2007-ben vettem, 160 ezer kilométerrel. Akkoriban volt egy elméletem, mely szerint az én ízlésem hatévente változik, erre pedig az adott alapot, hogy bármennyire tökéletes autó volt is a Mazda MX5-ösöm, hat év alatt menthetetlenül ráuntam. A 4Runnert tehát hat évre terveztem, most tartok négynél, de hosszú távú elkötelezettségemet és megelégedettségemet jelzi, hogy már szó sincs hat évről: minimum 300 ezer kilométerre tervezek vele. Időnként rákívánok valamire, a leggyakrabban egy Fiat Panda 100HP kerül szóba, de ahhoz vagy a Tehénnek, vagy a Cougarnak kéne mennie, ilyesmiről pedig nem lehet szó.
 

Elméleti oldalról közelíteném meg az üzemanyag-kérdést. Az érdekel, hogy vajon melyik üzemanyagfajtával kapok több energiát úgy, hogy közben a lehető legkevesebb adót fizessek. Hadd legyek már én is szemét, nem?

Mai cikkünk blogposztja.

* Na jó, kis jóindulattal, kicsit kosztümös és csak egynapos, de a mienk!

Jön a Maserati, négykerekű égiháború. A betonkatlan sokszorozva veri vissza a mennydörgést, ahogy Kurt Hasler öblít egy nagyot a kanyar előtt, recsegve-ropogva horkan fel a hosszú motor még hosszabb kipufogója, nincs ember, aki most ne a piros-fehér-zöld versenygépet figyelné.

Az ominózus fotó. Felül, a radar által tévesen észlelt sebesség

Az eljárást lefolytatják, és az vezető, néhány hónapnyi hercehurca, illetve körülbelül százezer forint elköltése után úgy érezheti, sikerült bebizonyítania: a Rendőrség néha nem elég körültekintő, a telepített sebességmérők pedig csak elméletileg tökéletesek. Gyakorlatilag csak ritkán hibáznak, akkor viszont nagyot.

Mai cikkünk blogposztja.

Idióta 1: rövidgatyós-gumipacskeres a Kína Gyöngyéhez

Nincs mit szépíteni a dolgon: én vagyok a szerkesztőségi gyorsulási verseny abszolút utolsó helyezettje, mind az autós, mind pedig a lényegében nem létező motoros kategóriában. Ezt a megalázó eredményt az se menti, hogy jó előre fennhangon hirdettem úton-útfélen, én leszek a vesztes. Ez csak annyi, mintha a repülő pilótája felszállás előtt kijelentené: - Kedves utasaink, ma le fogunk zuhanni! És amikor lángló hajtóművekkel, ezerrel repesztenek függőlegesen a föld felé, elégedetten közölné a végső pánikban sikoltozó emberekkel, hogy na ugye, hát nem megmondtam?

Idióta 2: kétszemű féleszű az L200 harcjárműhöz

Kit érdekel az autó külseje vagy motorja, ha ilyen a belseje? Mi mást kívánhatna a férfiszem, mint három pompás, gyihos macskát fehér pamutbugyiban?

Az orosz Serebro lányzenekar elkészítette a világ legjobb autós klippjét: nincs lóerőmámor, nincs gyilkos sebességhajhászás, nincs semmi, amit elvárhatnánk. Helyette vidám, bolondos lánykák, rágógumi-pop és az ébredő vágy, hogy adjunk gázt, és ugorjunk el Oroszországba – úgy tűnik, érdemes.

Teljes békével állíthatjuk ezt: a kis németet nyugodt szívvel el lehet felejteni az idei évre. Vettel világbajnok lesz, és kész. Attól függetlenül, hogy most megverték-e volna vagy sem, Vettel csak a szezon feléig volt érdekes, onnantól azonban a schumacherizálódás magasiskoláját mutatja be, és abszolút megérdemelten viszi el az idei trófeát.

Autót restaurálni - még ha nem is az utolsó szögig - nem lehet csak úgy ukmukkfukk, seperc, egykettőhárombocspapa alapon. Aki nincs tisztában a restaurálás és a felújítás közti különbséggel, nem is érti talán, mi tart ezen az autón ennyi ideig. Pár lemez behegesztése, egy futómű-felújítás, némi ezmegaz – mennyi lehet az, három hónap?

És ráadásul Dezsőt én nem is restaurálom, csak azokat a részeit, amelyekhez hozzányúlok. Nem bontom meg (nagyon) a motort, a váltó belsejéről csak homályos elképzeléseim vannak, a diffi szem elől rejtve maradó verem marad, a kocsi belseje a sajátja, a sárvédők, az ajtók, a padlólemez, a tűzfal, a csomagtartó, a tető, a vázszerkezet nagy része még a Csabi kezének érintését sem élvezhette magán.

A test

Azt hiszem, csajozni nem fogok tudni ezzel a képpel

Eleve nagy izgalom volt, hogy egyáltalán kapok-e meghívást a nagy össz-TC gyorsulási versenyre. Tényszerűen nézve nem vagyok TC-alkalmazott, bár minden nap bedugom a fejem a szerkesztőségbe, hogy hátráltassam a munkát egy kis céltalan anekdotázással.

Most viszont, hogy újra visszamegyünk a tévébe, vigaszágon rajtengedélyhez jutottam. Gyűltek is a felhők szegény Motordoktor feje fölött. Papíron a Bogár és a Hacsiroku volt a két legkiegyenlítettebb ellenfél. Mindkettő tuningolt szívómotoros, hátsókerekes őskövület.

Két motor - két hüvelykujj az ég felé

Azért hülye sport, mert mindenki azt hiszi, könnyű. Nem kell hozzá semmit tudni, elég nyomni a gázt, kormányt tekergetni nem kell, megy minden magától. Pedig nagyon nem így van.

Ha az összes sárga világít, készülj, mert a felvillanó zöldre rajt!  Na, ezt nem minden esetben sikerült elég gyorsan lereagálnom

Annak ellenére, hogy csak egy egyenes van, meg a stopperóra, a kocsiban van bőven tennivaló, meg elrontanivaló is. Ha valaki nekiáll, és csinál tíz rajtot egymás után, a karácsonyfa jelzésére tövig nyomja a gázt, akkor ugyanazzal az autóval nagyjából tízféle reakcióideje lesz, és tízféle futamideje. Tudni kell jól rajtolni, tudni kell jól váltani, szükség van jó idegekre is, hiszen közepesen jó esetben kb. tizenöt másodperc alatt vége van az egésznek, de elvetemülteknél tízig sem tud számolni az ember.

21 éves autó, 15 éve nálam.

Régi, jó barátunk, Gyuri (tudják, ő az a furcsa srác a döbbenetes motorjaival) küldte az alábbi képeket. Csehországi barátjától kapta őket, nem is tudom, mit lehetne tanulságként levonni belőlük. Az biztos, hogy a mopedautók konstrukciós sajátossága a pillekönnyű műanyag héj. Illetve minden műanyag, ami csak lehet, hogy a kis motorokkal is úgy-ahogy képes legyen felvenni a forgalom ritmusát.

A baj akkor történik, amikor koccan-törik, de még tán ez is kimozogható. Azonban ha a rekkenő nyári melegben kigyullad... nos, akkor tulajdonképpen az ülések vázán kívül csak - szatyorban hazavihető - pár kilónyi fém marad utána. Mindez pillanatok alatt, a tulajdonos szerencsére megúszta. A képsor láttán valahogy nem nőtt meg a bizalmam irántuk.

(Kíváncsi vagyok, ki kommenteli be először a Miért nem állták körbe...-kezdetű megoldást.)

Drag-Doxa...MUHAHA...ha idén célba ér az egy csoda! Összesítve ez jött le ismerőseim arcáról, amikor megemlítettem a szerkesztőségi gyorsulást. Valóban, Doxával olyan a gyorsulás, mint mocsárban a síkfutás. Ellenben ez a kerregő, tohonya eszköz az elmúlt kilencvenezer kilométeren nem hagyott az út szélén. Ha nem is időben, de idővel odaért. Mindig, mindenhova, még a Tökölre is.