Új reklámspot-sorozat indult útnak a német nyelvű tévécsatornákon néhány hónapja, és vált hihetetlenül rövid idő alatt kultikus darabbá. A filmen nem túl szimpatikus, ám rendkívül laza fiatalember arról győz meg minket másodpercek alatt, hogy villanyautóval járni, pláne azt tankolni milyen hihetetlenül menő dolog.
A néhány évvel korábban készült eredeti változatban a szélesített, kanárisárga Mantával a benzinkúthoz gördülő srácot barátságos mosollyal és „Szuper!” kiáltásokkal fogadják – kevésbé az autóra, mint inkább a megfelelő üzemanyagként ajánlott szuperbenzinre utalva. Az új spotban Ingo már egy Lotus Elise alapjaira épült elektromos (?) sportkocsival vakít, a német nyelvi humor pedig a „laden” szó körül bonyolódik, a (fel)töltés mellett még vagy fél tucat különböző jelentésben emlegetve azt.
A reklámkampány nem a nagy német autógyárak idáig titokban fejlesztett, rővidesen piacra kerülő villanyautóit, de még csak nem is valami konnektorba dugható Priust népszerűsít, hanem magát a konnektort. És ez nem vicc.
A német RWE energetikai konszern, mely saját magát egyszerűen csak energetikai óriásként aposztrofálja, bölcs előrelátással a legelsők előtt próbál minél nagyobb szeletet kihasítani a hatalmas, zsírtól csöpögő tortából. Mert nincs az az autópályatender, nincs az a hídfelújítás, nincs az az ingatlanpanama, amin annyit lehetne kaszálni, mint a közel(?)jövő elektromos, vagy legalábbis részben elektromos autóinak energiaellátásán.
Persze, fontos dolog a szabványosítás, gondoljunk csak a Blue-Ray vs HD DVD párharcra, negyvenen felül esetleg a VHS vs Beta küzdelemre. Aki időben ébred, és akinek a megoldási javaslata végül iparági szabvánnyá nemesül, annál évekig megállás nélkül csilingel a kassza. Az RWE elképzelése szerint az autó a töltőre dugva bejelentkezik az áramszolgáltatónál, a sofőr pedig a hó végi villanyszámlával együtt kapja az elszámolást (és a szívinfarktust). A töltési folyamat közben nem kell az autó mellett ácsorogni: a göndör zsinór mindkét végén úgy alakítják ki a csatlakozókat, hogy azokat az elektronika reteszeli, tehát nem fordulhat elő, hogy valaki sunyi módon kihúzza a dugót a Suzukiból a mélygarázsban amíg anyu bevásárol.
A honlapjukról még az is kiderül, hogy a jóságos energetikai óriás csak és kizárólag zöld, azaz megújuló forrásból származó energiával üzemelteti az elektromos „kútoszlopokat”. Halleluja! Ne is feszegessük, hogy ahogy a pénznek, úgy az áramnak sincs szaga (illetve ha van, akkor már régen rossz), és hogy gyakorlatilag könyveléstechnikai kérdés, melyik fogyasztóhoz rendelem azt a pár százalék valóban zöld energiát. Sokkal izgalmasabb, hogy mennyi az annyi?
Akkor számoljunk, Béláim!
Tegyük fel, hogy egy átlagos háztartás havi villamosenergia-szükséglete 100kWh. Nyilván van, aki a feléből megoldja, és vannak nagycsaládosok, ahol a duplája sem elég, de első közelítésnek jó lesz.
Aztán tegyük fel, hogy a család egyik tagja autóval jár munkába, és megtesz mondjuk napi húsz kilométert, mondjuk negyvenes átlaggal, városban. Az egyszerűség kedvéért számoljunk 10kW-os átlagos teljesítménnyel (gyorsításkor nyilván sokkal több kell, fékezéskor pedig valamennyi visszanyerhető) – ez nagyságrendileg megegyezik amúgy egy mai kisautó NEDC tesztbeli átlagos ciklusteljesítményével. Az összesen napi 5kWh energiafelhasználást jelent (10kW teljesítmény szorozva fél órával ugye…) Havi húsz munkanappal számolva pontosan 100kWh energiafelhasználásnál járunk, s még nem látogattuk meg a nagymamát és nem mentünk ki a telekre se.
Ha a két számot egymás mellé tesszük, végeredményben azt látjuk, hogy a konnektorról tölthető villanyautók fogyasztása azonos nagyságrendbe esik, vagy meg is haladja a lakossági villamosenergia-felhasználást. Azaz kétszer akkora bevétel, kétszer akkora nyereség lebeg az energiaszolgáltató szeme előtt, amikor a konnektort reklámozza.
Az enyém előtt pedig kétszer annyi erőmű. Persze nyilván nem kétszer annyi, hiszen jól szervezett rendszerirányítással, alaperőművek jobb kihasználásával kevesebb is elég lesz. De hatalmas fejlesztésekre, új kapacitásokra lesz szükség. És sehol sem látszik az a kérlelhetetlen kormányzati eltökéltség, ami majd rászorítja a jóságos energetikai óriásokat, hogy legalább az új kapacitásokat valóban regeneratív forrásokból teremtsék meg. Újra és újra meghosszabított üzemidejű atomerőművek, csúcsrajáratott szénerőművek, gombamód szaporodó, „korszerű” gázturbinák jelennek meg lelki szemeim előtt.
És még valami. Abban a pillanatban, ahogy a konnektoros autók fogyasztása rendszerszinten már tiedszázalékokban mérhető lesz, és ezzel egyidejűleg a kőolajfelhasználás és az ahhoz kapcsolódó jövedéki adóbevételek mérhetően csökkenni kezdenek, a kormányzat el fog töprengeni azon, vajh milyen forrásokból pótolja majd a kieső adóbevételt. Lehet találgatni…
