A minap beugrottam egy gépi kávéra a herceghalmi MOL kútra. Egyrészt, mert ez a kút útbaesik befelé, másrészt, mert itt még mindig csak száz forint az a klasszikus, porból és vízből kevert édes műcappuccino, amit, Isten bocsássa meg nekem, annyira szeretek.

Benzinkúti kávézáskor pedig remekül el lehet nézegetni a polcokra kirakott dobozos autómodelleket. Át lehet pakolni őket egyik oldalról a másikra, hátha hátul akad egy rég vadászott makett saját autónkról; közben le lehet verni pár tucat dobozt, hogy a pultoslány/pultosnéni szemrehányó pillantásaitól kísérve vörös fülekkel pakolhassuk vissza őket. Mindig élvezetes időtöltés.

Most vettem is két kisautót. Az egyik egy fekete Chrysler C-300, alighanem 1955-ből. A C a Chryslert jelenti a nevében, a 300 a beléje illesztett 5,4 literes HEMI blokk teljesítményét, lóerőben. Kicsengettem érte a 399 forintot, mert tetszett, hogy még az icipici betűs felirat is olvasható hátul az uszonyán.

A másik egy Miura, ezt már csak a Belsőség ősatyja, Orosz doktor iránt tanúsított kegyelet okán sem hagyhattam ott. Kicsit kancsi, kicsit csúnya a felnije, de mégiscsak egy Lambo. Ezt hologramos matrica is tanúsítja a doboz alján.

És még egy oka van, hogy pont ezt a két kis modellt vittem a kasszához. Ugyanis csodálatosan érzékletesen szemléltetik az amerikai és az európai kétajtós sportkocsik közti különbségek némelyikét. Meg is mutatom, el is mondom, mire gondolok.

Ide-oda gurulgat, lötyög a dobozban az eredeti méretében 4360 milliméter hosszú Miura, épp csak befér, papírfalak közé feszül az életben öt és fél méternél is hosszabb Chrysler. Hintázik az amerikai, döcög az olasz. Előbbi természetes, hogy megmutatkozik két azonos méretarányban kicsinyített modellnél, de a rugózás... Ha ezt tudatosan csinálta a Maisto, akkor gratula, remek geg.

A formai különbségek között meg persze nem csak 10-15 év, meg egy óceán van, hanem úgy egy egész világegyetem.