Papír újságunkhoz interjúvoltuk meg Alsónémediben a Barkasba V8-as Corvette motort beépítő programozót. Szép volt. Este 8 körül motorral jöttem visszafelé, az 51-esen hajtottam fel az M0-ásra, majd hosszas küzdelem következett, mert az M0 este 8-kor is képes beállni. Tényleg, micsoda egy sittes szar ez az M0, döbbenetes. Az hagyján, hogy két kamion között már reménytelen is elférni, de nemhogy leállósáv nincs, még egy átkozott padka is alig van. Ahogy véga a külső sávnak, el is fogy az aszfalt, jön a gödrös kavics. És most már ki is emlékszik rá, melyik választások előtt melyik párt melyik politikusának kellett itt mindenáron ökröt sütnie, hogy a kampányban eldicsekedhessenek az életveszélyes szar elkészültével.
Szóval küzdöttem becsülettel, aztán az 5-ös út lehajtójánál, a beton elválasztó elem előtt megláttam egy motorost, elakadásjelzővel. Ugye, motoros ilyenkor megáll, köll-e segítség. Gianpietro megkérdezte, tudok-e olaszul, aztán amikor mondtam, hogy igen alap szinten elmakogok, gyorsan üvöltött egy hálaimát a Madonnának. Romániába menne, illetve Románián át Moldovába. Elő is vett egy paksaméta A4-es nyomtatást, valami internetes útvonaltervezőről. Hosszú sorokban helynevek, irányítószámok, száz szónak is egy a vége, nekem térkép kell.
– Nincs egy térképed?
– De, de – mondja, és a paksamétából előhúz még egy A4-es fénymásolatot, melyen Európa nagyjából akkora, mint egy doboz családi gyufa, viszont zöld filctollal kivehetően kiemelték az M3-ast, nagyjából Miskolc felé.
Hát, mondom, pajtikám, mehetsz erre is, de ez inkább Dél-Románia, ahogy látom, te meg északnak mennél. Az M3-as, hogy is mondjam… Tényleg, hol is van az M3-as? Közben előhúz egy blokkot, ami egy korábbi hitelkártyás fizetésből származhatott, és az van ráírva, hogy M4, valamint kicsit odébb, hogy ÚJHARTYAN. Azt sajnos nem tudom visszaadni, miként is kísérletezett Gianpietro Újhartyán kimondásával, aki szokta hallgatni a Bumerángban a Tudsz hunult, elképzelheti.
– Az M4-esen akarsz menni?
– Igen, igen!
– Bad news, komám: nem létezik.
Rábeszélem az M3-asra, végülis úgyis arra megyek, mondom, jöjjön utánam. Az én olasztudásommal persze esélytelen, hogy megkérdezzem, mi az ördögnek megy a viszonylag karcmentes, szépen feldobozolt Honda túramotorjával Moldovába, de az is igaz, hogy fogalmam sincs Moldováról, lehet, hogy motorosparadicsom.
Csorgunk befelé a Nagykőrösi úton. Az egyik lámpánál megkérdezi, hogy hívják a várost. Milyen várost? Hogy hívják a várost, és mutogat alattunk az aszfaltra. He?! Budapest. Á, Budapest, mondja őszinte meglepetéssel.
Vérbeli túramókus.
A következő pirosnál rábeszélem, hogy láthatóan hullafáradtan, este negyed kilenckor már ne induljon el Moldovába. Javaslom neki, hogy vegyen egy térképet, az azért soha nem árt. Persze, de hol? – csodálkozik, úgyhogy a térkép-eldorádóba, a Hungária körúti MOL kútra viszem. Az Európa-térkép nem elég részletes, a lapozós nem jó, mert nem látszik az útvonal egyben. Meg ezekkel a magyar térképekkel neki nyelvi nehézségei vannak. Nincsen legalább angol nyelvű térkép?
– A Miskolc angolul is Miskolc.
– Igen, igen, de az utak jelzése, mi az, hogy M3? Az nem egy nemzetközi jelzés.
– Látod, itt, zöld alapon vannak az európai útszámozások.
A Románián kevés a Magyarország, a Magyarországon kevés a Románia. Neki olyan kéne, amin a kettő egyben van, kérdezzem már meg a kutast.
– Kérdezzem meg a kutast, van-e közös Románia-Magyarország térkép?
– Igen, igen!
– Hát, pajti, az olyan, mint az M4-es: nem létezik.
Elmegyünk az M3-as bevezető mellett, mutatom neki a táblát, aztán a Váci útra kanyarodunk, elviszem a Volga szállóhoz, ahol kicsit sokallja a 68 eurós szobaárat, mert Ausztriában ennyiért szép tóparti panziók voltak. Hát ja, mi amico, welcome to the jungle. És legalább a dzsungelben őrzött a parkoló, még ha fizetős is.
Gianpietro olaszosan fellélegzett, hogy a recepciós tud olaszul, arcán kisimultak a ráncok, megköszönte a segítséget, és megkérdezte, nem vacsorázunk-e együtt. Köszi, mondom, reggelre meg kell írnom a V8-as Barkast. Mint ahogy meg is kellett. De legalább hazafelé egyfelől élveztem a jócselekedet kegyelmi állapotát, ráadásul az egész kitérő nem lehetett többe, mint fél órám. Másfelől borzongtam ezen a fogalmatlan túrázáson.
Persze, a túlszervezés se jó, amikor a sok készülődés miatt már kezd elmenni az ember kedve az egésztől. De így? Gianpietro Pugliából indult, a félreértés kedvéért piros Nike sportcipője talpát bökdöste hozzá, hogy topográfiailag elhelyezze városát a csizma sarka tájékán. Szóval Dél-Olaszországtól egy ilyen sittes itinerrel át fél Európán. Egyedül, nyelvtudás nélkül, navigáció és térkép nélkül, ráadásul a legteljesebb fogalmatlanságban.
Így utólag úgyis gondolhatnék rá, mint egy elképesztően idegesítő hülyére, de volt benne valami Roberto Benigni-sen vicces. Bár Benignit csak két filmben szeretem, az Éjszaka a Földönben, amikor napszemüveges római taxisként elmeséli egy püspöknek, hogyan dugott meg egy birkát, majd a sógornőjét, meg a Szörnyetegben, amit ugyanúgy nem tudok megunni, mint az Éjszakai rohanást. Gianpietro, ördög vigyen, de jó, hogy sose tudom meg, végül hogyan jutsz el Moldovába...
