Vannak tesztautók, amiket a forgalmazó egyszerűen nem mer ideadni. Néha belefutunk ilyenbe, ez elkerülhetetlen. Egyszer például emlékszem, pont a Hyundai-jal beszéltük meg, hogy az Elantrát inkább hagyjuk. Piaci szerepe nincs, elképesztően szar, még annyit sem ér, hogy tök feleslegesen fejek hulljanak miatta a PR részlegen.

A Nissan Tiida viszont érdekelt volna. Nem olyan a hírünk, de tényleg tudjuk értékelni a harmadik világnak fejlesztett, nyugati autókhoz szokott szemünknek szokatlan autókat. Mi bizony meg tudtuk becsülni a Dacia Logant, már a szedánt is elismertük, az MCV pedig egy féléves tartósteszt alatt se tudott minket kiábrándítani.

Úgyhogy megértettük a Nissant, amiért inkább nem forszírozná a Tiidát, viszont szereztünk egyet a kertek alatt. Ebédelni indultunk

Nem bolondultam meg, hogy hobbiból gnómszedánok fotóit nézegessem; igazából soha nem is láttam Tiidát. Úgyhogy amikor Postás úr, bocsánat, Rácz Tamás kolléga ebédre menet elővett egy kulcsot, hogy akkor menjünk is a Tiidával, mohón ráraboltam, és előreiramodtam, mint mikor egy teve megérzi az oázist.

Először az orrát láttam meg.

Hőőőőőőőő! – torpantam meg egy pillanatra. –Az orra egész jó! Nincs ezzel semmi baj.

– Aha. Láttad már hátulról? – kérdezte a Postás, aki már látta.

No, hát ez tényleg egy gnómszedán, kéne is hivatalosan egy ilyen kategória a Fiat Albeáknak, Dacia Loganoknak, Chevrolet Aveóknak, Renault Thaliáknak, Fiat Lineáknak.

Nem veszem el Rácz kolléga kenyerét, mert ő írja a tesztet, de nagyjából jó autónak tűnik, csak nem szabad hátulról nézegetni. És az 1,8-as motor egyszerűen hülyeség bele. Egy gnómszedán igenis szenvedjen öt emberrel, 40-es tempónál 4-esben gázt adva. Mert ez elindult. Ha Nissan-vezető lennék, esküszöm, csak az 1,5-ös dízellel és maximum 1,6-os benzinessel árulnám. Hiszen egy árérzékeny piacra elég annyi, amennyi elég, egy árva köbcentivel nem kell több.