– Nem tennéd fel a fejhallgatót? Te már teljesen beteg vagy – csóválja fejét barátnőm, és csak két okból kifolyólag nem válaszolok neki. Az egyik, hogy éppen a konyhából jön és egy nagy kés van a kezében, a másik pedig az, hogy látó és hallószerveim gyönyörben úsznak.

Gondolom, sokan Önök közül is néznek autós műsorokat, és gondolom, előfordult már olyan helyzet, mikor önkéntelenül is felmordultak, hogy „kussoljál már öreg”. Felettébb idegesítő tud lenni a duma vagy a túl domináns zene főleg akkor, ha a képernyőn éppen valami olyan gépnek kenik embertelen módon, ami után azért visszafordulnánk az utcán. Jóízlésű, valódi nördöknek készült klipekben azért el-elhallgat egy pillanatra minden, és leejtenek egy-egy jólsikerült motorhang-morzsát, de ez sokszor csak arra jó, hogy az ember tucatszor visszanézze azt a pár másodpercet.
Lehet, hogy beteg vagyok, de nekem ez sokszor kevés. Megleltem azonban a narkót, az ultimate hernyót a dobhártyámnak.

Füleimen a 265-ös Sennheiserrel csak ülök itt és vigyorgok, szinte csutkára tekert hangerővel nézem az Ultimate Car Sounds mind a nyolc részét és borsódzik a hátam.Közben pedig arra gondolok, hogy azért masszív nagy mázlim van, hogy ebben a korban élhetek, nem x száz évvel később vagy korábban.
Mert lehet, hogy a belsőégésű motorok alkonyát éljük, és nemsokára mindannyian tubusból eszünk majd és robotok lesik minden lépésünket, sőt, lehet, hogy Orwell 84-e vár ránk, de egyelőre még itt vagyunk, ma élünk és egyszer, akkor pedig próbáljuk meg élvezni azt, amink van.
A hangot.
Az olasz V12-esektől leomlanak Jerikó falai, könyörtelenül, megállíthatatlanul jön hangjuk a mélységből, hogy aztán szinte fájó mechanikus sikolyba csapjanak át, egy pillanatra kővé dermesztve teret és időt, megállítva a felemelt kutyalábat, az sms-t pötykölő hüvelykujjat.
A sor- és V6-osok villámgyors reakciója, túlvilági üvöltése, mint mikor a fúrófej a fémbe mar, anyag-anyag ellen harcol és feszül, őrületes fordulaton és gyilkos táncban.
A Veyron W16-osának armageddoni crescendója, amihez hasonlót tán csak Erich Hartmann hallott, mikor 45' május 8-án koppig tolt gázzal és az utolsó csepp MW50-et (metanol-wasser) ráküldve zúdult a Brünn felett parádézó két Jak-9-esre Me109-esével.
És ha már itt tartunk… a centrifugál-kompresszorokkal doppingolt Ford V8 baritonja a Koenigseggben gyomrot tépő, csakúgy, mint a V8-as Ferrarik harcias ugatása vagy a Porsche boxereinek és az R8 V8-asának morajlása.

Mindez megszórva a köbméterekben beszívott levegő süvítésével, a halálra kínzott gumik vinnyogásával, és minden gépi zörejjel, ami az általam autónak ismert valamihez hozzátartozik, mint sörhöz a böfögés, jajdejó.

Közben persze keményen padlót fog a gázpedál, mesteri kezek között cikázik a kormány. És ez még messze-messze nem minden. Nézzék meg, hangosan, kapcsoljanak ki arra a mintegy 10 percre és ha magukat is kirázza hideg és csontjaikban vibrál a hang, tudni fogják, hogy megérkeztek. Az autóbuzéria csodálatos.

Kell több?