Szerdán a jó hangzású Nouakchott-Dakar szakasz volt terítéken. Reggel hat körül indultunk útnak, közel hatszáz kilométer és egy határátlépés várt ránk, ami afrikai viszonylatban nem kevés. Kikönyörögtem, hogy vezethessem a jobbik autónkat, a feketét, amiben a kuplung ugyan azóta is vacakol, félig lenyomott pedálra majdnem old, tövig benyomva viszont megint zár, de ezen kívül teljesen rendben van. Nem tudom eldönteni, az óceánparti autózás vagy ez a szerdai földutazás volt a nagyobb élvezet.

Elgurultam pár napja Cserny Lacihoz, hogy a Mercedes SLC-m tavaszi karbantartásáról egyeztessek vele. Laci neve fogalom az észak-magyarországi veterános körökben, engem is hozzá irányítottak, amikor elment az eszem, és oldtimer kupét vettem. Ő készítette fel tavaly a műszaki vizsgára is (amit a veteránautók öt évre kapnak meg), ismeri a kocsit, de ha nem ismerné is, arany keze van, és hatalmas tapasztalata. Nem lesznek súlyos tennivalók egyébként, rendbe tesszük a törött ülésvázakat, életre keltjük a valahol erősen szelelő vákuumrendszert, meg lesz pár apróbb igazítás, esztétikai kozmetika.

Cserny László a műhelyben. Sok munka lesz még a Fiat kupéval, mire kerékre áll

A Sárgára egyébként nem lehet panasz, mindössze egyszer kellett szerelőhöz vinni egy év alatt, mert elöregedett a tankból kivezető gumicső, és szivárgott a benzin. Jóska, a szintén aranykezű, ráadásul optimista szerelő úgy gondolta, hogy gyors lesz majd, mint a villám, ezért nem kell leengedni a benzint a tankból. Az volt a terve, hogy a cső végét lehúzza a csatlakozásról, és bedugja gyorsan egy parafadugóval, aztán majd kitalálja, hogyan tovább. Nos, ahogy a dugót dugta, dugta a csőbe, a cső csak nyílt-nyílt szétfelé, a benzin meg csak folyt-folyt, egyenesen a Jóska nyakába. Mondtam is neki utána, hogy Józsikám, gyújtsunk rá erre a nagy ijedtségre! Ami nem a szerelőre folyt, azt sikerült felfogni néhány kannába és vödörbe. Jóska vissza is akarta tölteni a tankba, de mondtam neki, hogy csak a testemen át, folyás közben leoldott a benzin a gépről mindenféle trutyit, pont ez hiányozna az első generációs befecskendező rendszernek. Úgyhogy Józsinak lett harminc liter üzemanyaga a kerti kapába, nekem meg új benzincsövem, mindenki boldog volt, Józsi meg még benzinszagú is.

Istennő a gyepen

De ez mellékszál volt, csak azért fűztem közbe, hogy érzékeltessem, milyen vidáman telnek a veteránozós napok. Térjünk vissza Lacihoz, akinek birtokán elképesztő mennyiségű érdekesség található, különféle, többnyire felújításra váró veteránok mellett még különféle alkatrészek, autómodellek, szerszámok a kiskalapácstól a nagyesztergáig, újságok, plakátok, zászlók, és egészen biztos, hogy elásott német és orosz katonákat is találnánk a kertben valahol. Pár hete a veteránautó-felújító mérnök szakos egyetemi hallgatók (merthogy tavaly óta ilyen képzés is van már Magyarországon) jártak nála tanulmányi kiránduláson, némelyik alig akart hazamenni, mások meg mentek volna, de a tárgyak labirintusából nem találtak ki. Remélem, a nyári vizsgaidőszakra előkeverednek, addig meg tudnak gyakorolni, bárhova nyúlnak, találnak valami felújítandót. Csak így fejből pár típus: Mini Morris Countryman (aminek az a kis helyes favázas ajtaja van hátul) Citroen DS istennő, kétéltű orosz LUAZ 967, Tatra 603, IFA F9 (személyautó, a Wartburg elődje), Warszawa, kocka Wartburg, továbbá motorkerékpárok, kerékpárok, és csak úgy pár kerék. Meg egy öreg Magirus tűzoltóautó, ami jó is meg szép is, meg szolgálatban is van, mint a mezőkeresztesi önkéntes tűzoltóság harcjárműve.

Wartburg-előd a Cserny-kollekcióból: IFA F9

Lacit persze a hideg műhelyben találtam, teljesen belefeledkezve a munkába, ami konkrétan alapozó festékréteg felvitelét jelentette egy nem kicsit, hanem nagyon lepukkant 850-es Fiat kupéra. Pont három nappal előtte álmodtam ezzel a típussal, úgyhogy pár századmásodpercre földbe gyökerezett a lábam, de aztán csak beljebb léptem. Laciról tudni kell, hogy imádja a kihívásokat, szeret porrá omlott régiségeket talpra állítani, és többnyire egyedül dolgozik, a legtöbb munkafázist ő maga végzi. Egy szerelő-polihisztor, na. Két éve egy Opel GT-t hozott vissza a sírból, tavaly egy T1-es VW Transportert, most meg a Fiattal párhuzamosan egy Wartburg kupét restaurál, ami külföldre kerül majd, egy megszállott (kelet)német gyűjtőhöz.

Képeslapot is nyomtattak róla karrierje csúcsán

Míg a Fiat csak nagyon makkant, de lényegében gyári, ami megmaradt belőle, addig a Wartburgot az előző tulaj alaposan megkusztomizálta, úgyhogy lesz vele meló, mire visszaalakul gyári kivitelre. Nyilván az volt a szándéka, hogy modernebb, használhatóbb és egyedibb autó szülessen az öreg púposból, amivel talán még a csajokat is le lehet venni a lábukról, de hát a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Vissza kell alakítani többek között a kipufogórendszert, az első és a hátsó futóművet, az elektromos rendszert, a karburátort, a belteret, kicserélni a motort. A karosszéria és az alváz természetesen fémtiszta állapotig le lesz tisztítva, és onnan felújítva. Az udvaron már ott fehérlik egy donorautó, amit Pécsen sikerült felhajtani. Ennek kábé a 60-70 százaléka beépül majd a kupéba. Közben zajlik a még hiányzó alkatrészek begyűjtése is.

Hagyjuk Lacit dolgozni – ha viszem hozzá tavasszal gyógykúrára a Sárgát, megnézzük majd, mennyit haladt a projektekkel, és megkérdezzük azt is, melyik munkafolyamattal szívott a legnagyobbat. Nyilván nem kárörömből, hanem csakis a tanulságok levonása végett…

Finom és mérhetetlenül csinos hölgy libbent be az ajtón, kezében egy tortával. Mondanom sem kell, hogy azonnal fókuszáltunk, kicsit tán bambán is néztünk, mert egyre inkább felénk tartott. Egy tortával? Ilyenkor? Mi van?

- Sziasztok, Csikós Zsoltot keresem... – forrázott le minket azonnal, Csikós pedig, ha lehet, még mélyebbre csúszott székében. Rosszat sejtett. Pedig nem, sőt.

Mint kiderült, annak kapcsán lepte meg a Mercedes-Benz Csikóst egy jópofa csokiSacher-tortával, hogy holnap 125 éves maga az automobil. Természetesen tudtunk róla, sőt, egy remek cikkünk is készül a témával kapcsolatban, de nem feltételeztük, hogy a temérdek Mercedes-sztori és a hektónyi szívás, ugyanakkor zsáknyi boldogság, amit Csikós a márkával kapcsolatban megélt, ennyire bevonult a köztudatba.

Mindenesetre nagyon kellemes meglepetés volt, Csikós zavarában majdnem elfelejtette a köszönöm-puszit, de azért látszott rajta, hogy lelke mélyén örül.

Csendes, meghitt megemlékezés az évfordulóról

A torta pedig finom, kollektíven végeztük ki. Az influenzajárvány jóvoltából jutott az Indexnek, sőt az Indavideónak is. Emlékezünk, Benz úr.

Nézek ki aranyvasárnap az ablakomon a kertbe, és a teremtés egyetemességén, a lét hiábavalóságán, továbbá a diós bejgli metszetének és a spirálgalaxisoknak az alaktani hasonlóságán merengek. Szabadidőm eltöltését a felületes szemlélő semmittevésként, a beavatott taoista intenzív nemcselekvésként azonosítaná, egy bölcs viszont tudná, hogy ehhez a pillanathoz, sőt, általában minden pillanathoz csakis ezek a kérdések méltók. Volna-e szándékom ebben az állapotban arra, hogy karácsonyi vásári kavalkádba merüljek alá? Dehogy volna.

Felülírhatnák-e vajon ezt az állapotot külső hatások? Például egy kedves ismerős felvetése, miszerint volna-e hajlandóságom vele a karácsonyi kavalkádba indulni, a kocsimmal. Akitől nem áll messze a determinizmus, tudja, hogy a válasz már a világegyetem keletkezésének pillanatában nyilvánvaló volt, a szabad akarat élharcosai viszont gondolhatják azt is, hogy önként, fontolgatás után indultam el otthonról.

Sztoikus bölcshöz illő defenzív vezetéssel, és ennek megfelelő lelki felszereléssel érkezem utasommal a karácsonyi kavalkád közvetlen közelébe, ahol (topográfiai érdeklődésű olvasók kedvéért: a Budapest V. kerületi József Attila utca és Erzsébet tér sarkán, az Andrássy út felé haladva) a piros lámpánál elsőként várakozunk, és a világra nyitott éberségünkben potenciális parkolóhelyet fedezünk föl. A kereszteződés túlsó oldalán egy a helyéről kiállni készülő kocsi kezd mocorogni. Zöldnél tehát áthaladunk a kereszteződésen, és irányjelzővel megállunk a kocsi mögött, számára kényelmes távozást biztosítva. Mély intellektusú emberekként felebarátaink képességeinek felmérésekor nem teszünk különbséget azok neme szerint, és hangjelzésekkel sem noszogatjuk a hosszú időn át kikecmergő jármű vezetőjét. Türelmünk megtermi a maga rózsáját: alig fél perc után saját használatunkra birtokba vesszük a téridő 10 m² x 2 órás darabját.

A rózsa egy másik közmondásból ismert töviseként ekkor válik a történet résztvevőjévé egy ún. mopedautó (járműipari érdeklődésű olvasók kedvéért: olyan, a forgalomban 45km/h korlátozással használható gépjármű, amely segédmotor-kerékpáros jogosítvánnyal, rendszám nélkül használható) sofőrje – nevezzük ismeretlennek. Ismeretlen úgy áll meg fenti járművével, mint Morvai Petőfi sírjánál, de nemcsak hogy megáll, hanem az általa letekert ablakon torkaszakadtából szidalmazza agg felmenőimet, amit Morvai nyilván nem tett Hrúz Máriával kapcsolatban. Én az őszinteségében egyenes, bár legjobb ismereteim szerint ok nélkül való előadást mosollyal jutalmazom, ám a gesztus cél téveszt, miszerint az ismeretlen szúrós tekintettel hátrahagyja járművét és kocsim ajtajának feltépésével személyesebb kontaktust alakít ki. Ezt, mint minden, akaratom ellenére történő, de engem érintő változtatást sérelmezem, és az indulat okát kezdem firtatni. (Napokkal később átgondolva a gyorsan pergő cselekményt utólag arra jutottam, hogy talán az udvarias érdeklődést az ismeretlennek mérsékelten rendelkezésre álló érzelmi apparátusa miatt nem volt módjában valós időben feldolgozni, és ez vezetett a tettéhez.) Ismeretlen ököllel szemen vág, majd a felelősségvállalás legkisebb szikrája nélkül távozik a történetből, járműve gumiabroncsainak ugyanolyan hanghatásai közepette, mint amilyenekkel megérkezett. Két okból is nehezemre esik utána tekinteni: egyrészt, mert jobb szememből könnyként folyik a vér (és ez esetben a hasonlat meg is fordítható), másrészt, mert maradék szememmel az ismeretlen teljes azonosíthatatlanságával (ti. a rendszám hiányával) kell szembesülnöm.

Később, a műtőasztalon töltött két óra alatt (klinikai érdeklődésű olvasók kedvéért: könnycsatorna rekonstrukció ill. szemhéj összevarrás Uzsoky utcai kórház, operációvezető: Dr. Milibák Tibor oszt.vez. főorvos, ügyeletes: Dr. Kőhalmy Katalin, áldassék a nevük!), egy-egy felszisszenés között elmémet két, egymással viaskodó gondolat nyomasztja. Egyrészt hiszek az ok-okozat páros alakította világban, tehát érdekelne, hogy mi vezetett szenvedéseimhez, másrészt hogy az emberi megismerésnek vannak-e objektív határai, megismerhető-e legalább az általunk érzékelt világ, s benne egy rendszám nélküli autó tulajdonosa.

Kérdéseimre napokkal később az V. Kerületi Rendőrkapitányságon találok választ: nem ismerhető meg. Attól az elhanyagolható valószínűségű esettől eltekintve persze, hogy külső segítség nélkül, magam találom meg az illetőt, ennek azonban körülbelül akkora az esélye mint hogy egy ősember a barlangrajzai mellett külső segítség nélkül kiszámolná a Higgs-bozon spinjét (részecskefizikai érdeklődésű olvasók kedvéért: a Higgs-bozon spinje 0). A kérdést, hogy a térfigyelő kamerák abban az időben nevükre szégyent hozva azért nem figyelték a teret, mert valami mással voltak elfoglalva, vagy talán azért, mert jól láttak volna 2-3 rendőrautót a téridő fent jelzett darabja, a rendőröknek integető utasom és a villogó mentőautó mellett lassítás nélkül tovasuhanni, nos ezt spekulatívnak, a diadalmas tudományos módszerrel összeegyeztethetetlennek és összeesküvés-hívők lapjaira tartozónak ítélem. Ezen túl legalább azzal a jóleső megállapítással vigasztalódom, hogy az emberi megismerés határaihoz értem.

Mindezeken felbuzdulva indulok haza. Kisvártatva ismét otthon vagyok, ablakomon át a havas kertre tekintek. Megpödröm a könnycsatornámból kackiásan kikunkorodó sínt, elmorzsolok alatta egy könnycseppet és nyugovóra térek. Rendszámtáblákról álmodom.

Röviden:
2010 dec. 19-én ismeretlen tettes az V. ker. József Attila u. és Erzsébet tér sarkán megtámadta a saját gépkocsijában, parkolóhelyen tartózkodó XYZ-t, és 8 napon túl gyógyuló súlyos testi sérülést okozott, majd a helyszínről az Andrássy út irányába távozott. A támadás oka ismeretlen. A rendőrség súlyos testi sértés miatt keresi az ismeretlen tettest. Személyleírása: 28 év körüli, kb. 190 cm magas, sportos testalkatú, „egérarcú”. A távozáskor használt jármű: kék (de lehet, hogy zöld) mopedautó, valószínűleg Aixam (esetleg Microcar, JDM, Puli vagy ezekhez hasonló) típusú, a hátsó csomagtartó ajtaján 45km/h korlátozást jelölő matrica, jobb oldali ajtaján angol nyelvű felirat (talán az if és a you szavak is köztük lehettek).

GY.I.K.:

Biztosan bevágtál elé, azért volt rád dühös, nem?
Nem, nem vágtam be elé, a pirosnál legelöl voltunk a sorban, előttem senki nem jelezhette, hogy oda akar parkolni.

Lehet, hogy összetévesztett valakivel, akivel konfliktusa volt menet közben?
Lehet.

Biztosan azért volt rád dühös, mert várakoznia kellett mögöttetek, nem?
Lehet, bár a József Attila utca 2x2 sávos, könnyedén kikerülhetett volna, mint ahogy mások meg is tették. Amúgy kb. 20 mp-ig tartottuk föl a sort, amíg az autó kiállt a parkolóhelyről.

Miért nem írtad föl a rendszámát?
Mert mopedautókra nem kell, és ezen sem volt.

Hívtál rendőrt?
Hívtunk rendőrt kétszer is, meg is ígérték, hogy jönnek, de nem jöttek. A mentők viszont gyorsak, kedvesek voltak, ők vittek be a kórházba.

A térfigyelő kamerák látták az esetet?
Sosem fogjuk megtudni, mert nem engedtek be megnézni az adott időszak felvételeit (melyek alapján lehet, hogy az esemény nem, de a következő kereszteződés kamerái segítségével legalább a kocsi típusa könnyebben azonosítható lett volna). A rendőrség állítása szerint a kamerák abban az időszakban más irányban álltak.

El fogják kapni a tettest?
Reméljük, igen. A személyleírását és a kocsi paramétereit megkapták a járőrök, és ha elsőre nem is kerül elő az illető, súlyos testi sértés miatt a rendőrség 3 éven át bármikor tovább folytathatja a nyomozást. Jobban jár az elkövető, ha önként jelentkezik a rendőrségen.

Jobb híján éjjel egykor készült a videó, olyankor esik igazán jól a hangos káromkodás a garázsban. Figyelem - az itt látható dolgokat otthon, sőt, az út szélén is kipróbálhatják! De egyszer nem árt gyakorolni. Csipszet, sört elő, gurul az Arany Medve-díjas videó.

Behalt az akksid, és nem tudod, hogyan kell újat venni elektrokémiai gyorstalpaló nélkül? Olvasd el ezt.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Pénteken végre megérkeztünk a sivatagba. Marokkó déli része már a Szahara övezetébe tartozik, de dűnék még csak mutatóba akadnak, jellemzően köves az óceánpart. Ezt a területet Nyugat-Szaharának hívják hivatalosan, bár a marokkóiak inkább csak déli tartományoknak nevezik. Nem tudni pontosan, igazából kié a terület, de az biztos, hogy sok a katonai ellenőrzőpont.

Ezekhez eleinte komoly arccal, átvizsgálásra felkészülve gurultunk be, de aztán rájöttünk, hogy inkább barátkozós a hangulat. Minden város bejáratát ellenőrzik, de inkább a teherautókat nézegetik, a bamakósokkal elbeszélgetnek pár mondatot, és ha úgy adódik, kérnek egy emléket a raliról. Emléknek elmegy akár egy szál cigaretta is az ő értelmezésük szerint, de volt, ahol hibátlan magyarsággal vettek le minket három golyóstollra. Egyre afrikaibb a hangulat.

Koncz Janiban az a csodálatos, hogy spontán zseni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a két, 1962-es és 72-es Autó-Motor, amit egy laza mozdulattal dobott az asztalra, hogy a következő pillanatban már meg is feledkezzen róla.

Kincset szórt elénk, mikor délután megtaláltuk, legalább egy feledhetetlen és vidám órát töltöttünk el a két megsárgult magazinnal. Hol Winkler, hol én olvastam fel hangosan egy-egy cikket, de kivétel nélkül mindenki beleolvasott. A jövőben bizonyosan szemezgetünk még belőlük, de ezt egyszerűen nem hagyhattuk ki, ezt olvasniuk kell önöknek is. Természetesen a képre kattintva nagyobb méretben is látható lesz a remek cikk, mely legalább annyira meglepő, mint meghökkentő. Így múlik az idő, változnak az emberek és a nyelvezet is. A többit önökre bízzuk... (katt!)

Tudom, igazából ennek nem örülnünk kéne, de mégis, vannak olyan elvetemültek, akiknek a fagyott csapadékról nem a reggeli jégvakarás és a bedugult város jut eszükbe. Tegnap este kinéztem a pozsonyi lakás ablakán és nem tagadom első gondolatom az volt, hogy záros időn belül meg kéne csinálni a töltést a Polskin. Az Alfát már mégsem viszem ki a hegy latyakba?!

Mielőtt még a gyanú árnyéka vetülne rám, azért jelzem, hogy a hóban örömautózás (pfuj, emberek megrontója) messze nem mai találmány. Csikós sasszeme szúrta ki a videót a lepedőben és küldte el nekünk. Vajon lelki szemei előtt egy koppkeresztben csúszó, hóban svéd nyugdíjast vontató szürke Mercedes képe sejlett fel?

Nem tudni, a videó azonban az a jó kis ereszdelahajam-féle vidéki csapatós. Hadd szeressem. Még akkor is, ha helyenként a vágás menti meg a koppanástól a vasat.

Remélem, szerdára hullik valami és meg is marad.

Naná, hogy egy pöpec tuningladától. Nem, ne ijedjenek meg, nem egy újabb, sokezer karakteres Lada-poszt következik, csupán egy apró, kellemes emlékeztető arra, hogy idén is lesz nyár és jó idő. Igaz, ezekhez a képekhez kicsit messze kellett utaznia Törköly László olvasónknak, a fene a jó dolgát, ha ilyenkor Kubában tengődik :) Természetesen irigyeljük piszkosul, de látszik, hogy az autóbuzi a pokolban is autóbuzi, így Laci nem volt rest és fotózott ezerrel, méghozzá nem csak hamvaikból feltámadott vagy éppen oda tartó amerikai vasakat, hanem igazi, telepi Ladákat is.

Azért azon túl, hogy ahol kattant a gép, ott meglepően jóminőségű utat látni, még egy dolog szöget ütött a fejembe: vajon tényleg akkora buli lehet a Havanna feletti szerpentineken autózni éjszakánként (vannak egyáltalán?), ahogy azt elképzelem, vagy a rendőrség keményen visszaszorítja az efféle szórakozást? Egyáltalán: hová járnak csapatni a kubai autóbuzik?

Örök világosságot nekik, az emberekre még egy villanykapcsolót se szabad bízni, nemhogy komolyabb dolgokat. Semmit.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Zoltántól kaptuk az e-mailt, melyben egy érdekes hirdetésre hívja fel figyelmünket.

Az eladásra kínált autó, egy 1.4-es, benzines Nissan Note önmagában még nem lenne túl érdekes, ám a négyéves autó valami miatt mintegy félmillió forinttal olcsóbb, mint a többet futott példányok ugyanabból az évjáratból. Nem, ne gondoljanak mindjárt trükközésre, hiszen az ok rögtön látszik, ahogy a következő képre kattintunk. (Bár a feltüntetett normál állapot talán nem helyénvaló.)

Hoppá, itt bizony valaki erősen megbukott problémakezelésből és a türhőbb megoldást választotta, egyszerűen betörte az üveget és beborított egy vödör fehér festéket. Láttunk már ennél cifrábbat is, azonban belső levelezőlistánkon hamar felbukkant az első tulajdonképpen nem is néz ki rosszul - reakció.

Nem, nem arról van szó, hogy az efféle bunkóságot támogatjuk, viszont az op-art műszerfal akár még jól is nézhet ki, feltéve ha teljesen más módon érik el a végeredményt. Az olcsó kisautók nagy műanyagfelületei remek individualizációs lehetőséget hordanak magukban, tényleg, van egyáltalán ilyen cég, amelyik ilyesmivel foglalkozik?

Persze ezen a szerencsétlen Note-on ez nem segít. A festék - főleg ha oldószeres - valószínűleg már menthetetlenül beleette magát a műanyagba és a kárpitba, tönkretéve egy-két kezelőszervet is. Talán egy hátulról törött Note-alaktrészeivel ki lehetne javítani. De vajon megéri-e?

Olcsóbb annyival, amennyibe a nyomok eltávolítása kerül?