Hiszen nem is lehet más. Egy korrektül számlázó taxis két hét alatt tönkremenne, ha 728-as BMW-vel furikázná az utasait. Még Ausztriában is. És az autó nem volt gázos, megnéztem, csatlakozónak nyomát se lehetett látni rajta. De ha hiéna, akkor miért járkál húszéves giga-7-essel? Nyilván, mert a salzburgi reptéren sok a müncheni vendég, Németország aranykora meg a nyolcvanas évek végén volt. Az elérzékenyült kuncsaftok pedig nyilván szívesen áldoznak némi eurót a szép emlékek oltárán. De a rossebbe, ez akkor is a bűzösen gomolygó, dekadens jólét. Mit csinál egy ilyen taxis, ha jönnek majd a kínaiak?

Van egy új mesekönyv-kötetünk, amiben van pár darab kicsike könyv. Mindegyik könyvecske egy járműről szól. Tóbiás a tűzoltó, Villi a vontatóhajó, Róbert a repülő, Behemót a buldózer, Bella a kisbusz, stb. A pénteki cikk szerkesztése közben rájöttem, hogy a Gulyás Gusztáv is mesebeli név.

Ha én hasonló kötetet adnék ki, akkor megcsinálnám ugyanezt katonai változatban.

Tank Tóni: harckocsi
Rádiós Rudi: lokátoros autó
Gripen Géza: elfogó vadász
Tüzér Tibor: ágyú

és

Gulyás Gusztáv: hadtáp kocsi

A szokásos napi keresgélés közben akadtam bele a hírbe a BMW autós játékáról az Autoblogon. Majdnem el is siklottam felette, az M3-as már lerágott csont, és valami egész jellegtelen címet adtak az írásnak, de mégis beleolvastam. Valami olyasfélét írtak, hogy a játékban vezethetetlen az autó, és csak az tartott nekik vagy húsz percig, míg megtettek vele egy kört kicsúszás nélkül – billentyűzettel irányítva. Ennél a pontnál kezdtem érdeklődni. Vagy tényleg elképesztően rossz a program, és akkor hosszan lehet élcelődni a BMW marketingesek balfékségén, vagy túl pontos a szimuláció, hogy csak a kormány és a pedálok végállásait használva négy gombbal el lehessen boldogulni vele. Végül is egy kattintást megér.

A BMW M3 Challenge oldala elég minimalista, lényegében néhány kép, egy link a 345 megás letöltésre, és a szokásos „tapasztald meg, mire képes a pörgős V8-as” duma, de a program gyorsan lejött, és a telepítésnél a 10tacle kiadó nevét látva már biztos voltam benne, hogy elmarad az aznapi píáros-fikázás: szimulátor lesz ez a javából. A kis német cég ugyanis az utóbbi évek legjobb PC-s autószimulátorainak terjesztésével csinált karriert: ők adták ki a GTR-t, a GTR2-t, és személyes kedvencemet, a GT Legends című játékot, ahol a 60-as és 70-es évek versenygépeit hajthatjuk mindenféle európai versenypályákon.

A program lényegében egy erősen lebutított GTR2: csak a Nürburgring két változatát tették bele, a GP-t, ahol a Formula–1-es versenyeket is rendezik, és egy Sprint nevű rövidebb változatot. A Nordschleife igazán beleférhetett volna még, az ínyencek kedvéért, bár valahol érthető, hogy kihagyták: azon a pályán keveseknek terem bármiféle sikerélmény. Autó értelemszerűen csak egy van, az M3-as, és ahogy az utcai autón, ezen sincs sok állítgatni való: kétféle kerékméret, és kétféle futómű közül lehet választani, meg persze az autó színét változtathatjuk ízlés szerint. Sajnos a kedvencem, a pörköltszaft-metál hiányzik az M3-as gyári színválasztékából, így maradtam a gyárilag beállított fehérnél – egy német autóhoz amúgy is ez illik a legjobban. Szerencsére a GTR legjobb része, az élethű fizika nem csorbult, sőt, ami autógyárak által szponzorált programokban ritkaság, ha úgy állítjuk be, az M3-as egy-egy nagyobb koccanásnál be is horpad rendesen.

Billentyűkkel tényleg nem könnyű a játék: bekapcsolt DSC-vel még el lehet boldogulni valahogy, de az elektronikus segítségek kikapcsolásával reménytelen csúszkálás kezdődik 420 lóerővel a hátsó kerekeken. Szerencsére egérrel már stabilan irányítható az autó, bár elektromos rágcsálóval autót vezetni minimum fura érzés. Teljes élményt egy jó force feedbackes kormánnyal és pedálokkal ad a játék: ha valahogy, csak így ad vissza valamit az M3-asozás igazi érzéséből, és így már a DSC sem létszükséglet. Szerencsére porosodott a polcon egy Momo Racing kormány, így öt perc gyakorlás után egész magabiztosan körözgettem a Nürburgring GP-n.

A 2:22-es legjobb idő nem az igazi – a jobbak 2:16 körül mennek ugyanezen a pályán –, de ez már az én fakezűségem eredménye. Versenyzésre több lehetőséget is ad a program: az állítható vezetési tudású gépi ellenfelek is elég kihívást jelentenek, de helyi hálózaton, vagy megbízható, gyors kapcsolat mellett interneten is játszhatunk. Sajnos a többi ingyenes online versenyzési lehetőséghez hasonlóan a futamok nagy részén itt is roncsderbi-hangulat uralkodik, de a szűk egy hetes tesztelés során két-három alkalommal sikerült tisztán versenyző mezőnyt kifognom.

Objektív összehasonlításra sajnos nem volt mód, de Gyulavitéz és Karotta kartársakban, akik az igazi M3-as tesztautót is kipróbálták versenypályán, meglepően hasonló élmények csapódtak le, mint bennem a virtuális autó kergetése közben. A poént nem is lőném le, holnap kimerítő vezércikkben foglalkozik a Totalcar a hús-vér M3-as lelkével, addig meg tessék letölteni a BMW M3 Challenge-et, és egy jót szórakozni.

A férjem megkért, hogy írjam le a véleményemet a Dacia Logan kombiról, mely háztartásunkba került fél évre, és én is meglehetősen sokat vezetem. Először vonakodtam, hiszen mit írhatnék, amit ő már nem írt le, és egyébként is, a nevén kívül nem is nagyon tudok más konkrétumot az autóról. Így aztán csak az érzéseimet oszthatom meg, de egye fene.

Nekem tetszik a formája. Elölről nem rossz, csak a szemei kicsit buták. Kár hogy ezen a tervezők nem gondolkodtak kicsit hosszabb ideig, de ennyi talán még megbocsátható neki. Oldalról meggyőző. Hátulról kifejezetten szép.

Az osztott hátsó ajtó, amivel először egy Volkswagen Caddynél találkoztam, már akkor is tetszett. Pakolásnál praktikus, és a Daciának is nagyon jól áll. Kilátni a vaskos kerettől nem nagyon lehet, de ez amúgy is mellékes, hiszen Twingóhoz szokott szemem (megjegyzem azzal sem voltam nagyon ügyes parkoló) el sem lát az autó végéig. Így beállni – főleg úttal párhuzamosan – csak tükörből, bő másfélszeres helyre; vagy becsukott szemmel, koppanásig merek.

Szóval szerintem jól néz ki, ezzel a szürke színnel kifejezetten pofás, igaz eddig még minden Dacia-szín tetszett, amivel találkoztam. A nevével azonban van egy kis probléma. Benne ülni jó. Vezetni jó. Utazni benne jó. Beszállni és kiszállni meg kicsit égő, pedig nem is vagyok sznob. Ugyanakkor viszont lehet büszkének is lenni rá. Járok vele mindenfelé, vásárolni, baba-mama foglalkozásokra, postára, és sokszor találkozok kíváncsi tekintetekkel.

Annyira, hogy néha már félve közelítek az autóhoz. Először körülnézek, hogy a bokorból nem les-e a Dacia tulajdonosára egy érdeklődő, aki csak pár mondatot vár, hogy mondjak az autóról. Mert nem is tudja, lehet, hogy ő is ilyet szeretne venni, mennyibe került, és hol vettem, megéri-e az árát, meg vagyok-e vele elégedve, kényelmes-e, mennyit fogyaszt, és tényleg csak pár mondatot mondjak, de az mégis eltart úgy negyedóráig.

A belső tér magáért beszél. Hét ülés. És mindegyiken kényelmesen el lehet férni, még a két leghátsón is, ahol magas, felnőtt emberek is tökéletesen kényelmesen utazhatnak, körpanorámás kilátással, mintha egy sightseeing-buszon ülnének. Ha ez a két ülés bent van, a csomagtér mérete nagyban lecsökken. Ha viszont visszatérünk a klasszikus ötös utaslétszámhoz, nagyon nehéz telepakolni – még nekem is csak egyszer sikerült, egy kéthetes nyaralás alkalmával. Szóval hely, az van benne.

Ami külön tetszik, hogy van hátul két kis hálós zseb, amibe a gurulós-törős cuccok pakolhatók. Az élet apró örömei. Azonban, ha objektív akarok lenni, azt is meg kell említenem, hogy a belső téren látszik, hogy nem minőségi anyagokkal dolgoztak. Egyszerű, majdhogynem igénytelen a belseje, és újkorában meglehetősen büdös is. Igen sok idő és fenyőfás illatosító kell ahhoz, hogy leküzdje ezt az átható szagot. 18 000 kilométer után ez hellyel-közzel sikerült, bár napos, meleg időben még mindig az orrnyálkahártyámra ül az átható, új román-műanyag bűz.

Praktikus, hogy vannak benne pohártartók, és egy édes kicsi szemeteskuka-pénztartó. Az ablakemelő helye megszokhatatlan, egész egyszerűen nem is értem, hogy mi vitt rá profi tervezőket arra, hogy a középkonzolra tegyék. És* ami még megkeseríti a hétköznapokat, az a központi zár.* Ugyanis kívülről csak a riasztó egyidejű bekapcsolásával lehet aktiválni. Nincs olyan, hogy beszaladok a boltba, és az alvó gyereket a kocsiban hagyom, bezárom a kocsit, de nem riasztom be, és mindezt egyetlen mozdulattal. Megoldható persze, csak közben mindig eszembe jut a kérdés, hogy miért? Miért nem gondoltak a tervezők erre az egyszerű dologra?

(Két megjegyzés: gyerekrablás-mentes falusi boltról beszélünk, illetve az ultrahangszondás kocsiban azért nem lehet beriasztani az alvó gyereket, mert ha megmoccan, felveri a sivítás. – RT, a férj)

El ne felejtsem ebben a mostani szeptemberi, vénasszonyok nyarának nem igazán nevezhető langymeleg időjárásban: a légkondi. Hát nagy előnye ennek a darab autónak, hogy legalább próbálkoztak, és van benne. De még a legnagyobb melegben sem szívesen kapcsoltam be, mert akárhogyan irányítom és csavarom és szabályozom, és kapcsolgatom ki meg be, a végeredmény mindig az, hogy valahogyan ráül az agyhártyámra, körbefogja, és azt hűti jeges leheletével. Úgyhogy inkább marad az ablakozás, huzatozás.

Lomha. Nagyon. Közlekedni vele kész életveszély. Még egy ötvennel közlekedő teherautót megelőzni is irdatlan körültekintést igényel. Nem ám, hogy jelez az előttünk vánszorgó kamionsofőr, hogy „Na, eriggy lyányom, mehetel, mer’ nem jön senkise”, és elhiszem. Ááá, neeem! Hiába minden előzékenység, figyelmesség és jóakarat, az ilyennek Daciával, a nem tudom hány lóerőssel (70 – a férj), de egyértelműen harmatgyengével bedőlni szigorúan tilos!

A Zuram, autóbuzi és észosztó újságíró lévén – Uramisten mekkora csapás egy családnak! –, örökösen kritikákkal él a vezetési stílusomat illetően a sörös napokon. Végeláthatatlanul próbál tanítgatni, hogy meddig pörgetni, és mikor felengedni a kuplungot, és lóerő és nyomaték és kihúzatni és belátni és előzni és visszakapcsolni és padlógáz és és és…de a Daciánál minden hiába. Itt hiába kapcsolok vissza, próbálom felpörgetni a motort, majd kiugrani, hogy gyorsan, biztonságosan meg tudjam előzni az előttem haladót, nem megy. Itt vagy van lendület, idő és türelem, vagy nincs. Semmi trükk, semmi hókuszpókusz. Szigorúan idő és türelem.

Így aztán biztonsági játékos lévén két gyerekkel nem gyakran előzök ezzel az autóval, ami viszont meglehetősen idegőrlő, főleg ha az ember sietne valahová. Az egyik legjobb tulajdonsága (és ezért szinte minden hibáját hajlandó vagyok elfelejteni neki) a fogyasztása. Egy tank benzinnel (természetesen gázolajjal – a férj) elmegy majd ezer kilométert, ami olyan 5–5,5 literes fogyasztást jelent. Egész egyszerűen imádom!

Összességében véve tehát nekem tetszik, csak az első lámpákkal nem tudok kibékülni. Vagy tágas, vagy kényelmesen elférünk benne heten, büdös (sajnos nincs mit szépíteni rajta), de édes kis figyelmességek vannak benne, ami miatt akár szeretni is lehet. A központi zár és az ablakemelők nagyon idegesítők, a légkondi borzalmas, életveszélyesen lomha, de nagyon-nagyon barátságos, hogy milyen ritkán kell kifizetnem a tele tank gázolajat.

Ennyi pénzért – amennyire én tudom - nem lehet ekkora, de jobb autót kapni ma a magyar piacon. Nehéz lesz tőle megválni, minden hibája ellenére. Ha jellegtelenségéből adódóan megszeretni nem is, de megszokni, használni, és mint használati tárggyal együtt élni nagyon is lehet a Dacia Logan kombival.

Arra a kérdésre, hogy szeretném-e megtartani az autót, a válaszom, hogy igen. Egészen addig, amíg bele nem férne a költségvetésbe helyette egy új fehér Alhambra. Mert annak olyan szép a neve.

– Sós Adrienn (a szerző gazdasági agrármérnök, közgazdász-tanár, anya, és nem érdeklik az autók, szigorúan csak használja őket)

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk van egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Minden héten olvashatnak róla itt a Belsőségen. Az eddig megjelent epizódok:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)
Dízel Daciával dübörögtem Dalmáciában (2007. szeptember 16.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).

Nem vagyok paparazzo, csak azért készülhettek ezek a képek, mert a Murciélago talán a leglassabb jármű volt a vasárnapi tülekedésben. Pedig ilyenkor még azok is az utcára merészkednek, akik havonta egyszer ülnek volán mögé.

Szépen a nyomába eredtem a 190D-vel még a Róbert Károly körúton, valahol az OMV-kút vonalában, megelőztem, a gyerekek közben visongtak a hátsó ülésen, mert egy tengeri jelzőnarancs színű Lamborghini látványa a metálszürke Vectrák között nekik is felért egy megtéréssel.

A piros lámpánál simán lehetett kattingatni, a vezető ránk se bagózott, hátulról sem dudáltak, hogy feltartom a sort, mindenki vette az adást. Aztán a hídon a vezető elunta a cammogást – hát jó hosszúra ki kellett tolnom a digigép teléjét, hogy valamennyi videó is legyen, mert követni onnantól esélyem se volt.

Az autó közben elpusztult, ez ütközött péntek éjszaka a TechArt Porschéval, itt jól látszik a leesett rendszám. – OP

Nálam a Dodge Caliber az első számú kéne-és-használnám-is új autó. Ugyanezt próbáltam és prosztó belseje ellenére nagyon megkedveltem. A kisteherautókat ledübörgő motorja szórakoztatott, a Caliber egy faragatlan fráter, természetét durván hajtogatott élei közvetítik a külvilág felé is. Ez a harmónia tetszik benne, csak a segge ocsmány koreai, de akinek ilyen a pofija, már bármilyen feneke lehet.

A tesztautó óta láttam egy narancssárgát, az még jobban állt neki. De ezt a fehéret nem tudom megemészteni. Ez egy Michelin-baba. A fehér szín aljas, keveseknek áll jól, esetleg egy Lambónak a Fuji White.

A fotókat köszönjük Natinak.

Van olyan, aki csak autóval hajlandó közlekedni. Nem érdekli, hogy a múlt héten még 40 perces út ma két és fél óra a Duna áradása miatt, juszt sem választja a tömegközlekedést. Akad olyan, akinek nincs személygépkocsija, mert nem engedheti meg magának, esetleg nincs is jogosítványa. Ő a közösségi közlekedést használja, vérmérsékletétől függően irigykedve az autósra, netán teljesen rezignáltan tűrve sorsát.

És bármily fura, olyat is ismerünk, aki bár megtehetné, mert otthon a négykerekű, mégis felpattan a vonatra, buszra, HÉV-re, ilyenekre. Vajon mi motiválja? Olcsóbb a tömegközlekedés? Magányosan még igen, ha ketten ülnek autóba, már nem biztos. Kényelmes szolgáltatást kínál a Volánbusz, a MÁV, a BKV és a többi helyi helyi társulat? Nem mondhatnánk. Lehetne komfortos, de ehhez az eszközpark átlagéletkora magas, sok helyen ritkásan járnak, máshol a zsúfoltság utálatos. Akkor vajon mi? Hát nyilván a rettenetes dugók, a parkolás lehetetlensége.

Indokolhatja az autós önmegtartóztatást, hogy új buszok, szép és jó villamosok, minden igényt kielégítő elővárosi vonatok jelentek meg a hálózaton. Öröm velük utazni, leszámítva bizonyos mellékkörülményeket. Sokan nem fizetnek, és nem csak azok, akiket eltiport az élet. Pedig ha mindenki érvényes jeggyel utazna, akkor könnyebben vásárolnának további új járműveket, és uram bocsá’, még olcsóbb is lehetne.

Ne várják az illetékesek meg azt, hogy a társadalom belső etikai elvárása alapján mindenki fizető utas legyen. Ez talán későbbi időpontban valósulhat meg itt, minthogy eljönne az ítéletnap. Legyenek a döntéshozók proaktívak: tágas, őrzött, ingyenes (semmi sincs ingyen, de az élhető tér pénzben kifejezhetetlen érték) parkolók kellenek a városszélekre, ott, ahonnan öröm továbbutazni tömegközlekedéssel a belvárosokba. És ne a kényszer erejét vessék be, enyhe mellékízzel a szánkban, hogy megint a bevétel növelése a cél, nem pedig a valódi megoldás keresése.

Az autómentes nap remek kezdeményezés. Nem rosszabb, mint a kerékpáros felvonulás vagy a fél várost megbénító futóversenyek. Mindegyik valós problémát feszeget: túl sokat autózunk, bár mehetnénk tömegközlekedéssel, mediterrán éghajlatunk engedné, mégis alig biciklizünk, illetve tényleg nincs egészségesebb az aszfalton futásnál. Vagy mindhárom intézmény öncélú lenne? Egyféle exhibicionizmus, máshol aligha érvényesülő szervezők műsora, akiket buzgón támogatnak az aránytévesztő, a valóságtól rég elrugaszkodott városvezetők?

Az ilyen kampányok általában a valóban szükséges változtatások felnagyított, sokkolásra építő előzményei. Csak nehogy visszaüssenek. A félmaratoni a Városliget árnyas fái közé való, nem pedig a Bajcsy-Zsilinszky útra. Kerékpárral a rakparti sétányon kell tekerni le és fel, nem pedig tömött sorokban az Attila úton és az Alagútban. Az egészségtelen, önmagában is, az átkok viselése okán nemkülönben.

Nem jobb aránytalan követelésekkel rontani a hitelünket. Én tömegközlekedem, sőt, BKV-bérletem van, mégsem ordibálok, hogy ez milyen szervezetlen, pedig fizetek érte. Engem nem képvisel az az egyesület, amely sok nagyszerű ötlete mellett döbbenetes ökörségeket is képes nyilvánosságra hozni. Közvetlen viszonylattal Káposztásmegyerről Dél-Budára? Ki akarná ezt igénybe venni néhány elvetemült villamosbuzin kívül? Ráadásul a Bajcsyn keresztül, ami alatt ott robog a metró? Úristen, miért nem gondolkodik először.

Cikk a Totalcaron, a hazai helyzetképpel és lázálmokkal, amiket máshol már megvalósítottak.

Rajongó gazdája lenne egy Jaguar XJ220-nak, de még egy ilyen vén macskára se futja? Tudok jobbat! Ne vegyen nagymacskát pénzért, kapjon kicsit ingyen!

Csak most!

Fél év körüli gyermek cica, kedves és értelmes, de nekünk nem kell, mert van másik. Befogadtuk az utcáról, megmentettük, felhizlaltuk, most nagyon jól van, szeret minket és boldog, de kirúgjuk. Azért rúgjuk ki, mert az eredeti főmacskánk depressziós lett tőle, és nem jár haza.

Első (hölgy) tulajdonostól, magyarországi forgalomba helyezés. Garantáltan korrózió- és sérülésmentes, valós kilométerrel. Eredetvizsga és törzskönyv nincs. Üzembentartói megoldható.

Esetleges rejtett hibáért nem vállalok felelősséget.

Vidd el még a héten, és adunk mellé egy hétre való kaját. Ebben még anyag volt!

Ha nem viszitek el gyorsan, megy bonsainak egy Miura formájú befőttes üvegbe.

Ha neked nem kell, de vannak ismerőseid, akiket szívesen dühítesz állatos szpemmel, küldd el a poszt linkjét. A macskáért jelentkezni itt lehet.

Bizonyára említettük már, hogy az autós újságíró az élet császára. Nemrég Franciaországban jártam a Citroën C-Crosser bemutatóján, és az ottani dizájnhotel hívta fel a figyelmem a táplálkozás és a kiválasztás körülményinek esztétikai fontosságára.

A vacsorát egy lovas kúria báltermében fogyasztottuk el, az autó nevével díszített menükártya és bronzcsillárok környezetében. Aztán visszamentünk a hotelbe.

A szobám felé cammogva találtam egy csodálatos fotelt az egyik folyosó öblében. Felvettem benne az egyetlen logikusnak tűnő pózt, de mivel degeszre voltam tömve, hamar feltűnt, hogy így ülni fehér kárpit fölött valóságos istenkísértés.

Ekkor a szobámba húzódtam. Sokáig kerestem a mellékhelyiséget, és sehogy se volt meg, pedig a teret könnyű volt áttekinteni: a komplett fürdőszoba egy üvegkalitka az ágy tövében. Gyönyörű!

Mire a fotózással végeztem, meglett a WC is. Ott volt hátrébb, csak azért nem vettem észre, mert a picurka ajtajáról azt hittem, az a minibár. Kinyitottam, és ott volt. Sötéten és baljóslatúan lobogott az elszívó kavarta huzatban életem első Fekete Vécépapírrolnija.

Ezúton kérném a színek világában és/vagy a nyomdatechnikában jártas olvasóinkat, hogy írják meg: minek kedvezőbb a kontrasztaránya az átlagos emberi széklethez mérten, a fehér vagy a fekete papírnak?

És végül egy kis technikai érdekesség. A másnapi ebéd fűszerezésekor Benji, aki rendes magyar emberként az étel megkóstolása nélkül azonnal a sószóróért nyúlt, extatikusan fedezte föl a konszerntárs Peugeot termékét, a világító, motoros sóőrlőt.

Utazni mindig érdemes.

Sajnálom, de csalódást kell okoznom. 14 789 kilométeres óraállással indultam útnak, 17 700-zal érkeztem haza, és az autóval nem történt semmi baj. Háromszor tankoltam bele útközben, jártam vele sziklagörgetegen, autópályán, középkori utcácskákban, és nem produkált semmi érdekeset. Ment, ha kellett, megállt, ha arra volt szükség, alig evett, de mindent elnyelt: a Dacia Logan dízel kombi eszményi autó a költséghatékony családi jövős-menős nyaraláshoz.

Bepakoltunk tizenkét napra két gyereknek, magunknak, kabáttól fürdőruháig, gumicsónaktól plüsscicáig, Stephen Kingtől Bóbitáig. Biztos voltam benne, hogy még a jobb egy lábterébe is jut majd egy sporttáska, de nem. Minden befért hátra, elképesztő. Csak egy dolog maradt itthon: a tetőbox.

Csaknem-fullos autónk, a számos opciós extrával kiegészített, klímás, dízel Laureate most listaáron 3,8 millió forintba kerülne, öt üléssel 3,67-be. Ennyi pénzért nincs ellenfele. 700 litere van a második üléssor mögött, a személy-Kangoo ugyanezzel a motorral 3,9 millió felett indul, és 650 litert ad, röhej.

A Kangoo-, Berlingo-, Doblo-féle öszvéreknek pedig van egy nagy hátrányuk a Daciával szemben. Teherautónak tervezték őket. Miközben Letenye és Zágráb között gurultam 140 körül az autópályán, és ordítozás nélkül tudtam beszélgetni a hátul ülő családdal, megfogadtam: ha új, olcsó nagy kocsi kell, soha nem veszek dobozost. Inkább egy nagy levegőt, és akkor már mégis a Daciát, vesszen a sznobizmus.

Volt sok márkatárs az úton, számos horvát, lengyel, cseh, és persze román Dacia futkosott fel-alá Horvátországban. Kombit hármat láttam összesen. Egy piros családi autó és egy fehér, tetőcsomagtartós, létrás melóskocsi mellett egy, kapaszkodjanak meg, francia rendszámos kocsival találkoztam. Dízel, ezüstmetál, a mienk kiköpött mása. Öt öreg néni ült benne, gondolom ellopták a szocotthon konyháskocsijának kulcsát, és leugrottak kirándulni Dalmáciába.

Az első tank gázolajjal simán leértünk a tengerig. Zágrábtól nem sztrádán mentünk, mert nézelődni akartunk. Így a pár száz kilométer autópálya, a pár tíz kilométer város után az országúti forgalom békés 80–100-as tempóját autózva 5,3 literes fogyasztás jött össze.

Tankolni felemelő a dízel Logannal, de azért megmondom őszintén, hegymenetben gyakran elátkoztam mind a hetven szerencsétlen, agyonterhelt lovat. Pont egy ilyen vánszorgás idején kaptam a hívást a Renault Hungáriától: megjött a 82 lóerős tesztautó, vihetem kipróbálni! Tehát, kedves olvasók, hamarosan gigászi párbaj, Dacia-Dacia gyorsulási verseny lesz a Belsőségen!

De azért bármilyen gyenge is, csak odaértünk Čiovo szigetére, ahol apartmant béreltünk. Innen, gyakorlatilag Trogir elővárosából indultunk kirándulgatni szinte minden nap. Ugyanis kurva (← csúnya szó! – a szerk.) hideg volt, a fürdést meghagytuk a delfineknek (láttunk többször is, ott ugráltak a teraszunk előtt).

Jártunk barlangban, hajókáztunk, vízesést néztünk, azért Omišnál fürödtünk is egy kicsit, és persze, ami a legnagyobb élmény egy hároméves gyereknek, több mázsányi kavicsot szórtunk a vízbe. A Dacia meg szó nélkül vitt, ahova kértük. Egyszer Dubrovnikba is, ami, mint kiderült, nem száz kilométerre volt a szállásunktól, hanem 250-re (elnéztem a térképet, istenem).

Dadits Dihály

– OP

Gondolta volna, hogy ez egyáltalán nem az első alkalom Rácz Tamás újságírói munkásságában, hogy „d” betűs alliterációs lánccal vezet be egy dízel Dacia Loganról szóló írást? A Totalcaron 2006. március 3-án publikált cikke az akkor új Logan 1.5 dCi szedánról így kezdődött:

„Dacia debütált derék dízelmotorral Dunamenti domíniumunkban. Dísztelen, drabális darab, de durva, dilatációtól dezintegrálódott dűlőútjainkon dicséretesen dolgozik. Drága? Dehogy!”

Mindig vártam, hogy csak történik valami, amiről írhatok, de nem. Nem fájdult meg a derekam az ülésben. Nem kaptunk defektet. Nem volt balesetünk. Nem ürült ki a tank. Még a kulcsot se nyelték le a gyerekek. A legizgalmasabb dolog, ami az autóval kapcsolatban felmerült, továbbra is a fogyasztás maradt.

Még kétszer tankoltam, egyszer lent a tenger mellett, egyszer már itthon, Nagykanizsán. A sok rácsodálkozós, gurulgatós, ráérős, pihenős kirándulás nyugis tempóját a hegyes-völgyes terep ellensúlyozta, 5,5 liter volt a második fogyasztásunk. A süvítős, előzgetős – már amennyire lehet ilyesmit csinálni ezzel az erőtlen motorral –, honvágyas sprint haza viszont 5,6 literbe fájt száz kilométerre. Fájt? Dehogy fájt! Hat liter alatti fogyasztás, mmm, mintha gázolajjal kenegettek volna!

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk van egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Minden héten pénteken (oké, most vasárnap) olvashatnak róla itt a Belsőségen. Az eddig megjelent epizódok:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).

Annyiban tér el a véleményem a cikktől (mivel én vezettem még a szerzőn, Jermann Kálmánon kívül), hogy a motorja határ szar, legalábbis ebben a nagy bódéban.

Semmit nem megy, de konkrétan semmit. Elinduláskor az egyes padlóval először meg sem indul, aztán picit megindul, majd amikor megjön a turbónyomás, akkor iszonyatosan felbőg, mint egy tehéncsorda, amit megtámadott Vad Bill, a bika. De persze eközben sem megy, csak bőg. És ez minden további fokozatra érvényes. Ha úgy sikerülne váltani, hogy a turbótöltés fordulatszáma alá esik vissza a fordulat, akkor egyszerűen megáll a kocsi, lassan felpörög, és aztán megint elkezd bőgni. Ha nem esik ennyire a fordulat, akkor azonnal bőg, és mindeközben egyáltalán nem megy.

Tapasztalataim alapján leginkább a 200D 123-as Mercihez tudnám hasonlítani, de az legalább nem bőgött. A 0-130 km/h gyorsulást – bár nem próbáltam – szerintem a Budaörs-Siófok távon lehetne lemérni.

És ez állítólag az erősebb dízel…isten óvjon a másiktól.