Nem hiszek a hibátlan 400 000 kilométert futott autóban. Sőt, nem hiszek a 200 ezresben sem. Szinte minden – saját autóinkkal foglalkozó blogposzt – kommentelői között feltűnnek a most vettem olaszban egy kilenc éves 320d-t, hibátlan és a kilenc éves B Vectrával járok gond nélkül, valamint a félmilliót raktam a 626-os Mazdámba, soha, semmi baja nem volt -típusú kommentek.

Uraim, hölgyeim, én ebben egyszerűen nem hiszek. Mindjárt meg is indoklom, miért. Saját magamon tapasztaltam, pedig tudatában voltam már régen, de most megbizonyosodtam.

Vizsgáljuk meg a kérdést. Leginkább egy átlagos példán tudnám szemléltetni, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy tíz évvel ezelőtt emberünk vásárolt egy új autót. Jelen esetben lényegtelen, hogy lízingelte 120 hónapra vagy cekkerben vitte be a pénzt a kereskedőhöz.

Megvan, örül neki és használja. Természetesen megkedveli, hiszen muszáj megkedvelnie, bármit is választott. Egyik oldalról hajtja e felé saját önbecsülése és egója, hogy na lám, jó autót vettem, a másik oldalról pedig nyomja a tudatalatti kockázatvállalás, vajon jó fektette-e be a pénzét. Persze tudja, hogy egy új, vagy használt autó magánszemély számára a létező legrosszabb befektetés, valamilyen szinten mindig csak viszi a pénzt, aránytalanul többet, mint amennyit esetleg kitermel, de emberünk igyekszik minimálisra csökkenteni a járulékos károkat, millió és egy indokot talál a vásárlás után is, amivel meggyőzi magát: ez volt az egyetlen helyes választás.

Javarészt ugyanez mondható el, ha netán használt autót is vesz, bár ott természetesen hajlik arra, hogy engedjen igényeiből, elvégre más(ok) autójáról van szó.

Telik-múlik az idő, eleinte csak a kopó-fogyó alkatrészeket kell cserélgetni, de hát egy olajszűrő, a gyertyák, fékek nem számítanak hibának, elvégre ezzel minden típusnál számolni kell. Aztán újabb, hosszú, boldog hónapok következnek, sorra kerülnek a lengéscsillapítók, a szilentek, a futómű egyéb alkotóelemei. Közben persze az autó öregszik, használattól függően valamelyik gyorsan, valamelyik lassabban. Tulajdonosunk, aki egykoron csillogó szalonautóként átvette pedig vele együtt. Meggyőződéssel állítja, hogy soha, semmi baja nem volt és most sincs, hiszen lám, ő használja, nézzék meg, bárhová el mer indulni vele.

Igen ám, csak nem érti, hogy legjobb kollégájával, sógorával vagy barátjával miért is veszett össze, mikor az, megunva a dicshimnuszt, egyszer kipróbálta. Érzik már, kedves olvasók?

Mert mit tapasztal a kolléga/sógor/szomszéd? Azt bizony, hogy a hibátlannak mondott autó kormánya lóg, mint fregolin a gatya, fékezéskor félrehúz az eleje, torpan a motor, csattog a hidrotőke és a váltókulissza is laza, mint a kollégiumi erkölcs. Ez lenne a hibátlan autó? Összevesznek egy életre a tulajdonossal. És tudják, mi a legszomorúbb? Hogy szegény tulaj nem is hazudott.

Mert ő belülről, szépen, fokozatosan élte meg mindezt. Keze-lába rááll a kormányra, váltóra, a napi rutin részévé vált, hogy fékezéskor kicsit ellentart, kicsit jobbra kanyarítja a csuklóját, mikor tolja a hármast, visszapattintja a beltéri kis pilácsot a helyére, nem nyúl az ülésállító kallantyúhoz, mert egyszer már letört. Ezer dolog, ami neki fel sem tűnik, de kicsit távolabbról, külső szemlélőként vizsgálva ott vannak.

Mindenki döntse el maga, milyen mélyen mer saját lelkébe nézni, csak kérem, ne állítsa, hogy a több, mint kétszázezret futott, napi használatban lévő autója makulátlan. Nincs azzal semmi baj, ha bevallja, ez teszi naggyá az embert, a gond csak az, hogy ezeken a végeken, itt, Európa csücskében valahogy divat nagyot mondani. A remember Háry János mozgalom képviselőinek köszönhetőek aztán a biturbó vényolcakat legyorsuló ezres Swiftek, a driftkirály 316-os BMW-k és a másfél litert fogyasztó dízelek.
Hogy mire jó ez nekünk? Sőt, visszaugorva az elejére: definiáljuk a megbízhatót, mit mondunk annak? A 126-os Mercedest? Vagy a Swiftet?

De hogyan is jutottam el idáig? Az történt, hogy jóformán két hónapja alig-alig ültem be az autómba. Nyáron javarészt a barátnőm Lanciájával közlekedtünk, így gyakorlatot is szerzett, én pedig teljes lelki nyugalommal adhattam át neki az elkészült kocsit. Jó lett, megbízható kis járgány. Aztán elkezdődött a Nagy Nyári Tesztautó-Overload és a tizenkettedik évébe lépő rizsszedő csak két tesztautó vagy külföldi út között dolgozott egy-két napot, az utóbbi hónapban jóformán alig ment, a számláló is szinte lustán villantotta az ünnepi, 200 ezredik kilométert.

Szerencsére garázsunk száraz, zárt hely, így nagy baja nem lett az álldogálásban. Egy friss, új tesztautóból átülve azonban látom kisebb-nagyobb bajait, tán éppen ezért bosszantanak még jobban, mint előtte. Van, ami csak és kizárólag az én hibám, van, ami korral jár, de javarészükről olyan emberek tehetnek, akik valószínűleg sosem olvassák ezt a blogot. Sajnos nem azért, mert leköti őket a fővárosi úthálózat komplett rekonstrukciója.

Lassan azonban jön a rossz idő, ideje lesz gatyába rázni az öreg fűrészt.

Röhögni fognak, de a leginkább idegesítő dolog egy nyolcas anya, amit még akkor ejtettem be a jobb hátsó doblemez üregébe, amikor rádöbbentem, eltűnt a mágneses teleszkópos kiszedőm. Már el is feledkeztem róla, de most sikerült olyan helyre vándorolnia, hogy minden úthibán hallat magáról a szemét. Le kéne hozzá bontani a csomagtér-borítást, ehhez azonban új patentek is kellenek. Ezzel fogom kezdeni.

Ez az, ami pillanatnyi szinten bosszantó, de persze van más is. Nagyon nem szívesen hozom összefüggésbe a két dolgot, de mivel napi szinten megélem a katasztrófát, így csak ki kell böknöm, amióta Budapesten közlekedem, azóta gyorsabb ütemben megy tönkre a futómű. Lehet merő véletlen is, de az ilyenekben nem nagyon hiszek, úgy vagyok vele, mint Vito Corleone, amikor hazahozatta Michaelt Szicíliából. Ha véletlenül leesett volna a gépe, akkor is szándékosságot gyanított volna.

Ez van. Augusztus közepe táján megjött a hangja a jobb első kerékcsapágynak. Alig hallhatóan morog, bekapcsolt, halk zene mellett egyáltalán nem hallatszik, de én sajna nem így szoktam autót javítani, még ha kétségkívül olcsóbb is. Csereérett, a biztonság kedvéért párban a bal oldalival, nem várom meg, míg az is elkezdi.

A múlt héten a parkolóházban forgolódtam, mikor jellegzetes roppanást hallottam, szintén a jobb oldalról. Először azt hittem, csak valami dióhéjon vagy száraz gallyacskán hajtottam keresztül, de mivel ezek relatíve ritkán fordulnak elő a betonozott parkolóház harmadik emeletén, így biztos vagyok benne, hogy a féltengelycsukló kezdi elhagyni magát. Na, ez érdekes lesz. Csere. Párban, hogy nyugodtan aludjak.

Naná, hogy a gátlók is megsínylik a kátyút, ezek cseréje húzódik már régóta, így egy füst alatt lesz felújítva ott alul minden. Sachsot már valószínűleg nem kapok, vagy csak nagyon drágán, Lip, Monroe kizárva, marad a Kayaba, ha kicsit megszalad, akkor Bilstein. Plusz a szilentek, anélkül nem sokat ér az egész.

Egyelőre úgy néz ki, hogy a télen sem fog nagyon sokat futni, ezért a vezérműszíj-feszítőgörgők cseréje várhat februárig, a megadott csereperióduson innen vagyok mintegy 15 ezer kilométerrel, de ez nem mérvadó, nem fogom kivárni, az biztos. Az olaj-, olajszűrő-csere természetes, ez a legkevesebb. Áldom az eszem, hogy annak idején nem felejtettem el kicserélni a váltóolajat idő előtt, így most egy gonddal kevesebb.

Mindenképpen szükség lesz még négy új téligumira. Az eddig használt Dunlop SP-k profilja még elégséges, de – ha jól számolom – idén lesznek öt évesek, az pedig sok. A 195/55/R15-ös méretnek talán megörül Karotta vagy Tóth Zoli, elfüstölésre bőven megfelelnek. Mivel nagyon elégedett voltam velük, így igyekszem ilyeneket beszerezni, bár nem a legolcsóbbak. Erősen függővé teszem a gátlóktól, inkább beáldoznám a Dunlop többletárát a Matadorhoz vagy BFGoodrich-hez képest a Bilsteinek ellenében.

Lenne mit csinálni, de nem ez a baj, munkától meg nem ijedünk. Mindez két nyugalmas délután alatt megoldható. Igen ám, de hol találok két ilyen napot? Ez itt a gond. Előbb-utóbb pedig muszáj lesz, mert azért valahogy még mindig jó beülni a rizskályhába. Ami – ha nem is hibátlan – de a sajátom. Azzal együtt, hogy bizony néha megzörren valamelyik műanyag takarólemez, a biztosítékpanel fedele rendre beesik a láb alá, a vezetőoldali övet már lassan húzza vissza és időről-időre meg kell mozgatni az utasoldali ablak mechanikáját, mert a célegyenes felé haladva a vezetőoldali ráver egy negyed hosszt. Amazt ritkábban használják. Maguknál minden rendben? Vagy van hasonló, apró-cseprő gondjuk?

Utóirat:
Ja, tél. Remélem, idén már hosszú-hosszú idő után végre lezizzennek a rádióadók a Wham! Last christmas-éről, mert a szeretet ünnepének közepén is vérbe borult szemmel tudnék ölni, ha ismét felhangzik. Titkos tippként talán a német új hullám császárainak dalát ajánlanám. Egyszerűen zseniális.