Ferenc tízre kiment, mosolygott és szalagot vágott. Kész a híd, boldogság van, vigadjatok magyarok. Az internetező és rádióhallgató polgárok örültek is: na, ma délután kipróbáljuk a Csák Norisz hidat.
Négy előtt pár perccel a pesti oldal bevezető szakaszához gurultam. Már a leállósávban várakoztak a népek, még mosoly és türelmes békesség volt arcukon. A sajtó prioritására hivatkozva előrementem, és a BMW-jén pihenő rendőrt kértem meg, engedjen a kordonon belülre. Fotózni kell, mondtam, az első autót, ami átmegy a hídon. Válaszára, hogy soká’ lesz az még, fel sem kaptam a fejem.
Naplemente és pillérek - ettől minden hídépítész ellágyulna, csak a várakozók nem. Négykor a kordon tövében tappogtam, dudálás, torlódás és furakodás fogadott. Akkor méltóztattak szólni: a híd nincs kész, csak ötkor nyitják.
Amilyen halkan csak lehet, átóvatoskodtam az üres hídon; egy órám volt rá, már nem siettem. A dudálás és a magyarázkodó rendőrök elmaradtak, a pillérek alatt csend volt. Senki sem zavart a fotózásban, csak a bicajosok mosolyogtak rám, ők már rég birtokukba vették a 63 milliárd egyik költséghelyeként hullámvasútra aszfaltozott kerékpárutat. A Duna túlsó partján ott volt a késés oka. Túlságosan nem siető munkások csavarozgattak.
A szalag átvágva, a korlát meg sehol? Fényvédő háló tekercsben a földön? Így sikerült, magyarosan, halogatva, féligazságokkal. Hol a határidő, hol a MEO, hol van a négy óra? Ezt valaki elkúrta.
