Akik egy évtizede követték az Astra Kupát, azok talán még emlékeznek Antal Krisztiánra, aki korábban gokarttal, később monopostóval is versenyzett. Krisztián az itthoni perspektívátlan vergődés helyett inkább az Újvilágba ment szerencsét próbálni, de a szerencse végül versenyautó-építőként és nem versenyzőként találta meg.
Nagyjából egy éve felhívott Skype-on, ajánljak neki valamilyen régi sportkocsit, mert már nem bír magával. Szempontként a könnyű fenntarthatóságot, élvezetes vezethetőséget és az elérhető árat sorolta fel, meg persze egy sor olyan autót, amelyek közül egyik sem felelt meg ezeknek a kritériumoknak.
– Amerikában vagy, miért nem veszel egy Datsun Z-t? – kérdeztem.
– Várjál – volt a válasz, és aztán Krisztián eltűnt. Néhány nap múlva küldött egy eBayes linket, gyönyörű fekete 280Z-vel. – Megvegyem?
– Meg hát!
Két napig megint nem hallottam róla, aztán előkerült.
– Fent voltam Chicagóban, lealkudtam, megvettem, hazajöttem vele, és most itt áll a ház előtt – újságolta.
– Jó, de ha hazajössz, enyém az első kör – tudatosítottam benne a tippadónak járó jutalékot.
Azóta eltelt egy év, és Krisztián most hazatelepült. Jöttek utána a cókmókjai, meg egy konténerben az autók, köztük a fekete Datsun. Tíz napja, egy este megint ő csörgette a telefont:
– Itt vagyok a vámban, most pakolom ki a kocsit, mikor jöjjek?
Másnap este, vagy inkább éjjel, a Flórián téri parkolóban találkoztunk. Izgultam, mint egy tinédzser, nyújtogattam a nyakam, hogy mikor jön már, aztán meghallottam az Árpád híd felől a sorhatos dörmögését. Gyorsan kirángattam a vezetőülésből és elindultunk.
Az emberrel nagyon ritkán fordul elő, hogy vágyik valamire, és amikor megkapja, az jobb, mint képzelte. Velem pedig pontosan ez történt. Brooooo – üvöltött mély hangon a hat vén henger és én mély szippantásokkal inhaláltam az utastérben kerengő olajos, benzines, műbőrillatú levegőmolekulákat.
Ebben az autóban pont azt találtam, amit én keresek egy sportkocsiban: drámai megjelenés, elegendő hely nekem, és artikulátlan üvöltözésre fakasztó vezetési élmény már hatvannál is. Amikor a Datsunnal mész, érzed, hogy egy gépben, egy masinában, egy lokomotívban ülsz: zaj van, szagok vannak, erő kell a kormányzáshoz, mechanikus zörejek törnek rád mindenfelől, közben csúszkálsz a kanyarban, korrigálsz, a nyomaték fütyülteti az öreg gumikat, és dzsentrimód jól érzed magad.
Egy órát éretlenkedtünk a Szépvölgyi út kanyarjain, és nagyon régóta megint újra éreztem egy autóval kapcsolatban: kéne. Persze, volt már nekem öreg autóm: mikor használnám, hova raknám, és mennyi pénzbe kerülne? Szóval no chance.
Tegnap azért fölhívtam Krisztiánt, hogy ugorjon át hozzánk, csak úgy, a Datsunnal. Nem akarok menni vele, csak egy kicsit tapogatni, szagolgatni, meg üldögélni benne.
Átjött, tapogattam, szagolgattam, meg üldögéltem. És csináltam néhány képet is.
