Szerintem minden ember megnézte legalább egyszer a Vissza a jövőbe (Back to the Future) filmtrilógiát, így mindenki látott már e jeges semmiben kerengő sárgolyón DeLorean DMC-12-t, még ha erősen átépített, időutazásra kusztomizált állapotban is. A filmek képesek az agyunkra menni, nekem voltak korszakaim, amikor az igazságosztó Charles Bronsonnak, a Mátrixot legyőző Neónak, vagy éppen Aragornnnak képzeltem magam, de soha nem mentem olyan messzire, hogy hatlövetű Magnumot vegyek, fejest ugorjak az asztali pc-mbe, vagy egy kétkezes karddal hadonásszak kis falum főutcáján.
Bezzeg Botond (bopat), ez a drága ember! Törzsolvasónk a film nyomán annyira bekattant, hogy vett egy erősen használt DeLoreant, és elkezdte felújítani. Áldottak legyenek a szent őrültek!
A DeLorean az ebay közvetítésével az USÁ-ból érkezett konténerben, és hát megnéztem volna Botond arcát, amikor a leharcolt, lógó belű, pirosra festett (micsoda szentségtörés!) példányt először meglátja. Bár ő tagadja, szerintem sokk lehetett az a javából. Én legalábbis eléggé ledermedtem, amikor megláttam az autót, de Sanya szerint nem olyan vészes a helyzet. Én pedig hiszek Sanyának.
A gép tréleren utazott a megállíthatatlanul ketyegő időben Besztercebányáig, ahol egy kis bérelt garázsban landolt. Botond nyomban elkezdte szervezni a felújítást, mert az a terve, hogy jövő tavasszal ott lesz vele a nagy nemzetközi találkozón, amit az észak-írországi gyár mellett rendeznek Belfastban. Ám az élet tele van megoldandó problémákkal, így a restaurálás eddig csak tyúklépésekben haladt. Egyszer kiutazott Besztercére az egész magyar DeLorean klub, alaposan felmérték az autó állapotát, és nekiláttak a bontásnak. Utána persze elmentek sörözni, és több korsó elfogyasztása közben elméletben fel is újították a gépet.
A gyakorlati munka következő lépését két barát megérkezése jelentette. Sanya egy nagyobb kulcskészlettel, én pedig használt gatyákkal és vadiúj motor-prospektusokkal teli bőrönddel, egyenesen a repülőtérről, a hajnali kínai járatról érkeztem a kies felvidéki város garázssorára. Plusz 3 fok volt, lógott az eső lába, így viszonylag tempósan láttunk a feladatnak: leszerelni a DeLoreanról az összes karosszériaelemet. Ezeket Botond azóta már elvitte Miskolcra, Ajtófélfáékhoz, akik főként amerikai autók felújításával és átépítésével foglalkoznak. A csapat tagja Manóka is, az ország egyik legjobb karosszérialakatosa. A srác gyakorlatilag zseni, ezt elismeri mindenki, aki egyetlen munkáját is látta. A zsenijére szükség is lesz, mert a DeLorean rozsdamentes acélból készült karosszériaelemeit SZÉPEN rendbe hozni, az embert próbáló feladat. A festéket leszedni nem nagy ügy, de van egy-két sérülés, azokat ki kell javítani, azután szálcsiszolni a felületeket.
A DeLorean váza és felfüggesztései a Lotustól származnak, erre az alapra egy üvegszálerősítésű testet építettek, amihez csavarkötésekkel rögzítették a rozsdamentes karosszériaelemeket. Úgyhogy igazából nem volt nehéz dolgunk a szétszedéssel, Sanya szorgalmasan csavarozott, mi szorgalmasan néztük, és közben tartottuk, amit kellett, Botond időnkét sprickolt egyet a WD-40-nel. A sirályszárnyas ajtók levétele volt csak bonyolultabb, ki kellett találni, hogyan fesztelenítsük a felnyitást segítő torziós rugókat, ki ne verjék a hátsó szélvédőt. Botondnak van szervizkönyve a kocsihoz, meg tudunk mi logikusan is gondolkodni, ha kell, így sikerrel megoldottuk ezt a műveletet is. A sárvédők pár kilósak mindössze, de az ajtókban van anyag rendesen (oldalablak, tükör, elektronikák és a kapcsolódó mechanikai szerkezetek), úgyhogy azok levételéhez kellettünk mind a hárman, de egyébként tényleg nem volt vészes a meló.
Sanya közben elfogyasztott egy zacskó kínai cukrozott mogyorót (Jangce-kavicsot), majd, hogy az előételt főétel kövesse, felugrottunk Donovalyba, ahol Szlovákia egyik legjobb éttermében, a Kolibában rettentő módon bevacsoráltunk. Botond tetőtéri fészkébe tettük át ezután a főhadiszállást, ahol elsztorizgattunk éjfélig, amikor is én fejjel előre rázuhantam a dohányzóasztalra, és rajtaütésszerűen elaludtam (48 órája talpon voltam már). Reggel erős szélre és hóesésre ébredtünk. Sanya Mercijén még nyári gumik voltak, úgyhogy gyorsan, de megfontoltan lemenekültünk a hegyről, és meg sem álltunk hazáig.
Ez volt a mi sztorink, és most lássuk pár mondatban a DeLoreanét, ami sokkal fordulatosabb és színesebb. Az autó megalkotása egy tapasztalt, autóiparban szocializálódott mérnökember, John DeLorean nevéhez fűződik. Megtervezte az éppen most vasárnap megszűnt Pontiac-nek a GTO-t, a Le Mans-t, Firebirdöt és a Grand Prix-t, majd elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a nagy amerikai gyártók árnyékában megpróbált saját márkát építeni. A detroiti nagyok sosem nézték az ilyesmit jó szemmel, kinyírták Tuckert, és kinyírták DeLoreant is, de addigra elkészült a DMC-12-ből vagy 8700 darab. (Jelenleg kábé 6000 darabos az állomány.) A típus nevében a 12-es szám arra utal, hogy az alapkivitelt eredetileg 12 ezer dollárért akarták árulni az USÁ-ban. DeLorean, és főtervezője, William Collins mertek nagyot álmodni. Az eredeti, 1976-ban megtervezett DeLorean tényleg egy időgép lett volna, új technológiájú belső vázzal, Wankel-motorral, de közbeszólt az olajválság, a termelési racionalitás és az árképzési kényszer, így az autó eléggé megváltozott, mire a tapasztalatlan, de jól fizetett észak-írországi munkások kezéből a szériaértett példányok 1981-ben kikerültek.
A Lotus erőteljes szakmai közreműködésével talpra állított kis kétüléses farába végül európai erőforrás, a Renault, Peugeot, Volvo egyes modelljeiben használt hathengeres, 2849 köbcentis V-motor került, ami elég szépen mozgatta volna a könnyű testet, ha a szigorú amerikai kibocsátási szabályozások el nem vesznek a teljesítményéből vagy negyven lóerőt. A maradék 130 csak átlagos dinamikát biztosított az autónak, de a vevők így is buktak a Giorgetto Giugiaro (Italdesign) által tervezett futurisztikus formára, és a különleges megoldásokra, így hosszú várólista alakult ki, annak ellenére, hogy az autót 12 helyett végül 25 ezer dollárért árulták. Az üzlet tehát kezdett szépen beindulni, amikor csúnyán elmeszelték a főnököt: 1982-ben valaki feljelentette kábítószer-kereskedésért (állítólag fedett amerikai ügynökök csalták tőrbe). A bíróság több éves huzavona után felmentette, de addigra már elúszott minden, csődbe ment a vállalkozás, az utolsó elkészült autókat listaár alatt kótyavetyélték el, az alkatrészeket az USÁ-ba szállították.
Talán el is felejtődött volna a DeLorean, ha nem szúrják ki maguknak a hollywoodi filmkészítők, akik az időgép szerepére kerestek egy különleges autót. A bűbájos film sikere kultusztárgyat formált a DMC-12-ből, amelynek tulajdonosai ma világszerte klubokba tömörülve aktív társas életet élnek. A DeLorean felújítása annyiban nem nehéz, hogy gyakorlatilag minden alkatrész beszerezhető hozzá, az európai tulajdonosoknak például egy holland raktár szolgálja ki. Annyiban viszont nem egyszerű a történet, hogy ezek a holmik eléggé drágák. Aki akar, egyébként vadiúj DeLoreant is vehet: egy amerikai cég, a DMC Texas megszerezte a jogokat és egy nagy rakás megmaradt eredeti alkatrészt, és évi 20-30 DeLoreant dob a piacra 2008 óta, módosított vázzal, mintegy 60 ezer dolláros áron. Ezek modernebb belsővel is kérhetők, és természetesen a motoron is finomítottak. Jövőre új modellel is piacra akarnak lépni, a DMC Nazca C-2-vel, ami így szemre elég durván néz ki.
Hogy milyen a DeLoreant vezetni? Milyen benne utazni? Ezt is megtudjuk majd, ha elkészül Botond a nagy művel, én ugyanis bevállaltam, hogy elkísérem az európai találkozóra Észak-Írországba, ha tényleg elkészül májusra az autó. Vissza a jövőbe, mi, Doki? Vagy inkább előre a múltba? Leginkább: kalandra fel! Főleg, ha addig sikerül szerezni egy üzemképes fluxuskondenzátort is.
