohanás...

Nagyon régi, kicsi, magyar református falvak, alig pár száz lakossal, - errefelé volt lelkész a nagyapám is -, csak a kéményekből felszálló kis füstcsík jelzi: élünk még. Harkács után, az erdőben óvatosabbnak kell lenni, ilyenkor esélytelen, hogy a nap besüssön a fák közé, így itt hetekkel tovább megmarad a hó, ráadásul az éjjel hullott is valamennyi. Lassú harmadikban araszolok.

Lice előtt tán egy kilométerrel lesz a régi erdészház, egy emelkedő jobbkanyar törésében, hozzám képest a bal oldalon, az út mellett. Előtte kis buszmegálló, bár céltalan, hiszen csak az az egy ház van arra, busz szinte sosem állt még ott. Gyerekkoromban sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lehet itt lakni, a vadállatok között, aztán pár év múlva rájöttem, hogy valószínűleg békésebb, mint az emberekkel. Kicsit tán el is nevettem magam ezen, miközben feltűnt a kanyar, a kis erdészházzal.

Négy virsligumi meredt az égnek pár méterrel előtte, egyenesen a patakból. Mi a fene?

Látom, vészvillogó bekapcsolva, az egyik hátsó kerék még lustán forog, az úton friss nyomok, azonnal félreálltam a buszmegállóba, vészvillogó bekapcs, odarohantam. Odabentről minden bizonnyal észrevettek, mert nyomták a dudát veszettül. A Dobló a tetején, látszik, hol sodródott le az útról és hol kapta el az autó orra az árkot, hogy aztán - átfordulva magán - törje össze a legalább 10 centi vastag jégpáncélt. Gyorsan odakiáltottam, csak úgy, ahogy mifelénk szokás, magyarul:

- Jól vagy-e ott bent? Tudsz mozogni?

Érkezett is a válasz azonnal, B-betűre kezdődött és aszdmeg-re végződött a mondat első szava, ebből tudtam, hogy nagy baj nem lehet, magyar ember, ha káromkodik, nincs gond, beszélni legalább tud.

- Nincs bajom, csak nem tudok kijönni, nem nyílik az ajtó. - jött a válasz odabentről.

Naná, hogy nem nyílik, a furgon olyan szorosan beszorult a patakmederbe, hogy esélytelen lett volna feszegetni, hátra kimászni nem lehet, a raktér választófala nem enged. Hivatal, nem hivatal, sár nem sár, beugrottam a susnyába, közben folyamatosan nyugiztam a sofőrt, evidens, hogy pánikhangulatban van, legalábbis a hanghordozása erre utalt.

- Figyelj, add rá a gyújtásd, de ne indítsd be, aztán húzd le az ablakot és lábbal előre told ki magad, kihúzlak, ha tudsz mozogni. - szóltam be a résnyire nyílt ajtón.
- Nem tudom, hol kell, nem tudom, hol kell!
- Öcsém, hát enyém az autó vagy a tied? - nevettem el magam.
- Szolgálati autó, csak tegnap adta ide a főnököm. - jött a válasz a pléhdobozból.
- Na, akkor ennek megörül, figyelj, ott a kapcsoló... - mutattam be a résen, - nyomd le, aztán dugd ki a lábad!

Közben megállt mellettünk egy Transit, kiugrott a sofőr, kérdezte mi a gond, de miután megnyugtattam, hogy minden oké és megköszöntem a segítségét, el is ment a dolgára. Hallom, kattan a gyújtáskapcsoló, lassan fel is húzta magát az oldalablak, majd a lyukon keresztül megjelent két láb. Megfogtam gyorsan és a partoldalnak dőlve húztam kifelé, míg a szerencsétlenül járt sofőr odabentről tolta magát kézzel. Jó sárosak-havasak lettünk mindketten, de végül kijutott. Fiatal srác volt, kicsit ijedt tekintettel, rászóltam, hogy hozza a kabátját és a sapkáját, mert eltart egy darabig, míg a rendőrök ideérnek, de természetesen ottfelejtette a kabinban. Helyett kiszállt, megnézte, mit csinált és káromkodással felváltva emlegette az őzet, amelyik kiugrott elé a kanyarban.

Kiszedtem a kabátját, a táskáját és a telefonját, odaadtam neki.

- Mi van öreg? Kicsit reszketeg vagy, először koppantál? - kérdeztem. Erre csak halkan bólogatott és elmondta, hogy egy őz ugrott ki elé, azt akarta elkerülni, alig egy kilométerre falujától, ahonnan elindult. Adtam neki egy cigarettát.

- Na, őz vagy nem őz, nyugodj meg, bajod nincs, hívd a rendőröket és a főnöködet, aztán várj itt szépen, míg megjönnek. Nyugodtan beszélj, ésszel.
- Még jó, hogy nem tört annyira össze az autó, - mondja -, a főnök így is lecsavarja a tököm.
- Ezt azért ne emlegesd sűrűn, barátom, mert össze van az törve rendesen, inkább annak örülj, hogy nem lett bajod.

Kicsit megnyugodott, telefonálni kezdett nekem pedig eszembe jutott, hogy időre oda kéne érjek, úgyhogy míg ő beszélt, megveregettem a vállát és elindultam az autó felé, nem hagyva neki időt a hálálkodásra. Pár méterről még hallottam, ahogy azt mondja a főnökének, hogy beestem az árokba, de az autóval nincs baj, csak a tetején áll...

Csak mosolyogtam, mikor hallottam, akkor meg pláne, mikor láttam, hogy az útszéli szűz hóban egy fia szarkalábnyom sincs, nemhogy őz. Fiatalság-bolondság, most mákja volt de valószínűleg egy életre megtanulja, hogy csúszós úton feleannyival közlekedünk, mint szárazon. Nekem pedig megvolt az aznapi jócselekedetem.

Három órával később visszafelé tartottam, éppen szembejött a tréler, veszettül integetett belőle valaki...

(És mielőtt még valaki ismételten nagyképűséggel vádolna a feltételezett hangnem miatt, akkor jelzem, hogy ilyen esetben a legjobb, ha viccel, vidám hangnemmel tereljük el a figyelmet ahelyett, hogy mi is drámai hangon jajveszékelünk szerencsétlen mellett. Semmi lekezelő él nem volt bennem, csak baráti ugyan, katonadolog, még akkor is, ha nem az.)