Remélem a motorsport-rajongók olvasták a Nap Hírét, és remélem, hogy a nyomottabb fejű (értsd. 30+) korosztály pulzusa legalább egy picit felgyorsult, mondjuk, mint nekem.
Mert bizony, mi történt? Visszatér a BMW a DTM-be hoppá! Oké, rendben, mielőtt elfogultsággal vádolnának, leszögezem: ennek nem csak azért örülök, mert kedvelem a márkát, hanem főleg azért, mert a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején, amikor lassan, de biztosan kezdtek besurrani az Astra műhold adói a köztudatba, én mintegy négy évre tetszhalott állapotba dermedtem.
A szüleim nem tudták, mi van a gyerekkel, késő estig ébren van, véreres szemekkel megy iskolába, az átlaga leromlott, ráadásul a megöröklött, színes Beijing sarkába (amit természetesen csak is az ágyhoz készített legyező-bottal, esetleg a 190 koronás, gumilövedékes légpisztoly jól célzott lövésével illett átkapcsolni) már beleégett a Sky Sports, majd később az Eurosport logója.
Egyszerű: minden motorsporttal egy kicsit is kapcsolatos versenyt megnéztem. Sőt, csencseltem egy egyfejes Orion képmagnót (szép archaikusan), és a 120 perces TDK (fehérdobozos) szalagokra mindent felvettem, ami igazán érdekelt.
Már pedig bőven volt mit. A régi rendszer meglehetősen szűkmarkúan bánt a felvidéki motorsport-rajongókkal, itt már nem jött be az ORF, autókat csak hébe-hóba láttunk a képernyőn, jellemzően akkor, ha a Hungaroringen Forma-1 volt. Minden más csak összevágott maszlag. Három dologgal voltak tele a kazetták: Forma-1, rali, DTM.
Jellemfejlődésem szempontjából meghatározó évek voltak és ez így maradt mind a mai napig, mindig nyerni akarok, akár egy kis vállaskodás árán is, hiszen fiatalkorom bálványaitól ezt láttam, így csinálták a nagyok. Az emberek, az egész világ pedig imádta őket. És a DTM akkoriban tündökölt igazán, nem volt jellemző rá, hogy az ex-Forma-1-es pilóták elfekvője (bár feltűntek), netán a Forma-1 és WTCC UTÁN a leglátogatottabb pálya-bajnokság lett volna, nem.
A DTM volt az abszolút csúcs, a Forma-1 mellett a korona másik ékköve, a non plus ultra karosszériás bajnokság. És ezt akkoriban senki sem vonta kétségbe, pedig az ITC (olasz) és a BTCC (brit) is igen-igen komolyak voltak. Eszméletlen gyors, legendás pályák, bivalyerős, egymástól teljesen eltérő hengerszámú, teljesítményű és súlyú gépek, a maihoz képest szinte kezdetleges futóműveken, megvehető, igazi utcai autókból fejlesztett motorokkal. És a nevek? Cecotto, Stuck, Soper, Ludwig, Winkelhock, Biela, Röhrl, Ravaglia, Strycek, Engstler, Pirro, Larini?
Csupa legenda, neveik talán a fiatalabbaknak is mondanak valamit, ráadásul egyszerre a pályán. Imádtam, szerettem, a nagyi pedig nem értette, miért nem maradok sosem hétvégére a nyáron. Verseny volt. Valójában inkább csupa nagybetűvel illett volna leírni inkább. Arcok, karakterek, márkák, konstrukciók és koncepciók gigászi, kegyetlen csatája, ahol senki nem adott ajándékba egyetlen centimétert sem a másiknak. Mindezt úgy, hogy megőrizték úriember mivoltukat, nem volt köpködés, árulkodás, folyamatos óvás (hogy az utóbbi évek Audi-Mercedes vitájára visszautaljunk).
Egyetlen-egyszer történt meg, hogy dühömben majdnem lerúgtam a színjátszó Beijinget az íróasztalról: amikor 90-ben óriási kedvencem, a venezuelai Johnny Cecotto (aki nem mellesleg igen sikeres motorversenyző, sőt, világbajnok is volt) az előző évi ITC-címet megnyerve a DTM-re koncentrálva (mindkét sorozatban indult) 18 pontos előnnyel indult a szezon utolsó futamán, Hockenheimben. Elég lett volna egy dobogós hely és megnyeri a V8-as Audi és Hans-Joachim Stuck előtt. AZZAL a BMW-vel, amiért akkor eladtam volna a húgomat is. Aztán az első kanyarban egy meghívott, vendégjegyes barom lelőtte a pályáról. Michael Schumachernek hívták ezt az embert. Azt hiszem, ott örökre elveszített egy rajongót.
Cecotto visszaesett az utolsó helyre, onnan már nem tudott az élre felkapaszkodni, a második futamban pedig a három Audi (Stuck, Jelinski, Röhrl) szépen összejátszva nem engedték maguk közé és csak negyedik lett. A cím elúszott.
Mindegy is talán, Johnny aztán évekig nyomta még, bajnok is lett, és mind a mai napig nagy kedvencem. Ami a lényeg, hogy úgy tűnik, a 2012-ben életbe lépő új szabályoknak köszönhetően visszatér az Opel is és akkor újra összeverődik ifjúságom legendás négyese.
És mivel mindegyik gyári csapatnak kitűnő versenyzői akadnak szerteszét, így kis szerencsével tán megint ott lesz a DTM, ahol 20 éve volt: minden motorsport-rajongó szívében.
(Ez pedig már tényleg csak a hardcore-rajongóknak. A 31. másodpercnél kezdődő kanyarvételtől és a hangtól felállt a szőr a karomon, bocs.)
Az utolsó 100 komment: