Ha unjuk az autóban rekedt CD-inket, egyik rádióban sincs normális műsor, de önnön gondolatainkkal se szeretnénk magunkra maradni, ellenben a hosszas araszolásból semerre nincs kiút, érdemes körülnézni. Ha például előttünk vagy mellettünk egy autóban anyuka ül gyerekkel, utóbbi pedig nincs bekötve, mert hiperaktív, és anyu inkább kikötötte az ácsorgásban, mint hogy maradandó lelki sérüléseket szenvedjen, megpróbálkozhatunk a kapcsolatfelvétellel.

Ne legyünk bonyolultabbak, mint amikor utoljára csajoztunk egy dübörgő diszkóban. Sőt, legyünk egyszerűbbek, hiszen itt még az elüvöltött tőmondatok megértésében sem bízhatunk. Maradjunk a metakommunikációnál. A gyerek odaát már a kínok kínját éli át, biztosan rosszabbul tűri a dugót, mert őt még nem rágta meg úgy az élet, mint minket. Ezért nézeget mindenfelé: erőltessük a szemkontaktust!

Vágyott ön valaha arra, hogy idegen civilizációkkal vegye fel a kapcsolatot? Ha úgy képzelte, hogy az idegenek annyira fejlettek, hogy magyarul is tudnak, vagy eleve egy bábelhal átnyújtásával kezdik a kommunikációt, ön igen optimista kapcsolatfelvevő. Egyáltalán nem biztos, hogy az ufók nyelvzsenik. Képzelje inkább magát valami Kolumbusz-félének a partraszállás első perceiben. Ne szarozzon „a királynő nevében átveszem e földterületet”-jellegű formulákkal, azonnal kezdje meg a kommunikációt az őslakókkal. Először meressze ki a szemét. Az őslakó (közös majomreflexünkből kifolyólag) visszamereszti. Ekkor már összeköt minket valami közös cinkosság, óvatosan elkezdhetjük a grimaszolást.

Nekünk elég jól ment, és sajnos ahogy lenni szokott, a szomszédautó-civilizáció legjobb grimaszairól lemaradt a fényképezőgép, de talán az elkészült portfólió alapján is fogalmat alkothat az olvasó a kapcsolatfelvétel sikerességéről. A saját vicces grimaszaimat természetesen nem fotóztam, de szerintem ha a Sierra kombi el nem kanyarodik a Népfürdő utcánál, a Dózsa György útig simán eljutunk az első üveggyöngyöket aranyért akcióig.