A rali utolsó két napját félig transzban töltöttük. Nem volt már hátra sok kilométer, napi háromszáznál alig több, de negyven fokban rohadtunk az autókban, kerülgetve a futóműgyilkos kátyúkat. Nagyon bíztunk benne, hogy ha már idáig eljutottunk, végig bírják a gépek, de még így is várt ránk nem kevés kaland.

Kayes-ből indulva már a tankolás sem volt egyszerű. Volt, aki két órán keresztül kutatta a benzinforrást, mert sehol nem volt áram. Nekünk mázlink volt, másodikra találtunk egy nem túl bizalomgerjesztő kutat, ahol bólogatott a tulaj, hogy ki tud szolgálni minket. Hátraballagott a generátorhoz, kézzel bekurblizta az egyhengeres stabilmotort, és már pörgött is a számláló. Ritkaság errefelé az ólommentes töltőpisztoly, ennek a kutasnak is csak a vastagabb ólmozott volt, de nem jött zavarba, a földről felemelt egy gyökérdarabot, bedugta a tanknyílás zárócsappantyújához, és szépen becsurgatta az anyagot.

A Kayes és Diema közötti útszakaszon nem túl sok látnivaló akadt, zakatoltunk bemattulva a hőségben, és kémleltük az utat, mikor vált autópálya minőségről faluvégi dűlőútra. A fehér gépünk fékje valamit javult, amióta megcsináltuk a féknyerget, de a rázás megmaradt – óvatosan mentünk.

Mali vidéki részén tényleg úgy élnek az emberek, ahogy azt otthon elképzeljük. Párszáz fős falvakba csoportosulnak, sárból összetapasztott kunyhókban, legértékesebb tulajdonuk a kecske és a ló. A szombati itiner javaslatára letértünk a főútról, és találomra meglátogattunk egy ilyen falut, és ami adományt magunkkal hoztunk az autókban, átadtuk.

Félelmetes kontrasztot alkotott a falubeliek viselkedése az agresszív útmenti kölykök ajándékvadászatához képest. Először nem értették, miért jöttünk hozzájuk, de szép lassan sikerült elmagyarázni a falu néhány franciául tudó lakójának, hogy a gyerekeknek hoztunk tollakat, füzeteket és néhány játékot. Jobb helyre talán nem is vihettük volna: az arab iskolájuk mellett egy éve indítottak egy francia sulit, de semmijük nem volt hozzá. És a semmi nem túlzás: az épület egy nádból tákolt kunyhó volt, egy feketére pingált táblával és néhány paddal. Hatvan srác járt a suliba, egy bamakói tanárnőjük volt, de semmi más.

Jó érzéssel indultunk tovább az aszfaltúton. A nyomoron segíteni nem egyszerű feladat, de akármennyit törtük a fejünket rajta, a tanítást segíteni mindenképpen hasznosnak tűnt. Éppen erről beszélgettünk, amikor egy újabb kéregető horda támadott az út széléről. Lelassítottam, nehogy az autó elé ugorjanak, de már messziről hallatszott a cadeau ordibálás. Egy bottal is hadonásztak, ezért gyakorlatilag lépésben haladtunk el mellettük, amikor egy kő hatalmasat csattant az oldalablakon. Nem akartuk elhinni, mi történt. Ha nincs félig felhúzva az ablak, egy krumpli méretű kő találta volna el valamelyikünk fejét. Jól célzott a gyerek, az tény.

Ezek után nem igazán feldobott hangulatban érkeztünk Diemába. Ráadásul időnként hűtővízszagot is éreztünk a fehérben, de nem találtuk, hol ereszt a rendszer. Az utolsó egészségügyi megállónál aztán gyorsan felpattintottuk a motorháztetőt, és megláttuk a sistergő vizet a kipufogócsonkon. Egy tűszúrásnyi lyuk keletkezett a hűtőn, valószínűleg még akkor, amikor egy rázósabb szakaszon kiesett a helyéről. Másnap reggel megforrasztottuk, ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Az utolsó nap 342 kilométere legalább ezernek tűnt. Nehéz lenne megmondani, a negyven fokos hőség vagy az elmúlt két hét összhatása miatt tompultunk be teljesen, de az aktuális sofőrökön kívül mindannyian kókadoztunk az autókban. Az aranyáron vásárolt ásványvíz a kézifék mellé beszorítva olyan meleg lett, hogy teafiltert dobtam bele. Vagy a szavannás táj volt kevésbé változatos, vagy minket ért túl sok inger az utóbbi napokban, mindenesetre nem tudtunk lelkesedni már a látványért. Csak a célba érés motivált, hogy nyomjuk a gázt.

Bamako tábla nincs a város szélén, így szerencsére nem kellett elkészítenünk a legcikisebb autós fotók egyik mintapéldányát, a várostábla mellé állított járművet. Viszont megint sokkolt minket a szélsőséges afrikai kontraszt, Mali fővárosa ugyanis egyáltalán nem keltett szegényes benyomást. Kínai robogók tízezrei cikáznak mindenfelől, reménytelennek tűnő dugók alakulnak ki egyik pillanatról a másikra, és természetesen a legszakadtabb autók mellett ott virítanak az Audi Q7-esek, Toyota Land Cruiserek, X5-ös BMW-k. Egyetlen hatalmas porfelhőben szottyad a város, a dízelfüst csípi a szemet, a taxisok lökhárítóval lökdösik egymást és a robogósokat.

Miközben kerestük az előre lefoglalt szállásunkat, kicsit eltévedtünk, majd megfordultunk az egyik kétszer két sávos főút egyik kereszteződésében. Villámgyorsan pattant fel a sarki bódéban pihenő három rendőr, és fülsértő sípolással tereltek minket félre. Ki az autóból, forgalmi engedélyek, jogosítványok, majd egészen tűrhető angolsággal elkezdte mondani a mondókáját.

Első terelési kísérletként megpróbáltam megtudakolni tőle, merre kellene mennünk, de ennél rutinosabb volt, elhívott a kereszteződéshez, hogy megmutassa, miért nem szabad itt megfordulni. Tiltó tábla persze nem volt, de udvariasságból elfogadtam az érvelését, hogy veszélyes a manőver, és Maliban szabálytalan - kötözködni sosem jó a közeggel. Nyilvánvaló volt, hogy itt a külföldiek sarcolásáról van szó.

Próbáltam rávenni, hogy ez egyszer hunyjon szemet, hiszen most érkeztünk Bamakóba, és nálunk egy kereszteződésben meg szabad fordulni, ha nem tiltja tábla. Erre fennkölt büszkeséggel magyarázta, hogy ugyanúgy kell bánnia velünk, mint saját állampolgáraival, miközben a piroson át húztak el mögöttünk a helyi taxisok. Kezdett zátonyra futni a beszélgetés, már a kapitányságra akartak küldeni minket, amikor más témára tereltem a szót, és mutattam neki, hogy ezekkel a vackokkal jöttünk közel kilencezer kilométert, hogy adományokat hozzunk az ő országának. Meglengettem a nyakbaakasztónkat, amin humanitárius karaván felirat van, és mintha kicserélték volna. Jó utat kívánt, és megmutatta, merre menjünk a hotelbe.

Nemcsak a táblás fotó maradt ki, a célvonal ünnepélyes átlépése is. Mire odaértünk vacsora után, már lebontották a célkaput, de az esti buliban kárpótoltuk magunkat. A többi csapattal beszélgetve megállapítottuk, hogy ahhoz képest, milyen roncsokkal jöttünk, nagyon simán megúsztuk.

A hullaszállítóval induló norvégoknál például megadta magát az automata váltó az Atlas-ban. Mivel Mercedes motor volt benne, találtak ugyan váltót hozzá, de már a harmadikat rakatták fel a helyi szerelővel – egyik sem volt jó. Végül egy nap alatt átalakítatták kézi váltósra, beszereltettek egy kuplungpedált, váltókulisszát, kardánt, és három napos lemaradást dolgoztak le egy hét alatt, éjjel-nappal vezetve. Őrültek.

Egy példásan felkészített Mitsubishi L300-asnak a vezérműszíja szakadt el, Nouakchottban kellett teljes hengerfejfelújítást bonyolítaniuk. Az egyik verseny kategóriás Navarának a kuplungja füstölt el, abból délután ötkor kezdték el kiszedni a motort egy versenynap után. Egy másik Navarának a laprugója törött szét, másoknak hat lengéscsillapító ment tönkre, de a legrosszabbul egy pajerós brigád járt, akik alig harminc kilométerre Bamakótól főzték meg a motort. El akarták adni az autót - most azt tervezik, hogyan hoznak le hozzá egy másikat.

Ezzel szemben a zastavás Marecskóék komolyabb hiba nélkül értek le. Szépen fel volt készítve ugyan a kis 750-es, de így is szép teljesítmény egy olyan géppel letekerni Bamakóig, amelyik mellett a mi csökött kis Daihatsunk Hummernek néz ki. A Renault 4-essel induló szlovéneknek pedig mindössze a kuplungbovdenjük rágódott be, más bajuk nem volt. Tudtommal a kispolszkisok is nagyobb szerelés nélkül megúszták, a spirit kategóriából egyedül a trabantosok adták fel, de még Olaszországban, generátorhiba miatt. Úgy tűnik, a régi vackokkal jár a szerencse.

A legnagyobb tiszteletet viszont a motorosok érdemlik. Igaz, leginkább komoly túraendúrókkal jöttek, de még azokkal is súlyos strapa lehet lezúzni Afrikába, öt-hatszáz kilométeres napi távokkal. Erről a huszonéves Hondával induló koma nem akart ugyan tudomásul venni, amikor kérdezgettem az egyik este, ő csak a napi egy literes olajfogyasztásra panaszkodott, de attól függetlenül szerette a gépet.

Ahhoz, hogy a B2 tizenöt napjának eseményeit feldolgozzam, hetek kellenek majd. Aki többször volt már itt, inkább hónapokat emleget – tény, hogy telítődtünk az élményekkel.

Van köztük negatív is bőven, de nem bántuk meg, hogy eljöttünk. Mindenki másképp éli meg ezt a két hetet, attól függően, hogy milyen autóval, milyen útvonalon, milyen társaságban mozog, de unalomra senki nem panaszkodik. Végig kell csinálni, át kell élni, mindennel, ami hozzá tartozik.