Kezdem elveszteni a fonalat. Azt, hogy mikor mi történt a Cougarral, már csak homályosan érzékelem. Amikor kimegyek a Baronshoz Diósdra, mindig elmondják, bár ott se tudja mindenki fejben tartani, tehát Kölyök, Géza, Hunya vagy a többiek beszámolójában mindig felbukkan valami új elem. Én meg mindig fotózok, és egyszer már diktafonnal is próbáltam összesíteni a fejlesztéseket, de nagy a káosz.

Nagy vonalakban tehát a helyzet a következő:
– A hátsó futómű laprugóit szétszedték, bezsírozták, újraszilentezték.
– A motorteret lecsiszolták és átfestették selyemfényű feketével.
– A motorháztetőt hasonlóképp.
– A régi főfékhengert, ami valószínűleg valami Sierra-féleségből származott, kicserélték gyári Mustangra.
– Kölyök nagyon cserélte volna a régi ablakmosótartályt, mert besárgult már, de én pont ezért szeretem, szerintem illik az új, fényes gépházba. 
– Rezső kétszer is szétszedte az ülést, másodszorra épített bele gerinctámaszt és egy kicsit bekagylósította.
– A klíma eltávolításával új ékszíjkonzol kellett, új a hűtőventilátor, és bár ez már tényleg inkább csak optika, bekerültek az új, Cougar feliratos szelepfedelek és légszűrőház. 
– Porlasztó beállítva, valami kóbor vákuumcső a helyére került. 
– Bent van az új gyújtótrafó.

– Bekerültek a rendes amerikai, öntöttvas dudák, hogy meglegyen az amerikai két szólam. 
– Ricsi lakatolt bele egy szép új akkutálcát, mert a régit már elég hézagosra marta a sav .
– Az alumíniumhűtőt befestették feketére, hogy ne lógjon ki. (ezt én kértem) 
– Lekrómozták a gázrudazatot és egy csomó csavart.
– Megérkezett és bekerült végre az autóhoz illő, krómházas Autometer fordulatszámmérő. Természetesen működik is.
– Ha már kiszedték a teljes műszerfalat, hogy új krómozást kapjon, átmadzagolták az elektromos dolgokat.
– Géza már az elmebaj határát súroló precizitással belőtte a maszkon a lámpafedeleket úgy, hogy nyílegyenesen megy a vonal. Ilyet még tökéletesre glancolt amerikai autókról szóló könyvben se láttam, egyet sem. Nem is hiszem el.
– Ugyancsak Géza addig baszakodott a géptető zárjával, hogy tíz centi magasságból leengedve halk kattanással záródik.
– A futóműben kicserélt, kiegyengetett és helyre rakott dolgokat már régóta nem tudom követni.

Még nincs meg, de állítólag a hétvégén kerül vissza a műszerfal újrakrómozva. Géza és Kölyök köteleztek rá, hogy menjek egy kört az autóval, figyelgessem, mi tetszik, mi nem, mit kéne máshogy megcsinálni, és mi az, ami jól van úgy, ahogy van.

– A fék végre fog. Kicsit összevissza a fogáspont, fura az adagolhatóság, de végre lehet menet közben állóra fékezni a kerekeket. Eddig az volt, hogy radikálisan harapott egy ideig, aztán semmi, gurult tovább. Most már tudok álló helyben gumit füstölni, mert a fék megtartja az autót. Mellékesen került a motorházba egy kézi fékerőelosztó is, amivel – épp gumifüstölési céllal – lejjebb lehet venni a hátsó fékerőt. 
– A kormányzás közvetlenebb lett, a kormányszög viszont sokat romlott, egy szűkebb kereszteződésben tolatgatni kell. De az új csonkállványok már készen állnak.
– Az orra gyönyörűen áll, így kéne ennek kinézni, csak erősebb fékezésre már lekoppan az eleje. Az úthibákat se szereti. Úgyhogy az első rugók most mennek edződni.
– Hiába a friss madzagolás, nincs bal első index.
– A motoros rádióantennában még mindig ott lappang az a kis zárlat, ami miatt kikapcsolt állapotban is kihúzva marad.
– A távfény lábkapcsolója végre tökéletesen működik, mondjuk új is. Az index kormánykapcsolója is alakul, bár még egy-két apróságot abban is cserélni kell.
 – Mivel a generátor töltése a műszerfalon át jutna az akkumulátorhoz, a műszerfal pedig ki volt véve, a fogyasztókat érdemben nem teszteltem, és az Amerikából megrendelt két szép gyári, vasból készült dudát se szólaltathattam meg. 
– A motor kicsit mintha szebben menne, de azért több tesztelés kéne, hiszen plusz 2 fokban a gumi is könnyebben forog el az aszfalton.
– Én nem éreztem, mert leginkább az első két fokozatban kínoztam, de a Baronsék azt mondják, 3-asban csúszogat a váltó, ami még bontatlan, eredeti.

Meg is rendeltem Amerikából egy overdrive-os váltót, mert a felújítás és a teljesen új között nincs akkora különbség, overdrive-val végre országúton is autózhatok hangorkán nélkül, és az OD valójában korhű: Amerikában a 30-as évek óta léteznek utólagos szettek. Lesz még egy olajcsere, amire a Báróék 15W-50 meg hasonló furcsaságokat mondtak, de kivételesen nem fogadtam szót. A norvég Áfortól rendeltem ötliternyi 10W-40-es félszintetikust (hiszen ötliteres a motor, kell szmájli, hogy ne trollkodd szét a posztot?) és két liter automataváltó-olajat az északi-tengeri jobbikból, mert a kormányszervo néha eldugul a szmötyi miatt, így azt is cseréljük.

Az olajat csak vasárnap tudom kivinni Diósdra, de a jelek szerint a tesztelés azért nélkülem is nagy erőkkel folyik. Tegnap például Kölyöktől, a Last Barons PR-esétől kaptam a következő levelet:

…Avagy, Bear Grylls megküzdött a vadságáról híres, hegyekben élő macskaféle remek példányával.

Báró úr felhívott délután, hogy legyek oly kedves, és vonuljak haza a Cougarral, lássuk, mit csinál az úton.

Gondoltam, mi bajom lehet, autózom egy jó kocsival, megnézem, hogy kanyarodik, fékez, és társai.

Be is pattantam a műhelynél, és közben nem nagyon sajnálkozó pillantást vetettem a hétköznapokat jelentő Renault Mégane felé, mely egyszerre családi autó és a szürke massza egyik buborékszerű tagja.

Már előre élveztem a rám váró 7 kilométert hazáig, de még nem értem el 600 méterre, a kocsi leállt.

Sem gyújtás, lámpa – semmi.

Állat volt, a délutáni forgalomban nézegettem a kábeleket, a tömeg meg kígyózó sorban került ki.

Egyszer csak egy kis Hondából átkiabál egy csaj, hogy segíthet-e…

Na, itt már röhögtem, persze, hisz hideg van, vigyél haza.:)

Mondtam, nem, köszi, csak az akksi szar – nyilván nem hagyom, hogy cikibe legyen egy amerikai legenda –, bár ekkor még egyáltalán nem voltam biztos benne, mi a baja.

Mire ő:

– Ja, az amerikai autók játékosak, de megéri!!! – integetett, majd elment.

Hosszan néztem utána – a kis bennfentes.

Szerszám semmi, rájöttem, hiába próbálom kézrátétellel becsühölni, lehet, kevés lesz.

Jött Báró úr ezerrel, ötletek voltak, az akksi főkábelét és annak perifériáit ellenőriztük – a biztosítékok után, közben egy-két sablon poén a Forddal járók kontójára…

Egyszer csak bekapcsolt a lámpa.

– Mit csináltál? – kérdeztem.

– Semmit – röhögött Báró.

Rendben, gyorsan vissza, a pozitív sarut kicseréltük – kicsit kétséges volt a belepréselt kábel állapota –, ismét integetés, felkészülés a 7 kilométerre.

Majd egy km után lerobbanás – utolsó lendülettel út szélén megállás egy Suzuki mögött, akinek tulaja nyilván várt valakire.

Mottető fel, rutin rendelkezésre, semmi probléma itt, azonnal vágtázunk tovább.

Nyomom itt, csavarom ott, pöckölgetem amott.

Semmi.

Közben a bácsi persze odajött, és egy kissé ködös történetbe kezdett, mely összefüggött a fiatalságával, 3 haverjával és egy 800 forintos, favázas Tátrával, ami most már biztos sokat érne.

Én bólogatok, közben beülök a kocsiba, rágyújtok, ekkor veszem észre, hogy egy fiatal csinos lány a járdán úgy megy el mellettem, hogy folyamatosan felém bámul…

Hm.

Ennyire nem lehetek szép hirtelen.

Bazz! A Cougar az ultimatív puncimágnes!

Mese nincs, ennyi!

Na, de hideg van, kiszállok, megint alányúlok az akksitálcának, azonnal feléled a fényszóró… Na, tudod, kivel szórakozz! Persze a nagy izgalmak közepette elfelejtettem, hogy tankolni is kellene, de szerencsére El Gato finoman észhez térített – néhány erős rántással, majd lefulladó motorral. Éppen begurultam vele a kútra, ahol csak futtában válaszoltam a sablonkérdésre:

– Sokat eszik?

– Csak 5 literes! Mitől fogyasztana sokat?

De a választ nem vártam meg. Kivágtam a szekvenciális irányjelzőt, és hazamentem.

A szép ívű S kanyarban remekül befeküdt a kocsi, feltéve a koronát a több mint 1 órás útra, ami alatt 7 egész kilométert tettem meg.

Remélem, vasárnap én is megtehetek vele legalább ugyanennyi kilométert. Egyszer minden összeáll. Vagy nem.