Ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy mit gondolna Ferruccio a nevét viselő mai autóiról. A CNBC riportere tette fel annak az embernek, aki egyet jelent a pajzsba zárt öklelő bikával. Aki 1967 óta alkalmazottja a cégnek és az ott gyártott típusok 80 százalékának fejlesztésében aktív szerepet játszott.
Valentino Balboni. Egy félisten.
Korszakokat, generáció- és paradigmaváltásokat élt meg, jövő-menő tulajdonosok és nem egyszer kétes fejlesztések – talán néha a csőd – hűvös szele is megcsapta arcát. Ő maradt.
Palóc vagyok, szeretem a tradíciókat, az újévi lencselevest, a nagyanyám ropogósra fehérített monogramos vászon konyhakendője alatt illatozó kukoricakenyeret.
Ezért kedvelem és tisztelem Balbonit is, hiszen mint a kemencében sült krumplis-túrós lepény kicsit megkapott aljához tapadó lisztpor, úgy alkot ő és a Lamborghini egyet, több mint 40 éve.
Hallgassák csak. 

Olasz akcentusa pedig kegyetlen, bármelyik gengszterfilmben eljátszhatná a problémamegoldó sofőr szerepét.
De – és ez a legszebb – szereti, amit csinál, szívében hordja a rajongást, és még talán ma is a vállán érzi az öreg Ferruccio Lamborghini kezét, mikor 1967 április 21-én körbemutatott az apró, kis csarnokon, a glédában álló 12 hengeres motorok során és így szólt a csillogó szemű ifjú szerelőhöz:
– Ez az én álmom, Valentino, ez a Lamborghini.

(És hogy miért született ez a poszt? Kezdődött a Top Gear-szezon, ilyenkor, bemelegítésképpen mindig megnézem azt a rövid részletet, amelyikben még a nagyszájú Jeremy Clarkson is hirtelen elhallgat, mikor az utolsó, igazi olasz Lamborghiniben beül az általa csak Bilbao-nak nevezett ember mellé.)

Itten tudás van fennforgásilag (©by Fülig Jimmy) hölgyeim, uraim, annak pedig mindig kijár egy maxrespect.