Szóval az úgy történt, hogy éppen a Fenyőgyöngyén fotóztam az új Navarát – nyugodt, csendes környék, pár kóbor kutyán és turistán kívül senki nem jár arra hét közben – mikor csörgött a telefonom.
Lövésem sem volt, ki kereshet, odabentről biztosan senki, hiszen mondtam: fotózni megyek, két óra múlva jövök, szóval csak valami ismerős lehet. Tévedtem. Hírszerkesztőnk, Assur volt az.
- Ööö, te Pista, hol vagy most?
- Fotózom ezt a dögöt, de mi a gond?
- Szóval az van, hogy Csikóst be kéne húzni, mert lerohadt a Szentendrei úton…
- Ja, megyek, tíz perc.
Elnézést utólag is Csiktól (ha olvasod, Kopasz), de végig vigyorogtam. Ugyanis ebédelni régi helyünkre, a Váci-úti Endréhez mentünk. Csikós agitálta a népet, menjenek a Kapitännel, mert nagyon jó, az Opel gyári múzeumának csitti-fitti autója. Selymes, 2.4-es sorhatossal, halkan, méltóságteljesen suhan. Igaza van, az OT Expon megcsodálhattuk, sőt hallottuk is, mikor elindult, tényleg halk, szép, elegáns.
De sajnos, engem nem érint meg úgy, ahogy kéne. Erről sokat is beszélgetünk Csikkal, ami neki emészthető és nyálkiválasztó, az már nekem túl öreg, túl… veterán? Megcsodálom, szeretem, de nem kéne, pénzért pláne nem. Más korszak, más ember, van köztünk 10-12 év, ráadásul a régiautó-buzéria más-más vírusa fertőzött meg minket. Ettől függetlenül rengeteg a metszéspont, de alapvetően nem ugyanaz az irány.
Szóval ebédre nem az öreg Opellel mentem, voltak rá elegen: Telós Bandi, Csik, Winkler és Angéla. Én, Árpád és Tom a Nissannal mentünk. Csik mesélt arról, mennyire jó, puha, finom egy vas, én ellenérveltem, hogy nekem már öreg, nyűgös és nem vagyok elég finom hozzá.
Most pedig úton vagyok, mert lerohadt. Azért kicsit aggódtam, mégis csak az ember barátja/kollégája, aztán fene tudja, mennyire biztonságos a Szentendrei út egy ilyen féltve őrzött autónak meg egy ideges Csikósnak.
Lecsapattam a hegyről, be a Flóriánhoz, aztán látom, hogy ott áll a járdán a bordó, öreg Opel, Csikós benne ül. A telefonját otthon felejtette, ezért nem hívott ő. Na, semmi baj, a Navara egy nagyon buta vas, de erős, mint a barom, gondja nem lesz a Kapitännel. Vontatókötél van, naná, egy pick-uphoz rendes cucc jár, elvégre üresen is 1960 kiló.
Elő is került a kötél, amit hollandul Sleepkabelnek hívnak, ezen jót mosolyogtunk, 2500 kilót bír, na, gyerünk. Nem tudni, hogy az Opel szintjelzője mutatott-e rosszul, de elfogyott belőle a benzin, aztán miután hoztak bele, már nem indult, húzzuk be.
Becsavarható vonószem nem volt a Nissanban, de tetszőleges helyre rögzíthető a vontatókötél, mivel alul kizárólag mázsás vasakból áll az egész alváz. Felhurkoltuk a laprugó-kötegre, Csik beakasztotta a helyére az Opelben, aztán szépen, lassan elkezdtem húzni.
Vontatni nem egyszerű, de ezerszer csináltam már, rutinosak is tudják, hogy finoman kell megfeszíteni a kötelet, arra kell csak figyelni, hogy ne rántsuk meg hirtelen, sem elinduláskor, sem haladáskor. Ehhez a hátul lévő segítsége is kell, ügyesen kell fékezgetnie, hogy mindig feszes maradjon a kötél.
Minden adott volt tehát, az évek és a tapasztalat is. Csikós ezernyi kilométert tett már meg élete során vontatókötélen, tudta, mit kell tenni. Szerencsére a pick-up egyese nagyon rövid, rettenet finoman lehet vele elindulni, alapjáraton is elhúzta az Opelt.
Kábé 5 métert, éppen csak annyit, hogy félig lelógjon a járdáról.
Ugyanis ahogy a nylon kötél megfeszült, hajlította magával a kincset érő rendszámot is. Megálltam, visszatolattam, mutatom Csiknak, mi a gond. Kiegyengette, átkötötte máshová a kötelet, oké, mehetünk.
Húzom-feszítem lassan, aztán ping-ping-pang, szépen, sorban elszakadt a vontatókötél összes szála. Nem nyíródott el valamin, az látszik, mindegyik máshol pattant el, ennyit bírt a műanyag.
Ekkor már sírva röhögtem, ilyen nincs. Nem elég, hogy Csiknak ma igazi pechvogel-napja van, most már bekerültem a vonzáskörzetébe, átterjedt rám is. Mi legyen? Az Opel félig a sávban, Csik műti ki a alóla a kötél maradványait, én addig integetek és terelem a forgalmat, át ne menjenek kilógó lábán.
Mese nincs, csomózzuk meg, égessük össze, aztán húzzuk még, hátha… Jó a bagós a háznál, van öngyújtója. Kopasz megcsomózta, alágyújtunk… kifogyott a gáz. Lol, kész, itt kell abbahagyni. Csikós feje lila, egyik szeme sír, de a másik röhög, mint az állat, ilyen nincs.
Leműtöttük a szakadt részt a horogról, aztán újabb csomó, ha kibírja, kibírja, ha nem, nem. Kibírta, alig 20 méter után dudált, hogy jár a motor, húzódjak le (vészvillogóztunk végig, bár igaz, a járdán nem vettük fel a láthatósági mellényt). Lekötöttük, a kötelet behoztam emléknek, már itt lóg a szerkesztőségi figyelmeztető táblán, a leeresztett Bucicsávó mellett. (Aki sajnos leeresztett pöccsel lóg egy ideje, mióta valamelyik Velvetes csaj, még a régi szerkesztőségben, beakasztotta egy asztalból kilógó csavarba.)
Ja, van még változás, Angéla behozta egyik használaton kívüli ejtőernyőjét, így most ez amolyan relaxációs hintaként szolgál. És igen jól látják, az Anal Attacker merevíti ki, különben összegabalyodnának a kötelei. Teljesen jó benne pihenni, laptoppal az ölben munkára is alkalmas. Csak figyelni kell a kis, sárga pöcökre, ha véletlenül meghúzza az ember, alul kipottyan a mentőernyő. Macerás behajtogatni a helyére.
Napi belterj posztunkat olvashatták egy átlagos hétfőről. Köszönjük a figyelmet.
Csikós megmentését (tudtán kívül) a Nissan Magyarország támogatta.
