Az öreg autó ciki, megbízhatatlan és állandóan szervizbe kell vinni. Ezt gondolják, akiknek még nem kellett hatvanezer kilométer után kettős tömegű lendkereket cserélni az új autójukon. És akik még nem bírták kiszámolni az értékvesztést.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Újra tele a net és az összes létező tévécsatorna a vízautós hülyeséggel, mely mögött egyetlen árva szabadalom létezik csupán. Egy szabadalom és Spanyol úr lázálma a vízautóról. Nem tudni, ki gyújtotta meg ezúttal a hülyeség kanócát, de biztos, hogy hozzáértőket nem kérdeztek meg a műsorok szerkesztői. Ráadásul az emberek emlékezete rövid, hiszen - a sokak szerint a multik által igazságtalanul elnyomott géniusz - már két évvel ezelőtt is ezzel az ötlettel haknizott mindenfelé. És már akkor sem volt ismeretlen.

Mi szerényen csak két évvel ezelőtti cikkünkkel emlékeznénk meg erről a csodáról, fogadják szeretettel Gulyás Gusztáv írását itt, melyből kitűnik, hol itt a bibi.

Amúgy is tudjuk már régóta, hogy a szerkezet a vízbül vonja ki a zoxigént.

Néha érdemes szpemet olvasgatni, hiszen olykor ilyen gyöngyszemeket képes felöklendezni magából a postafiók, mint ez a felhívás itt.

A - finoman szólva is kétes - helyesírással megfogalmazott körlevél egy valódi, naiv népi tévhiten alapul. E szerint ha kellő mennyiségű autós/motoros/kamionos bojkottálja az adott társaság töltőállomásait, akkor tulajdonképpen árháborúra kényszerítik majd az adott céget.

Az ötletelés azonban itt nem marad annyiban, az egész vicces kezdeményezés meg van fejelve azzal, hogy akkor az x ezer támogató tankoljon más töltőállomásokon, ne a Totalnál vagy Shellnél. Előbbit könnyű bojkottálni, hiszen évekkel ezelőtt beszüntették tevékenységüket az országban.

Nincs is semmi hozzáfűznivalónk, talán csak annyi, hogy (többek között) egyetlen apróságról megfeledkeztek az eszes kezdeményezők: jelesül arról, hogy honnan kerül a hazai kutakra az üzemanyag...

Értelme nincs sok, ráadásul még pin csajok sincsenek benne, ez tehát egy nagyon rosszul sikerült szpem.

Különben is, mennyivel jobb lenne, ha ezer forint lenne a benzin...

Huszonöt éve még maga volt a csoda. Az idősebbek szeme még most is elfelhősödik, ha szóba kerül az Ezerötszázas. A fiatalok viszont nem értik, és a saját racionális énem sem. Csak az illata, az varázsol el még mindig.

A mi nemzedékünk jórészt Ladában nevelkedett, és ez nagyjából ki is derült a Zsiguli hét kapcsán: szinte mindenkinek volt valamilyen sztorija az orosz vasakról, vagy jó, vagy rossz, de többségében nosztalgikus. Bennem is ekkor tudatosult, hogy bár a gyerekkoromat egy – pontosabban kettő – ezerkettesben húztam le, soha nem volt alkalmam Ladát vezetni. Pedig még néhány éve is volt egy a családban, sőt, a szerkesztőségben is, de amikor épp adott volt a lehetőség, mindig hiányzott valami. Vagy vizsga nem volt az autón, vagy a tükörre kopott gumik vették el a kedvemet, vagy a biztosítás járt le. Valahogy nem is okozott leküzdhetetlen hiányérzetet, pedig gyerekkoromban mindennél jobban vágytam egy jó zsigulizásra. Csikós azonban – a friss Ladás élmények nyomán – arra biztatott, hogy semmiképp ne hagyjam ki.

Karotta épp a megboldogult Ezeröcsi rádióműsor tiszteletére vásárolt ezerötszázas eladására készült, így adódott egy pillanat, amikor minden együtt volt: vizsga, biztosítás, és a lehetőség. Kaptam egy gyorstalpaló tanfolyamot Lada-kezelésből – a gyújtáskapcsoló a bal oldalon, indításkor szívató ki, de hamar vissza lehet tolni ahogy melegszik, vigyázz, a kormány baromi nehéz – aztán egyedül maradtam gyerekkori vágyaim tárgyával egy februári estén a parkolóházban. Fura mód ugyanúgy izgultam, mint amikor megvettem az első Trabantomat, és a fél várost átszelve kellett hazajutnom, minimális forgalmi rutinnal. Pedig sokféle autóval volt már dolgom azóta, de ez más: ismeretlen, több mint negyven éves konstrukció csak hallomásból ismert kellemetlen tulajdonságokkal – ráadásul nem az enyém, így igazán kínos lenne, ha nem egyben vinném vissza.

Az első métereken aztán elmúlt a megilletődöttségem. A kormány ugyan tényleg borzasztó, nehezen jár és még pontatlan is. A hajtás sincs teljesen rendben, akkora benne a játék, hogy a gép állandó sebességnél mindig rángatni - szakkifejezéssel élve limbózni - kezdett, és a 75 lóerő sincsen meg hiánytalanul. De még így is jó. A váltó elképesztően pontos, a hosszú pálca néhány centis úton jár – ilyennel a vadiúj autókban is ritkán találkozni – és a hangok, a szagok is ugyanazok, mint gyerekkoromban. Minden percét élveztem, pedig az Y-mintás Stomilok -10 fokban nemigen tapadnak, és a hátsó futóműben is volt valami lötyögés, de ez mind hozzátartozott a ló betörésének öröméhez. Az út végén még néhány jóízű előzésre is telt, így jókedvűen értem haza.

Talán a nosztalgiának köszönhető, vagy annak, hogy lélekben készültem az öreg autó lehetséges hibáira, de el sem jutott a tudatomig, hogy objektíve mennyire szörnyű szerkezettel birkóztam, pedig valójában a család 18 éves szállítóeszköze is hipermodern csillagközi romboló ehhez képest. Csak akkor döbbentem rá az igazságra, amikor másnap, szombaton a Ladát választottam egy rövid rokonlátogatás eszközéül. Gondoltam, ebből a többiek sem maradhatnak ki. De kihagytam a számításból, hogy a két gyerek még nem láthatott hasonlót közelről, legfeljebb egész kiskorukban, amikor egy rövid ideig, két tisztességes autó közt egy Skoda 120-assal jártunk, leginkább kényszerből.

A meglepetés az első kilométer után jött: Julcsi lányom, aki tizennégy múlt, és érthető módon inkább az öltözködéssel foglalkozik, mint azzal, hogy épp milyen autót hoz haza az apja, kedvesen megkérdezte, hogy miféle borzalmas csotrogánnyal megyünk. Büdös, csörög, hangos és lassú. Az öccse meg helyeselt hozzá, hogy igen apa, ez tényleg nagyon rossz, legközelebb inkább menjünk a Volvóval. Ezt nem vártam, miután nekem a kölcsön-Lada leginkább örömet okozott. A hiba persze az én készülékemben van, a gyerekek csak a valóságot tolmácsolták, de így is felfoghatatlan, hogy mennyit torzíthat a valóságon néhány mélyen beégett emlék.

Át kellett értékelnem az élményt: a Lada mai szemmel nézve valóban vállalhatatlan közlekedési eszköz. Aki nem egy ilyen műbőrszagú hátsó ülésen nőtt fel, az könnyen azonosítja a lomisok lepukkant, utánfutót vonszoló rozsdaboglyáival - számukra, ahogy a lányom számára is, nemigen létezhet ennél alacsonyabb szint. Persze akkor elintéztem annyival, hogy "ha akarod, a következő megállónál kiszállhatsz", ami mint általában, most is hatott, de valami megváltozott.

Előző este még az is eszembe jutott, hogy kéne venni egy jobb állapotú Ladát, hobbiautónak, hogy - ahogy a Csikós mondja mindig - megmutassam a gyerekeknek, milyen egy igazi autó. Persze ki kéne javítani rajta a kopásból eredő hibákat, de egyszer csak összeállna, végül is még a jobb állapotú Zsigulik sem különösebben drágák, és alkatrész is akad. Az ominózus szóváltás után viszont lemondtam erről a tervről: valószínűleg csak én élvezném a hobbiautót, a többiek aligha, így pedig nem jelentene igazi örömet.

Ennek ellenére jólesett ez a rövid próba. Egy pillanatra úgy érezhettem, mintha húsz évet utazhattam volna visszafelé az időben, egy kicsit átélve azt, amire gyerekként mindennél jobban vágytam, és ezért az ezeröcsinek mindig hálás leszek.

Csehországban nem jönnek zavarba, ha netán bele kell nyúlni a modern autóba. Emberünk Volvójában elromlott a központi zár, de némi anyagköltségből megoldotta, hogy immáron egyszerre nyisson minden ajtó. Kérdés, hogyan zár?

De eme csodálatos elme még messze nem érte el korlátait. Mindezek után feltalálta a fillérekből elkészíthető, automata kerékfelfújó rendszert. A nyomásmérő óra automatikusan ledobja magát a szelepről idővel...

Nincs határ uraim, nincs határ.

Gergő olvasónktól jött a levél, aki alapvetően feleségért indult a világ másik végébe, aztán csak egy Thaliában kötött ki.

Nemrég úgy hozta a sors, hogy lánykérőben voltam Chilében. Ez is egy tanulságos és hosszú történet. Azonban, mint vérbeli Totalcar.hu rajongó, nem álltam meg, hogy autó-ügyben is alkossak. Szóval ez itt egy útijelentés a’la autóbuzi, a messziből. (Ja és a lány kezét is megkaptam, szóval akik már most a körmüket rágják, üzenem, hogy nyugi-nyugi).

Chile szép ország, kb 4000 kilométer tengerpart, sok igen méretes csúcs – mintegy 23 olyan van, amely 6 ezer méter  feletti. Sok békés, jókedélyű ember, na de minek a sok hely, amikor  a chileiek szeretnek közel lenni egymáshoz. A népesség fele Santiagótól  500 kilométeres körzetben tesz-vesz. Ennek ellenére nincs zsúfoltság, az utak korrektek, van teljesen kulturált és olcsó tömegközlekedés – busz, 4 metróvonal, autópályák amolyan nyugati módon megépítve, csipkártya leolvasóval, amit interneten lehet feltölteni és a kapun áthaladva bizgereg.

Chilében nem gyártanak autót, itt minden a nagytestvérektől jön: Brazíliából és
Argentínából. VW, Fiat, Subaru, Ford, Renault-Nissan, meg úgy általában mindenki gyárt mindent, csak éppen az Andok másik oldalán.

Az utakon futó kocsik jelentős része a global model koncepció kereteiben rendelt jármű, de azért vannak kuriózumok….Azt most teljességében nem részletezem, hogy Santiagóban mi mindent láttam, álljon itt emlékül csupán a jéghegy csúcsa: Ferrari California, Maybach (igen, a nagyobbik buci, egyedi festéssel meg 200 kilós sofőrrel), Shelby Mustang, ilyesmi. Mint Moszkvában. Ha kevesebbeknek is, de azért akinek van, annak nagyon van itt is, az látszik.

A többség persze kicsi kocsikkal nyomja, úgy mint 206-os Peugeot, Chevy Matiz, Mazda 121, illetve a  koreai cuccok – igen sajnos még az optikai szennyezést kiváltó Ssangyong borzalmak is.  A családban Ford EcoSport kis 4-wheeler, Toyota Yaris, Chevy–Corsa, csupa korrekt kis kocsi.  Mi egy Thaliának tűnő Nissant béreltünk, 1.4-es benzines, helyben futkosni jó lesz. Ezzel, mint a kaméleon beolvadtunk környezetünkbe.  Amúgy minden személyautó benzenes, a dízel az a teherautónak való, mondják a rokonok. Mint Texasban. Tudod, a Jockey, meg a Bobby. Mosolygok, elvagyunk

Kicsit azért  vadnyugat, itt-ott korrekt sivatag, és persze a jég ugye. A nagy családok együtt utaznak, igen kedveltek a kisebb duplakabinos  pick-up-ok. Főleg japán gyártmányok és a mindenütt jelenlévő fordok. Ebből minden mennyiségben, korban és kiszerelésben. Chile igen eldugott hely, nehézipara alig van és rengetegen élnek a mezőgazdaságból. Meg persze a tengerből is. Volt öreg-halász verziójú kisteher, ami a halakat vitte, lebegtek is a platóról a szélben és halszaga volt; zárt dobozos malachordó, meg a kukoricás Juan, aki a fél rakományát elhagyta  a Valparaiso-Santiago autópályán a keresztszélben.

Aztan persze vannak a vidéki ex-szoci mindenes batárok. Sok a Lada (Niva és kocka), látam kispolszkit, meg nagyot is, de Zastava is megvolt. A tengerparthoz közeledve ezekből kevesebb van, sokszor a korrozióvédelmet a radiátorfesték jelenti ezeken a kocsikon.

És persze az amcsi csodák. Szögezzük le, hogy Chile azért nem Kuba, ahol alufoliából is tudnak kipufogódobot csinálni, ha éppen arra van szükség, de egy-egy míves munka azért szembejött, többnyire 80 feletti tulajjal . Az öreg Chevy a 60-as évek elejéről nagyon szép volt, minden króm szép rajta, hogy a menyasszonyom - aki pedig tényleg nem tud sokat a kocsikról - az ütközőjében fésülködött, a korosodó tulaj mája pedig hízott...

Tuning, az örök. Ugyanannyi ízlésficamos kisautó, mint odahaza. Szeretik itt is az ilyen guszta, ragasztós műanyaggal körbe, oszt hadd szóljon a kályha-kipufogó stílust. Benne az uska-uska zene, alul a kék neon, szőrős mellkason a fauvé jelvény. Ezt a Lianát kivülről egészen rendben lévőnek találtuk és benne is csak a Livin’ la vida loca ment. Klassz. Ritmusra klaffog a strandpacskerom.

Nissan Platina – avagy Thália, ahogy mi ismerjük…

Az egyik nagy autóbérlős cégtől volt a drága, mentünk vele kb. 3 ezer  kilométert és ezzel jutott el a mágikus 80 ezerre. 1.4, benzin, légkondi, más extra nincs. Egyszerű, mint a kislány az éjjel-nappaliban.

Hűséges volt, ment (pláne kikapcsolt légkondival, meg csomagok nélkül), tekerős ablaka kint tartotta a meleget és a hideget egyaránt. Nyolc litert fogyasztott  fixen. Senki nem bántotta, nem törték fel, és nem volt semmilyen problémája. Kissé ki volt ülve a vezetőülés, de olcsó volt a lelkem és végezte dolgát. Mindenkinek ilyet ha low budget bérauto kell..

Chile király. Szép hely, kedvesek, jófejek a rokonok. Sokat járok majd arra, azt hiszem.
Üdv nektek
Gergő

Meg kellene végre hozni ezt a férfias döntést a teszetosza heti emelések helyett. Nagyot változna a világ, imádnánk.

Vitaindító cikkünk blogposztja.

Zavar, hogy nyilvánvalóan nem teljesen új. Akkor is, ha más a lámpája. Akkor is, ha hullámokat rajzolnak az oldalára. De elismerem: a tolóajtó-fetisisztáknak nem sok választásuk van.

Vélemények az azonos című írásunkról.

A Kizashi szó jelentése: előjel, nyitány. Persze autók neveiből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, egy fecske (Swift) például szárnyalhat magasan, de keresheti táplálékát néhány centivel a föld felett is, ha lóg az eső lába.

Vitaindító cikkünk blogposztja.

Hamar túlfutunk azon a ponton, ahol még az emberre bízhatjuk a vezetést.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Nem teljesen amatőr próbálkozást látnak – ezek az Armstead Snow Motors vállalat hómobil-prototípusai. Először egy Fordson traktorra szerelve (ami, ugye, T-Ford alkatrészekből készült), aztán egy nagyobb, Chevrolet személyautóra építve láthatjuk a működését. 

Eléggé bealázós, nem? Rakendroll.

Annak idején, 1965-ben Ford Galaxie 500 XL-ként hagyta el a gyárat, 6.4 literes V8-assal és négygangos padlóváltóval. Aztán valaki, valamikor, egyértelmű céllal átépítette az autót, megkapta a 427 köbös (7 literes) motort és egy másik, erősebb váltót. Moonshine runner lett belőle (Holdfényfutó?), idős tulajdonosa évekig így használta, mielőtt eladta.

A gyönyörű terminus technicus megtévesztő, hiszen leginkább éjszakai, illegális gyorsulókra, a negyedmérföld ismeretlenül elfeledett bajnokaira gondolhatnánk, pedig nem. Igaz, jellemzően éjszaka végezték a tevékenységet, azaz csempészték a házilag (búzából, krumpliból illetve bármi egyébből) készített whiskyt azok, akik kijátszották az egyes államok eltérő adótörvényeit. Ők voltak a moonshine runnerek, egy szubkultúra, melynek tagjai a negyvenes évektől kezdve egészen a hetvenes évek elejéig csempészték a szeszt. A lakosság a rendszert kijátszó ügyes csibészeket látta bennük, a hatóságok pedig az adócsalókat, így mindent megtettek, hogy elkapják őket.

(Közben jött a helyes megfejtés, a moonshine-zugpálinka, köszi. A dolog romantikájából nem von le semmit.)

A moonshine runnerek azonban nem kezdők voltak: az adott megye útjait tökéletesen ismerő, vakmerő fiatalok, akik az így megszerzett pénzt autóikra költötték és imádtak vezetni. Kalandos életük rengeteg embert inspirált filmesektől (Hazárd megye lordjai) zenészekig (Grateful Dead), korabeli betyárromantika, lovak helyett dübörgő V8-asokkal.

A szeszcsempészethez természetesen nem akármilyen autó kellett: nagy csomagtartóval, a plusz súly miatt erős futóművel és motorral szerelt kocsi, jellemzően külön kapcsolóra szerelt féklámpával, mint azt Willie Clay Call Chrysler New Yorkerében is látni. A ma már öreg Willie (középen), kinek nagyapja és apja is runner volt annak idején, Észak-Karolina tekergős útjait úgy ismerte, mint a tenyerét, de az őt üldöző hatóságiak nem láthatták, hol fékez valójában...

A moonshine runnerek ideje azonban régen elmúlt már, de maga a szubkultúra gyermekeiben él tovább, hiszen az NHRA (National Hot Rod Association) alapítótagjai között is megtalálhatóak, ráadásul 1947. december 14.-én a floridai Streamline Hotelben a legendás Big Bill France, akit sosem kaptak el, nagy találkozót szervezett az összes moonshine runner számára. A sok kis különálló, autót bütykölő és egymással versengő csoportot egy szervezetbe tömörítette és egységes versenyszabályzatot fogadtatott el velük, ez lett a National Association for Stock Car Auto Racing. A Nascar megszületett, két hónap múlva pedig Daytonában megtartották első versenyüket.

Most pedig itt ez az öreg, ütött-kopott Galaxie, a néhai csempészautó, mely hosszú-hosszú évek óta pihent a raktár sarkában, ponyva és ezermillió kacat alatt. Aki érdeklődött, annak tulajdonosa csak valami öreg Ford-ként azonosította, egy rom, mely csak a helyet foglalja. Nem kell, hogy tudjanak arról, miféle kincs ez, úgysem értenék meg.

Ő azonban tudta, mit rejt az öreg, porladó bódé, az ütött-kopott festés, tisztában volt vele, hogyan képes szólni még a rozsdás kipufogódob. Ezért most leporolta és elővette ifjúkora emlékét, kicsit talán azért is, hogy megmutassa a kétkedőknek, mit tud még az ócskavas.

Csodálatos kisfilm, tele szimbolikával, történettel és a környéket megbotránkoztató, környezetszennyező és szakadtságában is büszke Forddal, mely a múltból visszanyúlva mutat egy majd' öt és fél méteres, felemelt középső ujjat a műanyag PT Cruisernek.

Persze, el is hangzik a kisfilmben, hogy ma már egy Impreza WRX odaverné, csak egy Impreza sosem fog így szólni, ráadásul ilyen autó nem jön szembe minden sarkon, ez - és a múltja - teszi különlegessé a vén moonshine runner-Fordot. Egykoron Detroit volt a világ közepe, ezt ne felejtsük el. És az akkori csodák közül sok még mindig itt él velünk.

Some Old Ford from Ben Pender-Cudlip on Vimeo.