Koncz János olvasónk Indiában fotózta végig – többek között – a közlekedési eszközöket. Sorozatát Indiai utakon alcímmel olvashatják.

Indiában hamar rájön az ember, hogy az ottani jelenségek egy része európai embernek nem mesélhető el pontosan – egyszerűen mert a szavak mögötti tartalom erősen különbözik. Ide tartozik a közlekedés is. A koncepció az, hogy járműkategóriánkba igyekszünk gyömöszölni azt a gyönyörű káoszt, amit az indiai utakon kavarog. Előtte azonban feltárjuk a káosz mélyén rejlő rendet, mert rend van ám ott, csak másképpen, mint itthon megszoktuk.

Az úton-útfélen látható táblákból kiindulva biztosan van Indiában kresz és olyan könyv is, ami az összes szabályt tartalmazza. Gondolom ezt a könyvet biztosan be is magolják a tanulóvezetők, meg ne húzzák őket a vizsgán, de erősen valószínű, hogy nyomban utána odavetik az utcákat járó, mindenféle papírt szorgalmasan fellegelő teheneknek. Mert mint szinte mindent, az indiaiak a gyakorlatban a kreszt is rendkívül leegyszerűsítették.

A papírra nyomott sok előírás helyett egyetlen szabály érvényesül, de az kőkeményen: az erősebbnek van igaza. Mindig, minden szituációban, minden forgalmi helyzetben. Ezt gyorsan megtanítja az élet, nem kell hozzá iskola. Ha tudjuk az erősorrendet, nagy baj már nem lehet. A rangsor legalján természetesen a gyalogosok és a kutyák helyezkednek el, a tetején pedig az irgalmatlan méretű teherautók és az elefántok.

A szabály egyszerű: a gyengébb elkotródik az erősebb útjából, hacsak nem akar kilépni az éppen aktuális megtestesüléséből, és a köztes létben várakozni bizonytalan ideig, amíg újra visszatérhet.

Nézzük, hogyan érvényesül az elv a gyakorlatban egy tipikus, egy sávnyi szélességben úgy-ahogy leaszfaltozott, kétoldalt poros padkával körített forgalmas úton. A gyalogos behúzott nyakkal baktat a porban, az aszfaltra fel sem lép. Ha nagyon dudálnak mögötte, jobb, ha még onnan is félreáll az út menti bozótba. A biciklis megpróbál az aszfaltcsík szélén közlekedni, de erre ritkán van alkalma, jobban teszi, ha ő is a téglavörös porban teker. A robogós és a kismotoros általában megfér az aszfalt szélén, de van az úgy, hogy ajánlatos a padkára leugratnia.

Ez még az autoriksásokkal is megtörténik olykor, de azok nem szívesen zötyögnek a padkán, hiszen már a hierarchia közepe táján járunk. A személyautók és a taxik nagy elánnal túrják lefelé a náluk kisebbeket, ám egy busz vagy teherautó láttán készséggel leteszik a porba az autó bal felét (mint tudjuk, Indiában balra tarts van). Igazság szerint a rendszer egyetlen problémás pontja a busz és a tehergépkocsi találkozása. Ezek nagyjából egyformák, és sofőrjeik is egyformán elszántak jogaik érvényesítésében: a találkozás vége általában az, hogy ők nagy nehezen elférnek egymás mellett, mindenki más eszeveszett tempóban spriccel előlük minden irányba.

A közlekedést folyamatos dudálás kíséri. Európai ember hajlamos ettől gyorsan fejfájást kapni, rögtön azután, hogy túl van az első komoly halálfélelmen, amit mondjuk egy autóriksában utazva él át az első tíz-húsz percben. Hajlamos továbbá azt hinni, hogy az indai ember dudálása afféle komolytalan hóbort, vagy a türelmetlenség jele – holott a dudaszónak komoly közlekedésszervező funkciója van. Így tudatja az erősebb a gyengébbel, hogy vigyázz, jövök – és ebben a szisztémában ennél nincs fontosabb információ.

Keskeny hegyi utakon a dudálás szerepe meghatványozódik: így legalább némi esély van rá, hogy a hajtűkanyarból előgörgő behemót Tata teherautó sofőrje meghallja, hogy mi épp szembejövünk szép fehér, ám aggasztóan aprócska Suzuki-Marutinkkal.

Én országúton egyszer féltem igazán Indiában: amikor a Munnar környéki hegyekben egy bérelt Honda Heróval túrázgattunk, és az első öt kilométer után a kürt felmondta a szolgálatot. Hátra volt még aznap vagy nyolcvan kilométer, a hinduknak állítólag hárommillió istene van, na én felváltva könyörögtem az összeshez, hogy ússzuk meg élve a következő kanyart. A következő dolgokkal ütköztünk majdnem aznap, de az ima szerencsére segített: kecskenyáj, faszállító teherautó, úttesten átkelő iskolások, fagylaltárus triciklije, többféle típusú és méretű autóbusz, barna, szürke, drapp és foltos tehenek, teaszedő asszonyok, felzászlózott terepjáróban repesztő hindu zarándokok, és végül, de nem utolsósorban egy nagyon nagy és nagyon ráncos elefánt.

Nagyvárosokban a helyzet még annyival színesedik, hogy belép a többsávos közlekedés, továbbá a fogalmas kereszteződések problémája. A megoldás mindkét esetben ugyancsak egyszerű. Ha vannak is felfestve sávok, azokat senki nem veszi figyelembe. Annyi jármű megy az úton egymás mellett, amennyi elfér, illetve legalább eggyel több, néhány horpadás arrafelé meg se kottyan. A kereszteződésekben az erősebb kutya elvét kiegészíti az ügyes kisegér elve is, különben a robogósok meg a riksások az idők végeztéig ott várakoznának. Közlekedési lámpák akadnak itt-ott, de az adott forgalmi helyzet dönti el, mennyire veszik komolyan az aktuális fényjeleket. És szinte mindig helyzet van.

A káoszt vezérlő egyszerű elveknek köszönhetően meglepően kevés a komoly baleset – már ahhoz képest, hogy vacak utakon kétes műszaki állapotú járművek tömege közlekedik merész sofőrökkel a volán mögött. Egy egymilliárdot meghaladó lélekszámú országban.