Másfél hete jelent meg a Lamborghini Espada tesztünk. A TC eddigi 6 éve alatt ilyen sokan és ilyen szorgalmasan még nem dolgoztunk egyetlen témán. És a kollaboráció határait a végtelenbe tágította a pompás internet: Orosz Péter szívszorító leveleit és az én sztorimat kiegészítendő egy olvasónk megírta a történetet a női oldalról.
És ez még nem minden: Esztikoczy, a szerző egyszer már csinált ilyet: akkor a képzelt Audi A8-tulaj hétköznapjait ismertető cikkemre készítette el a női szereplő szemszögéből a párhuzamos történetet. Íme mindkettő:
Lucilla feljegyzései
A szüleim mindig is úrinőnek neveltek. Flinces-flancos ruhákban járattak, tanultam zongorázni, nyelveket és volt egy Villám nevű pónim, akinél lustább lovat, még nemigen hordott hátán a Föld. De én azért szerettem. Mindig elvárták, hogy gazdagokkal barátkozzam és, hogy közöttük érezzem jól magam. De én valahogy sosem tartoztam ide igazán. Aztán anyám meghalt. Még csak 14 éves voltam. Apám sokat utazott, elkallódtam. Apám beletörődött. Anyám halála után már nem tudott ugyanaz lenni, mint rég. De ezt nem is várta tőle senki. 23 éves lehettem, mikor kitört a hippiláz. Én persze nem akartam kimaradni semmi jóból, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat és elmentem otthonról.
Láttam, ahogy apa az ablakból nézett, mikor pakoltam be a kis Fiatba. Úgy nézett, mintha akkor látna utoljára. Nekidőltem az autónak és bámultam fölfele. Vissza akartam futni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Lenéztem a földre, majd vissza fel, de már nem volt ott. Elnyomtam a cigit, lecsuktam a csomagtartót és beszálltam a kocsiba. Remegő kézzel fordítottam el a slusszkulcsot. Tudtam, ha megteszem, már nincs visszaút. Behunytam a szemem és fordítottam. A kis motor boldogan és menetkészen zümmögött. Amikor kigurultam a kapun, úgy éreztem a szívem egy darabját hagyom itt, és már nem is jövök vissza érte. Soha.
Megismertem pár hippit, ingyenélő csövesek voltak, de imádnivalóak. És néhány füves cigi után már a nézeteiket is tökéleten osztottam. Bejártuk egész Olaszországot, míg végül Goaban kötöttünk ki. Egész nap tengtünk-lengtünk, a világbékéről meg a szabad szexről hablagyoltunk. Imádtam ezt az életet. Életem legértelmetlenebb szakasza volt.
Aztán megismertem egy Nino nevű fiút. Úgy 30 lehett, nem volt különösebben helyes, de csúnya sem. Kicsit érdekes fazon volt. Állandóan csak az autókról beszélt. Imádta őket. Engem nem kötöttek le igazán az autók, de amikor ő mesélt róluk, szinte ittam a szavait. Egy Lamborghini nevű pasiról beszélt sokat, aki traktorokat meg helikoptereket gyártott, aztán áttért az autógyártásra, és minden vágya az volt, hogy jobb autót gyártson, mint Enzo Ferrari. Csak legyintettem rá. Meg valami Honda nevű emberkéről is karattyolt, aki szintén autókat tervez. Mondtam neki ne röhögtessen már, ki fene akarna megvenni egy ilyen röhejes nevű autót. Honda?! Annyira jól szórakoztunk együtt, annyit nevettünk. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval.
Egyszer, mikor egy fa alatt fekve lestük a Holdat és persze füveztünk, szóba került a család. Először én meséltem el mindent. Azt hittem ott fog hagyni, mikor kiderül, hogy egy elkényeztetett gazdag fruska vagyok. Mikor befejeztem a mondanivalómat, rámeredtem. Kifújta a füstöt, majd elkezdett mesélni. Elmondta, hogy az apja gyártja a Piave sajtot, ami akármilyen furcsa is, tehénből készül. Meg, hogy életében először jachtot vezetett, aztán meg traktort. De sosem érdekelte a mezőgazdaság, és már előre fél, hogy mi lesz, ha át kell vennie a céget. Nem mondott semmi vicceset, de el kellett, hogy nevessem magam. Erre rám nézett, és megcsókolt.
Boldogan éltük hippi álomvilágunkat, mikor jött a hír, hogy meghalt az apja. Hozzáköltöztem. Sajnáltam szegényt, hirtelen annyi minden szakadt a nyakába. Ezért nem is szóltam neki soha, a hegyi ámokautókázásai miatt. Tudtam, hogy így tudja csak kiengedni a gőzt. Pedig féltettem. Mindig, amikor elhúzott az egyik sportkocsival, attól féltem, hogy lehet, hogy nem jön vissza. Ha történik vele valami, abba belepusztulok. De mindig visszajött. Rohantam elé, és a nyakába ugrottam. És szerettük egymást, mindennél jobban.
Egyik reggel már korán felkeltett, és levonszolt az udvarra. -Ezt nézd meg, hát nem gyönyörű?- mutatott izgatottan egy ronda piros autóra. Megdörzsöltem a szemem, majd ránéztem. Olyan tűz égett a szemében, amit már rég nem láttam. Jobban összehúztam magamon a fürdőköpenyt, és megszólaltam: -Igazán szép. -Öltözz, elviszlek a hegyekbe piknikezni.- megcsókolt. Olyan rég el szerettünk volna menni kettesben kirándulni. Még az sem zavart, hogy egy ilyen iszonyatosan ronda járgánnyal. Nino mindig is értett az autókhoz, de ízlése, az aztán nem volt hozzájuk. Gyorsan összedobtam a szendvicseket, és már röpültünk is. Útközben nem szóltunk egymáshoz. Nekidöntöttem a fejemet az ablaknak és néztem a suhanó tájat. Olyan gyönyörű ősz volt! Most tűnt csak fel, hogy ebben a kocsiban van hátsó ülés is. Annyira szeretem Ninot!
Aztán megálltunk Szép hely volt. Leterítettem a pokrócot, ettünk. Az autóból dőlt a meleg, nekidőltem. Ninora néztem. Láttam, hogy valamit kérdezni akar, csak nem meri. Rákérdezzek mi baja? Nem, nem lehet. Ez nem olyan pillanat.
Visszaszálltunk a kocsiba. Nem szólok semmit. Ő sem. Hirtelen olyan nagy lett a távolság közöttünk. Ránéztem. Rettenetesen a vezetésre koncentrált. Új volt neki még az autó. Hadd játsszon a gyerek! Elmosolyodtam. Mikor láttam rajta, hogy kicsit elengedi magát az ölébe hajoltam. Most olyan élményt nyújtok neki, amit soha nem felejt el. De sajnos ő nyújtott nekem. Csak az éreztem, hogy az autó majdnem keresztbe fordul, én pedig bevágtam a fejem a műszerfalba. Aztán teljesen az ülésbe lapulva imádkoztam. Ninot egyre jobban elkapta a vágy. Egy olyan kéj, amit én soha nem fogok tudni megadni neki. Hiszen már az elején tudhattam volna, neki az igazi szerelmei az autók, én csak a második lehetek. Féltem, nagyon féltem. Néztem, ahogy kapkodja a kormányt, rángatja a váltót, és koncentrál. Én pedig imádkozom, hogy legyen már vége ennek a borzalomnak. Életem legszörnyűbb félórája volt.
Aztán megállt az autó. Hálisten. Szinte menekülve ugrottam ki, és levegőért kapkodtam. Nino mérgesen előszedte a szerelődobozt és a kezembe nyomta. Behajolt a motortérbe, és egyfolytában utasítgatott, hogy adjam ezt a kulcsot vagy azt. Közben káromkodott. Ha pedig nem találtam valamit, kiabált velem. A férfi, akit eddig Istennek tekintettem, egy fél óra alatt változott Sátánná. Kimondhatatlan gyűlölet volt bennem, és düh. Egy autó miatt még sosem hagytak el! Megcsalt! Nézegettem a kezemben a csavarkulcsot, majd Ninot. Két dolog járt a fejemben: vagy fejbe vágom ezzel a kulccsal, vagy itt hagyom. Nos az utóbbit választottam.
Delfina barátnőmhöz mentem. Mondtam neki, ha Nino keres, New Yorkba mentem. Delfina szerint ki kellene békülnöm vele. Ő nem tudja mit éltem át. Milyen szörnyűséget. Csak sírtam és sírtam. Egyik reggel a postás levelet hozott. Pietro írta, Nino legjobb barátja. Nino nála lakik, és minden baja van szegénynek, nem tud nélkülem élni. A szívem majd megszakadt ahogy ezeket a sorokat olvastam. De már döntöttem. Örökre el akarom felejteni. Akármennyire fáj is.
Újabb levél. Kinéztem az ablakon, ott állt a ház előtt a bordó autó. Behúztam a sötétítőt. Gondoljak a nyárra. Persze. Csak a szépre ugye? Mindenki csak őt sajnálja. Nekem is ugyanolyan borzalmas. Hallottam ahogy elindítja a motort és elhúz. A legelőször kezembe eső tárgyat nekivágtam Delfina óriási tükrének, és sírva rogytam össze.
Újabb levél. Egy nappal az előző után. Csak ülök, gyűrögetem a levelet és nézem a millió darabra tört önmagamat a hatalmas tükörben. Halott. Nino meghalt. Kétszáz fölött mehetett, átszakadt a tűzfalon, és nekiment egy betonfalnak. Elmosolyodtam. Hányszor képzeltem el ezt a jelenetet, mikor a paradicsomból kicsorgó lé végigfolyt a vágódeszkán. De ő mindig visszajött. Mindig, mindig! De már többé nem láthatom. Megyek, főzök egy teát.
Lefeküdtem a kanapéra, és olvastam tovább a levelet. Gyereket akart! Tudtam ezt én! Nem vagyok hülye! De ő az autójának akart gyereket és nem nekem! Mindene volt a kocsi, én nem versenyezhettem vele! Sajnálom. De én nem hagytam! Én?! Én, aki mindent megtettem volna érte! Én, aki elviseltem minden hülyeségét! Szerettem, mindennél jobban. Én?! Most magamat kellene okolnom, igaz? Most nincs erőm hozzá. Az Espada fékjei eltompulnak, de a kormányműve mindig pontos. Fordultam egyet, és sírtam, órákon át, majd lassan elaludtam.
És akkor az A8:
Már rosszul kezdődött a napom, mert a barom pasim éjjel ráfeküdt a táskámra. A háromezer forintos rúzsom mind a lepedőre kenődött, a pasim összenyomta az egyik mobilomat, a betéteimet, az aprót meg a sminkcuccaimat pedig egy fél óra keresgélés után sikerült maradéktalanul összeszednem.
Aztán kimentem a fürdőszobába, ahol a pasim akkora kupit hagyott, hogy ha nekem kellene rendet rakni rosszul lennék. Mindegy, átmegyek a másik fürdőszobába. Lezuhanyozok. Riadtan veszem észre, hogy a nemrég gyantázott lábamon, már kezd nőni a szőr. Hatalmasat sikítok, majd elhatározom, hogy feljelentem a gyantagyártó céget. Ez borzalom! Így átverni szegény tudatlan vásárlót!
Órákig álltam a tükör előtt, mert nem tudtam eldönteni, hogy a hasamat vagy a didkóimat tegyem közszemlére. Végül úgy döntöttem, mind a kettőt és felvettem egy cuki rózsaszín topot, hozzá egy rózsaszín gatyót, meg persze egy rózsaszín tűsarkú szandált. Azt mondják jól áll a rózsaszín, mert kiemeli a természetesen szőkére festett hajamat. Aztán megkeresem a kutyámat, a kis westie-t és adok neki, új ínycsiklandó húsos falatkákat. Én meg bekapok egy Norbi rudit, meg Aktíviát, mert abba sok a bifidusz eszenzisz, ami jó az emésztésnek. Jaj, most veszem csak észre , mindjárt dél, mennem kell a szoliba.
Rohanok a garázsba, bepattanok a kis Z4-esembe. Imádom ezt az autót, olyan édi-bédi kis lámpái vannak. A pasim először feketébe hozta ide, de nekem nem tetszett, úgyhogy inkább átfújattuk rózsaszínre. Berakom Paris Hilton új lemezét és elindulok.
Persze, hogy már az első lámpánál pirosat kapok. Ilyenkor megigazítom a sminkemet. Szörnyülködve veszem észre, hogy elkenődött a szemfestékem, pedig ez ilyen új, szupertartós fajta. Ezt is feljelentem. Éppen nekiállok a sminkorrigáci.., izé, jaj, szal a sminkem kijavításának, amikor dudálást hallok a hátam mögül. Erre úgy megijedek, hogy az összes cucc kiesik a kezemből és a szuperjóminőségű rózsaszín bőrülésen landol. Ráadásul a szemem még rosszabb lett, mint volt. Kissé festékes kézzel megragadom a rózsaszín kormányt, meg a cuki Hello Kitty cicafejes váltógombot és elindulok. Közben megpróbálom összeszedni az összes kiborult cuccot. A következő lámpánál, pár suhanc valami nagy, koszos terepjáróizéből beszólogat nekem, de én úrinő vagyok, ügyet sem vetek rá. A pasim úgyis bármikor kész bárkit jól elagyabugyálni. Óh, hál isten, már csak egy kanyar és ott vagyok.
Belépek a szépségszalonba, minden tekintet rám szegeződik. A barátnőm Cily odarohan és a szakítás körülményeiről faggat, mire én elmondom neki, hogy csak egy kis baleset történt útközben. Erre megnyugszik. Megnyugszom, hogy ő megnyugszik. Megdicséri a felsőmet, tudtam, hogy jól választok! Bemegyünk a szoliba, majd fodrászhoz, aki azt mondja, hogy jobban áll a sötétebb melír a barna szememhez. Felhívtam a pasimat, hogy ő hogy gondolja, de csak annyit mondott: „Persze babám, ha te mondod.” Vérig sértett. Cily is mélységesen felháborodott. Megbotránkoztunk, hogy milyen világ ez, hogy a pasijainkat egyáltalán nem érdekli hogy nézünk ki.
Útban a kondi fele meglátunk egy Internet kávézót, ahol cukormentes pizzát is adnak, úgyhogy bemegyünk. Úgyis meg akartam nézni a wiw-et. Hát felháborító, ma csak 13-an írták, hogy milyen jó csaj vagyok. Nem baj, inkább küldök a pasimnak egy vicces kis kutyusos videot.
Aztán elkísérem a Cilyt a fitnesszbe, én persze nem erősítek, frissen fodrászolt a hajam. Leülök a büfébe kérek egy szuperegészséges grépfrutturmixot, és elkezdek lapozgatni egy magazint. Megcsinálok egy tesztet. Az jött ki, hogy magamra sokat adó nő vagyok. Ez megnyugtat. Majd elkezdek rejtvényt fejteni, pár kérdés után rájövök, hogy mégsincs hozzá kedvem. Felnézek és meglátok egy nőt hatalmas, kerek cicikkel. Aztán ránézek az enyémre, és felhívom a pasimat, hogy szerinte jobban néznék-e ki nagy mellekkel. Szerinte az enyém totál jó, mert természetes. Megbeszéljük, hogy este elmegyünk bulizni kicsi Johnnyékkal. Örülök, szeretem, a mackómnak hívom, és elhívom Cilyéket is.
Eszembe jut, hogy nincs otthon rágcsa, bemegyek az első utamba kerülő kisboltba és felvásárlom az összes tortilláschipset. Ahogy ezeket ismerem, ez sem fog egy fél óránál tovább tartani. Aztán útközben meglátok egy szőke nőt egy undorító rózsaszín cabrióban. Éppen a haját igazítja a lámpánál. Micsoda hülye szőke liba! Mire hazaérek már az egész társaság a nappaliban ül és a legújabb német vígjátékot nézik, ami csak a jövő hónapban kerül a mozikba: a Kanos csajok a csúcson Ibizán –t. Kimegyek a konyhába hozok tortilllás chipset. Majd leülök én is nézni.
Cily éppen kezdi mesélni, hogy mi történt eddig, mikor az a hülye kicsi Johnny ráborítja a kiskutyámra a tortillaszószt. Elkezdek sikoltozni, még lemarja szegényről a szőrt! Kivittük a fürdőbe megmosni (vettem új kondícionáló kutyasampont). Szegény, ázottan, samponosan, meggyötörten ül a kád szélén. Persze a pasik állati viccesnek találják, és ráaggatnak még egy ötven kilós aranyláncot is. Hirtelen a kicsi állat megcsúszik és elmerül a kádban. Elkezdtem sikítozni a pasim kereste, de úgy röhögött, hogy nem találta. Egyszer csak meglett. Gyorsan az ölembe kaptam, de nem mozdult. Elkezdtem bőgni és visítani egyben. A pasim azt mondta bevisszük az állatorvoshoz, csak hagyjam abba. Beültünk a pasim Audijába a vizes, csomós, löttyedt testű kutyussal, és elindultunk. Borzalmas egy nap volt!
Esztikoczy írásai eredetileg az Autós újságírás ámokfutói topikban jelentek meg. Konkrétan itt láthatók.
