… mondta teljes nyugalommal és kicsit sajnálkozón az egyenruhás hölgy. Talán még az angyalföldi vasútállomás lepukkadt és kies rakodóvágányai is elpirultak egy kicsit ekkora szigor hallatán.

- Tessék csak, nyugodtan. - válaszoltuk neki Árpáddal szinte egyszerre.

A sztori nem bonyolult, pedig akár az is lehetne. A lényeg, hogy a fehér 330 xD fotózása nem volt egyszerű (később kifejtem), így a visszaadás napjára maradt a munka java. Akkor még nem tudtam, de ilyen helyzetekre is fel vagyunk készülve, hiszen a szerkesztőségtől nem messze van az ominózus vasútállomás, a rakodó, a maga szocreál pusztulatával. Nagyon jó helyszín, jóformán mindenki fotózott már ott, többször is, gond nélkül.

Az utcáról lehet behajtani egy kátyús betonúton, apró műhelyek és garázsok bújnak össze a soron végig, egy autóbontó, csatakos, nagy testű kutyák, sár és szemét mindenfelé. Nem utasforgalmi terület (ez állítólag jogilag fontos), nincs behajtani tilos tábla sehol, fotózni tilos felirat egy szál sem, semmi nem figyelmeztet arra, hogy ez magánterület. Ha nem lenne ott a beton rakodórámpa, nem is sejtenénk a MÁV fennhatóságot. És, kezet a szívre, kiben moccanna meg a lelkiismeret, ha szétnéz ezen a Trenchtown-díszleten?

Még örültünk is, mikor láttuk, hogy bent áll két vagon, az egyik tartályos, a másikra meg rákötve egy nagy izé, valamiféle áramfejlesztő, generátor. A lényeg, hogy zöld volt és nagy, tele csővel, bordákkal és tekerentyűkkel, tökéletes hátteret szolgáltatva ezzel az alpinweiß kombinak. 

Nekiláttunk, állandó jellegű tettestársam instruált, én mozgattam az autót, forogtam-tekeregtem. Aki könnyed lébecolásra és pöcsvakarásra gondolt, az nagyon gyorsan feledje el. Olyan messze van a valóságtól, mint Pákó a nyelvtankönyvtől. Először is tél van és hideg, víz és jég, sár mindenütt, az autónak illene tisztának lennie, amennyire csak lehet, ráadásul a fotósok borzasztó alapos emberek, Árpád különösképpen, igyekszik a maximumot kihozni a dologból, rendre a különböző fókusztávolságokkal és beállítások csínjával bombáz, vagy simán csak furcsa rövidítéseket vág felém, mint DX80, MZ 5/20 ilyesmi. Egy-egy ilyen alkalom akár órákig is eltarthat, és akkor még nem említettem, hogy mi van, ha elered az eső, ha alkonyodni kezd...
Vagy ha feljelentenek miatta...
 

Ez már nem az a helyszín, ekkorra már diszidáltunk és idejöttünk, szokni a falat és a szögesdrótot

Már éppen a végén voltunk, csontig fagyva, a fahrtok (mozgás közbeni felvétel) és a belső képek lettek volna csupán hátra, mikor a vagonok túloldaláról felbukkant az egyenruhás hölgy és megkérdezte, tudunk-e róla, hogy itt szigorúan tilos fotózni, mivel ez a MÁV területe. Nem, nem tudtuk, hiszen semmi nem utal rá, behajtani szabad, nincs itt semmi csak a feltépett beton és ez a két vagon.
- De én láttam, hogy maguk a vagonokat fényképezik, azt pedig nem szabad. Nem szabad fényképezni az árut.
Illedelmesen felhívtuk figyelmét a majd' ötméteres hófehér kombira, mi azt fotóztuk, a vagon és a nagy zöld izé csak a háttér.
- Tessék, nézze csak, itt vannak a képek. - mutatja Árpád a Nikon kicsi kijelzőjét. - Nincs ezeken rajta egészben semmi a háttérből, csak a részletei.
Nézi, nézi a lassan léptetett fotókat, és hirtelen...
- Nem, ez például nem lehet, látszik a vagon száma (4 karakter a rengetegből), ezt nem szabad, ezt ki kell törölni.
Itt szívunk már másfél órája, lekéstük az ebédet, a szerkben vár a mai munka, ráadásul már második napja kínlódunk ezekkel a képekkel. Nem. Soha. Itt egy gombnyomásra feszülnek egymásnak az elvek, a kiizzadt, megfagyott munka, Azt már nem!
- Ne haragudjon, de nem fogjuk kitörölni.
- Akkor feljelentem magukat.
- Nézze hölgyem, itt dolgozunk a sarkon, a Totalcartól vagyunk, nem először járunk itt, soha semmi gond nem volt ezzel a helyszínnel.
- Ez engem nem hat meg, ha azonnal nem törlik ki a képeket, akkor kötelességem magukat feljelenteni.
Végső aduként tartogattuk Tomot, az utómunka Master Blasterét, a klaviatúra Dave Brubeck-ét, most kijátszottuk.
- Ha mindenáron azt szeretné, hogy az a pár szám tűnjön el onnan, akkor megígérhetjük önnek, hogy az utómunka során kollégánk eltünteti őket, nem lesznek ott.
És itt jött elő a magyar rögvalóság. Az egész társadalom mélyen és messze visszanyúló kórja két rövid mondatban.
- Miért hinnék maguknak? Nem ismerem önöket.
- Mi sem magát, mégis elhisszük, hogy vasutas.
- De értsék meg...
- Ez esetben nincs mit tenni, így jártunk...
- Értsék meg. Csupán a munkámat végzem, kötelességem...de ha kitörlik...
- Persze, nincs is semmi baj, nem töröljük ki őket, tessék csak. - majd félreálltunk, hogy telefonjával fotót készíthessen a rendszámról
- Akkor most befejezhetjük a fotózást? Kétszer ugyanazért tán csak nem...
- Nem, hagyják el a területet

Nem vitatkoztunk, minek? Ez az állását féltő asszony nem tehet semmiről. Biztos volt ott valaki a téglaépület ablakában (vagy egy klimatizált irodában valahol), aki miatt átbukdácsolt a síneken, ki a hidegbe, hogy minket elzavarjon. Beültünk az autóba és elmentünk a következő két helyszínre, elkészíteni a többi képet. Közben persze csókoltattuk a főnököt, a kedves nénikéjét, annak térdkalácsát, és a kárhozatról beszélgettünk, ami most már elkerülhetetlen. Elterveztük a börtönéveket, lassan kezdünk bespájzolni cigarettából, kávéból és persze ellátjuk magunkat gyerekcsináló sapkákkal is. Mert hiába nem szeretnénk, sok lúd disznót győz, a vég elkerülhetetlen.

Ha pár hét múlva eltűnnék a blogról és hirtelen a Totalbike-írásokban sem látják baowah szignóját, akkor tudják, hol vagyunk, kávét, könyvet hozzanak.
Csak tudnánk, mi lehetett abban a nagy zöld trafó-generátor-akármiben? Albán porcukor? Sok kis varrógépkezelő? Egy kis jóindulat?
Legközelebb megnézzük.