Rögtön kiszúrtam, ahogy befordultunk a templom utcájába. – Nini, egy Volga – mondtam hangosan, és közben mindenféle emlékkép villant át az agyamon Vadász csokikról, gumicumikról, meg mindenféle citromos, narancsos meg málnás limókról. Egy pillanatra még Lovas úr arcát is látni véltem. Lovas úrét, a vállalati sofőrét, aki hosszú éveken át fapofával tűrte, hogy minden németországi úton következetesen leherrlófaszozzák.
Aztán ahogy közelebb gurultunk, és a vonalak kezdtek kirajzolódni, már láttam, beégtem. Ha egy kicsit várok, egészen biztosan nem keverem össze a Silver Shadow-t egy Volgával. Barátaim gondolatai szerencsére az esküvő körül forogtak, így megúsztam csípős megjegyzések nélkül. Vettem egy nagy levegőt, eltüntettem a pírt az arcomról, és gyorsan készítettem egy-két képet a Rolls-Royce-ról, az ifjú pár biztosan örülni fog.
Nem sok idő telt el, rá kellett jönnöm, másodszor csináltam hülyét magamból nagyon rövid idő alatt. Barátaim esküvője háromkor kezdődött, a gyönyörű fehér angyal azonban két óra ötvenkor nagy dudálás közepette elsuhant két számomra tök idegen fiatallal a belsejében. Na mindegy, gondoltam, az autó szép, páran biztosan örülnek majd neki itt a Belsőségben.
Az esküvő egyébként Rolls-Royce nélkül is jó volt, és szerencsére nekem is sikerült kilépnem a Woody Allen-i szerepkörből. Zsuzska, Péter, még egyszer nagyon sok boldogságot kívánok!
