„Nem minden arany, ami fénylik” - akartam a címet adni, aztán eszembe jutott egy jobb, a „Szopás Baloccóban”, de végül nem vitt egyikre se rá a lélek. Olyan csodás volt ez az egész meghívás, hogy idióta címmel nem akartam elrontani az emlékét. Meg unprofi dolog privát ügyeket belekeverni a hivatalos cikktartalomba. Viszont van nekünk egy Belsőség blogunk. Itt lehet magánügyezni.

Mert Baloccóval kapcsolatban akadt azért egy nagy de.

Pontosan emiatt a "de" miatt alakult úgy, hogy a tegnapi cikk után (amiben a teljes tartalom őszinte, higgyék el) most meg kell jelennie ennek a Belsőség-posztnak is. Hogy kicsit belelássanak abba, milyen autós újságírónak lenni. Pontosítok: magyar autós újságírónak, egy nemzetközi közegben. Ilyenkor az ember a bőrén érzi azt, amit az országa mérete alapján máskülönben csak sejt, ha nem teljesen elvakult. Hogy kicsike és jelentéktelen nép vagyunk mi a nyolcmilliárdos Földön.

A probléma valahol ott kezdődött, hogy negyven újságíró volt tizennégy vezethető gépre. A szervezés meg olasz volt, ezért semmi rendszert nem alakítottak ki arra nézvést, ki, melyikbe, mikor ülhet bele. Ráadásul a tesztelési időnek betett a délutáni szieszta.

Miután megérkeztünk nagyjából reggel, és ott lődörögtünk tétlenül egész délelőtt az autók körül, és hosszan nem történt semmi, azzal vigasztaltak minket, hogy kettőtől hatig lehet majd nyomulni az autókkal. A mindig ijesztően találó megjegyzéseket mormogó Szécsényi Gábor kolléga már akkor találóan kibökte – „Zsolti, ez Olaszország, bármimbe ide a rozsdás bökőt, ha öt óra után lesz itt akár egy lélek is sajtótájékozódni”. Igaza lett, háromnegyed ötkor nagyjából el is zavartak minket.

Az elmélet a következőképpen szólt: ott a tizennégy vezethető autó (amiből az RL kivonásával rögtön az elején tizenhárom lett), meg a negyven éhes ember. Négy óra alatt minden számítás szerint az összes egyénnek átfedésbe kell kerülnie az összes lehetséges autóval, hiszen egy ember beül, kihajt a pályára, megy egy kört (azért Balocco elég hosszú), visszajön, átadja, ez pár perc. Így a matematika, meg a logisztika.

Ha nem tulkok, vak barmok, agyatlan idióták, valamint számolni, helyzetet átlátni képtelen állatok érkeznek erre az eseményre, vékony, feszes, emberbőrnek látszó kultúrhéjba bújtatva, ami az első komolyabb megmoccanásnál foszlányokban hullik le róluk, akkor fentiek szerint is alakult volna minden. Így viszont végignézhettem, hogy ugyanaz az angol újságíró hetedszer is kimegy a maga két-három örömkörére a sornyolcas, kompresszoros P3-as monoposto versenyautóval. Miközben éhező etióp kisgyerekek zokognak a pálya mentén, hosszú tömött sorokban. Kicsit zavarja már ugyan a szemét a sok bogár, sötéten nedvellik a munkában meglevesedett, kék inges hóna alja, de mivel szemlátomást senki nem akar már beleülni abba az unalmas romba, ezért kicsit még erőlteti. Csak a becsület kedvéért.

Itt több szálat el kell indítanom, mert mindjárt érthetetlenné válik, amit írok.

Tudják, a Goodwood Revival, a Ferrari California-vezetés, a tavalyi öreg Peugeot-zás, a Caterham és egyebek után simán azt gondolhatják, hogy az autós újságírónak az ölébe hullik minden, Karotta szavaival élve – az autós újságíró az élet császára. Na ja, csak azért ez elég sok meló. Ennek a többségét meg kellett szervezni, nagyjából évente egy jutalomút jut. És az igazán érdekes dolgokat akkor is inkább csak láthatjuk, vezetni nem lehet őket.

Ez az Alfa-meghívás egészen egyedi dolog volt, nemcsak az én életemben, de szerintem például Karlovitz Kristóféban is, aki azért itt dolgozik a szakmában már vagy negyven éve, ráadásul mindig is elismert faszi volt, a nulladik perctől. Néhány példányban létező, csilliókat érő versenyautókat ugyanis nem szokás tömegével odaadni az újságíróknak, még egy háztömb körüli kanyarra sem. Könnyen lehet, hogy egy ilyen rendezvény egy életben egyszer jön el.

Más lett az életem attól a perctől kezdve, hogy megtudtam – enyém a baloccói buli. Egyrészt a kétkedés, hogy valóban ott lesznek-e ezek a csodák, másrészt a hitetlenkedés, hogy tényleg lehet-e majd bármelyiket vezetni, aztán meg, hogy hogyan lesz ebből képanyag, videóanyag, miközben én természetesen őrjöngök majd, és nem dolgozni, hanem élvezni szeretnék.

Az esemény előtti este konkrétan hányingerem volt az idegességtől, aludtam talán két órát, egy másik dimenzióhármasba kerültem át. Rosszul voltam az izgalomtól. Ez olyan, mint amikor leszólítasz egy csajt a diszkó sötétjében, dumálsz vele egy jót, majd hazaviszed a kocsiddal, és csak kiszálláskor, az utcai lámpa fényénél jössz rá, hogy Natalie Portman. Aki aztán megjegyzi – most nem jöhetsz be, mert itt van még a volt barátom, de tetszel, ezért holnap várlak randira, este, ugyanitt. Na, akkor nem hiszed így a dolgokat, akkor vagy rosszul ennyire.

És annyira hihetetlenül izgalmas a „hátha mégis igaz”-faktor a dologban, hogy másnap falakon hatolsz át pőre testtel, puszta kézzel löksz odébb utadba álló pankrátor-csoportokat, két szemfogad között marcangolsz szét egész Hummereket, amik zavarják a haladásodat az autóúton, csak hogy rajtad ne múljon a randi. Egy kulturált, ám a mélyben őrjöngő állattá válsz, aki nem hiszi, de ha kapja, marcangolja.

Az őrjöngő állat tehát odaért Baloccóba a 3+1 fős magyar delegációval, és kilenctől kettőig várt türelmesen, no meg fotózott. És ha senki nem nézett oda, epét hányt a gyönyörű zöld fűre az izgalomtól. Meg se merte kóstolni az imádott olasz kávét, mert egy cseppje elég lett volna, hogy menten agyvérzést kapjon. És igen, ott voltak az autók, egytől-egyig, még nem törte őket össze senki, pedig az a szerdai volt a sajtótájékoztató-széria utolsó napja. Ha minden igaz, délután tényleg beleül. Mindbe, gondolta.

Az őrjöngő állat közben fejben preferencialistát gyártott.

A P3-as monopostót mindenképpen, ilyet élő ember nemigen élhet meg a földön.

No meg a Giulia 1300 GTA-t is vezeti majd, ha törik, ha szakad, mert azért az autóért meghal kisgyerekkora óta.

Ki nem hagyhatja a 6C 1750 Gran Sportot, mert arról hallott talán a legtöbbet, az az Abszolút Harmincas Évekbeli Sportkocsi.

És persze a TZ2-est, az Őrületes Legendát, amely egymaga több versenyágban learatta az összes babért az európai szériákban.

Ha ez a négyes meglesz, iszik egy kávét, és nem zavarja, ha agyvérzésben elterül. Mert neki megvolt a tuti.

Persze jó lenne még beleülni a Disco Volantéba, a 6C 3000-be, a Giulia TZ-be is, mert azok is iszonyú érdekesek. No meg ki kellene próbálni a Giulia 1600 TI Supert, hiszen olyanja volt már kisebb motorral, szerényebb kivitelben még amikor nem volt ő egy ilyen őrjöngő állat. Csak hogy meglegyen az igazán jó Giulia élménye is. Még mielőtt elterül a presszókávé kiváltotta agyvérzésben, persze.

Elébe megyek a végkifejletnek: fentiek közül Őrjöngő Vadállat pontosan egy autót tudott vezetni. Mivel kultúremberek között volt, ezért eszébe sem jutott betörni a tűzoltőszekrény ajtaját, hogy az ott talált szekercével miszlikre hasogassa az egész rendezvényt, majd sikoltva szélbe szórja a törmelékeket, hanem mosolyogva belátta, hogy egy használhatatlan, béna, alkalmatlan puhapöcs ő. Nem véletlen, hogy soha nem tudott feladni egy csekket a postán, elintézni egy autóátírást az önkormányzaton mindaddig, amíg be nem vezették a sorszámos rendszert. Mert addig valahogy mindig, mindenkinek fontosabb volt a dolga, ő meg csak a sorba tömegével őeléje beálló hátakat látta világéletében. Hát itt is.

Angol hátakból szép kollekciója lett. Néhány görögöt is begyűjtött.

Egy másik szálat is be kell ide vonni sajnos. A korábban még Csikós Zsolt nevű, eredeti foglalkozása szerint újságíróként ténykedő, de a baloccói érkezés óta csak Őrjöngő Vadállatként ismert elmebeteg angolimádatát.

CsZs 4/b utcai lakos ugyanis tizenöt éve brit autós-motorossajtó-függő. Autós újságírási képességeit folyamatosan az elérhetetlen brit autósújságírási magasságok felé próbálja feszegetni – persze reménytelenül, de legalább kitartóan. Az angol sajtó számára az isten. Az angol újságíró az istencsászár. Az mindent tud. Profi, jól ír, van véleménye, vezet, mint állat, képben van. Egyáltalán, az angol ember a maga humorával, demokráciaszeretetével, kultúrájával, múltjával, hagyományaival maga a döbbenet, az ókori görögök erre mondták talán, hogy Calocagathia, ha rémlik még valakinek művészettörténet óráról. Oké, hipóbőrű, csámpás, de ilyen a modern kori Tökéletes Ember. Hozzá legfeljebb az olasz mérhető, aki laza, szereti az életet, segítőkész, bírja a jó gépeket, összekacsint akár az idegenekkel is. Így hitte mindezt eleddig Csikós Zsolti a 4/b utcából.

Mostanában azért gyanakodni kezdett ő. Vályi Pista barátja részt vett például azon az MX-5-ös pályaversenyen, ahol a magyar csapat harmadik lett a belgák és az oroszok után, a németek valamivel lejjebb végeztek, az angolok pedig (akik két csapattal érkeztek) iszonyatos nagy arccal indultak neki a versenynek, valahol messze lent végeztek, miután az egyik team össze is törte az autót. Aztán a tudósítás úgy jelent meg a Car magazinban, hogy az ügyes, de profi versenyzőket bevető belgákat nem, továbbá a nagyobb nemzeteket sem sikerült lenyomniuk. Magyarokról szó sem esett ottan. Úgy látszik, mi nem létezünk Anglia számára.

Váltok erről a hülye harmadik személyben írásról, már kezd kicsit erőltetett lenni. Szóval más miatt is magasabbra csusszant a szemöldök a fejemen. Van annak hova, elég nagy ott a bőrfelület, de akkor is. Merthogy nagyon keresek 50-70 ezer forint környékén valami igazán szép képet készítő, kifejezetten kompakt, nagy látószöget és teljes manuál üzemmódot is tudó digigépet. Mert az agyonhasznált 350D telém már nem bír éles képet alkotni (lásd Skoda Superb kombi cikk), az utazós Panasonic LZ3-asom pedig szintén csak impresszionista művek készítésére alkalmas, amióta vagy kétszer leejtettem nyitott objektívvel. Csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen azt is annyit használtam, hogy majdnem lukas a sarkainál.

Nos, az érdekes gépeket olcsón az ebay-en lehet megvenni. Viszonylag tudományos fickó vagyok, és miután szénné olvastam a teszteket, és körvonalazódott, hogy Canon G10, S90, Pana TZ8, vagy Ricoh GX200 (teleadapterrel) lesz az én barátom, elkezdtem jegyzetelni, mennyiért mennek az aukciókon. Most már szép listám van mindből. Mivel a brit piac kicsit olcsóbb, mint a német, ezért azt is figyelem, de az semmi jóval nem kecsegtet. Az elméletileg fafejű német ugyanis lehet, hogy kicsit valóban fafejű, mondjuk úgy átlagban, de a valóságban igazi européer. Leküzdi a gyanakvását az idegenek felé, és – bár az ebay-en a kis dobozba, a megjegyzés rovatba odaírja, hogy Németországba szállít – szinte soha nem gördít akadályt a külföldi vásárlások elé, maximum megjegyzi, hogy úgy drágább lesz a posta. A németektől többnyire kellemes vásárolni, olykor még rövid barátságok is szövődnek a levelezés során. Az angol? Tízből hét közülük odaírja, hogy csak Nagy-Britanniában regisztrált licitálóknak, csak brit címre ad el, sehova máshova, külföldiek ne is próbálkozzanak.

Baloccóban aztán furcsa dolog történt. Az évtizedek óta sok-sok tapasztalat alapján kialakult pozitív kép az angolokról (most tegyük félre Pistát, meg az ebay-t) egy pillanatra tényleg megrepedni látszott. Olyan – rosszul viselkedtek. Az ok? Nem tudom, de elméleteket gyártottam. Máshogy hull le a kultúra az újságíróról, mint az utca emberéről, hiszen az angolok nem ilyenek, mint azok az illetők voltak ott, Baloccóban. Vagy esetleg az is lehet, hogy máshogy hull le a kultúra rétege egy tizenötös csoport tagjairól, ha érdeket kell érvényesíteni, mint egy háromtagúéról. Az utóbbi környékén lesz az igazság.

Igaz, a görögök legalább olyan, khm, elítélhetően viselkedtek, mint az angolok, pedig ők még feleannyian se voltak. Ráadásul kevesebben, mint a lengyelek, akik viszont végig megőrizték magukon a kultúra vékony héját. Egyiknek megy, a másiknak nem? De lehet egy harmadik magyarázat is: a lengyelek közül sokan unják az Alfákat, meg általában a régi autókat, a britek viszont nagy rajongók, a görögök nem kevésbé – igen, lassan összeáll a kép.

Elmesélem, hogy ment ez, ott az Alfa századik évén.

Sütkérezik a napon a bő tucatnyi, nyálcsorgatós autó, vége az ebédnek, két órába fordulunk. Igen ám, de Olaszországban vagyunk, csak ímmel-ámmal ébrednek a motorok, még nem hatott az espresso a kezelőszemélyzetre. De egyszer csak jöhet a Le Mans-i rajt! Csakhogy itt kevesebb az autó, mint az ember. Kis tülekedés, de csak szemek villannak, hangos szó nem hallik, elmaradnak az ütésváltások, alapvetően béke van. Csettinteni nincs időm, s a prioritási listám elején szereplő autókban máris angolok, a kevésbé ínycsiklandókban görögök, a többiben meg lengyelek feszítenek. A magyaroknak talán ha egy gép marad. Hosszú még a nap, úgyis fel kell vennem hangokat, menjen csak a Karlovitz.

Egyes autók ezen a ponton nagyjából lekerülnek a radarról. Például a 6C 1750, amit utána vagy fél órán át nem látok többé. Meg a TZ2-es, amit egyet. Kristóf közben visszaér, és szappanozott szamurájkard-villanásként csusszan át az 1300 GTA-ba, olya sebességgel, hogy a becsúszó szereléssel támadó angol kis híján felrúgja. Szemek villannak, fog csikordul, de mindenki belül káromkodik, kifelé az udvariasság, a mosoly. Európába tartunk, bárhol is van az.

Én még hozzá se értem egyetlen slusszkulcshoz sem, de máris forog a gyomrom az egésztől. Egy csapásra a kivilágítatlan, régi Krisztina postán érzem magam nyugdíjosztás napján, 1983-ban. Jeges felismerés markol a lelkembe – itt nincs rendszer, nem is gondoltak rá. Aki erős, az b..ik, a többiek meg néznek a partvonalról. Én az ilyen helyzetekben tipikusan mindig alul maradok, túl sokáig volt gyerekszobám, ami, valljuk be, sokszor nagy átok. Úgy hívják az ilyet: lúzer.

Nahát, maga is angol?

Közben az angol újságírók gomolygó elektronfelhőkbe rendeződnek az autók körül, ha jól látom, egyelőre kettőbe. Később lesz több is. A legjobb autók ezekből az elektronfelhőkből hajtanak ki, majd amikor három-négy-öt kör után visszatérnek, ezekbe az elektronfelhőkbe térnek vissza. A görögök ostromolnak, telítetlen gyökökkel bombáznak, olykor megkaparintanak egy-egy kihulló morzsát, akörül kialakítják a saját elektronfelhőjüket. Mint a sivatagban: az oroszlán eszik az elejtett vadból, aztán jönnek a héják, utána a hiénák. Én a kiszáradt csontokon nyammogó mikrorovarok fajába tartozom itt, egyre inkább érzem.

Szerencsére a Giulia 1600 TI Supert békén hagyják. Egy fehér Zsiguli nem kell senkinek, még akkor se, ha sportváltozat, és csak 501 példányban készült, annak ellenére, hogy nem Levi's. Pedig ha tudnák, milyen iszonyatosan jó… Úgy látszik, a britgörög újságíró a csillogásra utazik. Elvisszük Gáborral, egy kört ő vezet, egyet én, visszatérünk a bázisra, hátha rendet teremtettek közben a rendezők (hiszen a nevükben is benne van, még angolul is: organizers).

Gerjesztik már az alfás szakik a vén P3-as monopostót, külső indítómotort hoznak, markolni kell a szárát férfiasan, svimmelni a karbit, rákapcsolni a tekercseket, tolni egy kis előgyújtást, ha érdekel valakit, nézze meg, ott van a tegnapi videók között, hogyan megy ez. Persze már az indítás alatt is végig a kék inges angol ül a volánja mögött. Megvan a videó, beröffen a gép, olvasó letudva, próbáljunk ki valami ínyencséget.

Nahát, megint egy gyári ember a 6C 3000 vezetőülésében... Persze írták, hogy így lesz

De mind kint van, forgatnak velük épp, mondja az egyik alfás ember, és elhúz a TZ2-essel. Hogy miért ő vezeti, nem tudom, biztosan fontos dolga van. Ekkor figyelek fel rá, hogy kialakult egy harmadik csoport is – a gyári pilóták közel annyit ülnek az autók kormányai mögött, mint az angolok, és kicsit talán többet is, mint a görögök, ami már művészet. Nyilván vizsgálják, melyiknek égették meg a kuplungját, mi az a kopogás hátul, fog-e még a fék. Komolyan kell venni egy ilyen rendezvényt, pláne az autók állapotát, maximálisan támogatom. Igaz, az már kicsit zavaróbb, hogy brutálisan vezetnek, hozzájuk képest az újságírók – ha olykor bénán is – de vattacukorként bánnak az autókkal. Teszem hozzá: az öreg Alfák lenyűgözően jól bírták a gyilkolást. Még nekem is meglepő volt, pedig én alapvetően hiszek a régi olasz technikában.

A nap további része azzal telik, hogy a nóném, és általában nem túl zajos autók közül (mert a zajosakra a görögök csapnak le) elviszünk egyet-egyet, amikor csak tudunk. Ekkor veszem észre, hogy az angolok tömegével cserélgetik egymás között az autókat, kint a pályán. Aztán amikor véletlenül mégis visszatérnek a bázisra, nekitámaszkodnak öten a sárvédőnek, és dumálnak. Így fordult be, úgy nem vette be a hármast, de amikor gázt adsz, hát az olyan… Benzingespräche, mondja erre a német, de azért csak jobb az ilyet este, a sör mellett művelni talán. Mert itt ketyeg az idő. A más ideje.

Persze nem engednek oda. Azért próbálkozom. Odasomfordálok, megszólítom az egyiket, kérdezem, vihetem-e egy körre a verdát. Azt a "nézek, de nem látok"-fajta, pincebogaraknak fenntartott tekintetet kapom, meg egy kurta választ – visszük forgatni, most nem lehet. Oké, a tévé hatalom, értek én magyarul, elsomfordálok.

Egyre kétségbeesettebben próbálkozom, mert fogy az idő, de most már tényleg. A monopostóba nem ülök már be, azt látom, ahhoz atomvillanás kellene, hogy én odajussak, de azért legalább a TZ2-be… Így teljesüljön minden óhajom. Autó begördül, nincs körülötte elektronfelhő. Kiszáll a két ember, üres a cockpit. Csoda történt, hiszen már én markolom a filigrán aluajtót, szállnék be, megtört a jég, innentől minden jó lesz. Erre integet az olasz – öt perc pihenő, várni kell vele, túlmelegedett a kuplung!

Öt perc… Mi az a 30 ezer századmásodperc, ha az ember egy TZ2 volánja mögé ülhet? Várok. Közben autók jönnek vissza a pályáról, elektronfelhőbe be, elektronfelhőből ki. Csendben Őrjöngő Vadállat vagyok épp. Horpadtra markolom az ajtó borítását, ujjaim alól már nem izzadság, hanem vér folyik. Tojok rá, úgyse látszik, piros a fényezés. Én meg se érzem. Azt se érezném, ha egy törött Nord-vezértengellyel lassított felvételen kiműtenék a fél szememet. Várok.

Eltelik az öt perc, ami igazából hét és fél, mert Olaszországban vagyunk, de ne hánytorgassuk fel, ez nem Németország, pláne nem Japán. Itt nem a precízió, hanem a hagyomány az úr, a hagyományt meg lehet imádni, ellenben a precízió csak együttélésre való. Kérdezem a cirádás kezeslábasos signorét, lehet? Bólint, ülnék már be, de a túlsó ülésben egy hipóbőrűt találok. Bocs, de jegyzetelnünk kell, csusszan be e süket dumával az ajtókivágás és páncélszekrényként tornyosuló testem közötti kétmilliméteres résen a haverja. Rángassam ki a tulok

britet? Rugdaljam meg? Tépjem ki tőből a karját? Kevés választ el ezektől, de aztán a gyerekszoba felülbírál mindent. Egyáltalán, hol az én partnerem?!?!?!?! Hogy került egy ANGOL, ODA, az ő helyére? Körülnézek, Gabi épp telefonál, aznap negyvenedszer. Lapzártájuk van, ez a fránya nyomtatott sajtó, hát persze, megértem, én is csináltam sokáig, nem egy vidám dolog, mert a standon rosszul mutat ám egy csomó, fűzött, üres A4-es lap.

A TZ2-es felharsanó decibelei megrepesztik az aszfaltot, nekem meg csak egy kis olajpöffenet marad belőle. Kezdek kétségbeesni, mert már háromnegyed négy, és még csak az aljában ültem a kínálatnak, olyan kocsikban, amelyek egy részéről azt se tudtam korábban, hogy létezik. Az angolok most se tudják. Közülük is kettőben csak azért sikerült, mert a lengyel kolónia csapott le rá, és velük aztán lehetett beszélni. Szerintem a 6C 2300 Mille Migliát is csupán azért kaptuk meg, mert addigra kitörték az ülését, és nagyjából használhatatlan volt. De nem nekünk, mi magyarok vagyunk.

Körülnézek. A görögök szemlátomást ökölharcra is készen volnának egy-egy autóért. Láttam én már szerbet verekedni, ha a görög csak kicsit is olyan, akkor inkább nem zavarom a köreiket, meghagyom magamnak a fogaimat, olyan jól megszoktam már őket. Fussunk neki újra. Angolszeretetem és az időhiány vakká tesz. Ismét odasomfordálok az egyik brit elektronfelhőhöz. Megszólítom az egyik tagot, aki épp a pihenő Giulia 1300 GTA-t stíröli. Mélyen a szemébe nézek, magyarázni kezdek udvariasan, elnézést, még nem ültem benne, elvinném, nekem is írnom kell róla – próbálom professzionális síkon tartani a társalgást. Válaszol.

"Hey Nigel, take the silver one, we haven't tried that one yet, let's swap them after this round!" Ekkor veszem észre, hogy nem az én szemembe nézett, hanem két fokkal mellém, a haverjára. Végig. Észre se vette, hogy ott vagyok, pedig öt évig jártam amerikai isibe, viszonylag jól beszélek az ő nyelvén, amit ő nem tesz az enyémen, de persze ez nem elvárás, csak megjegyzem. Hülyét csináltam magamból, de az autót azért elviszi, hiszen én nem is létezek. Talán már harmadszor hajt ki vele a pályára aznap, mert élvezi. Ez a "nemlátszom"-effekt aztán többször előfordul még. Odamegyek az angolhoz, eleinte udvariasan kérek, aztán könyörgök, aztán felszólítok, de semmi. Ezek valami belülről tükrös, hangszigetelő energiaburokban léteznek ilyenkor, és csak a saját embereiket látják-hallják. Meg az Alfa Romeo feliratos signorékat, mert azokkal faszán tudnak bazsajogni.

Ők is kicsit feszültek már. Negyed öt, egyik-másik kocsi már nincs a topon, akad, amelyikkel még forgatni kell, sokan közülük nem is ültek harmadszor a Disco Volantéban, pedig ahogy az ősi szkíta mondás tartja – egy Alfa Romeót csak a harmadik kör után érzel meg igazán a baloccói próbapályán. Információéhesek, ők tényleg profik. Én, a link meg csak koptatom itt az aszfaltot a cipőmmel, mint valami túldimenzionált féreg. Kafka jut eszembe. Aztán arra gondolok, hogy tőlem még csak nem is undorodnak. Egyszerűen nem vagyok.

Tényleg úgy érzem magam, mint román koldus a Kurtfürstendammon, egy perccel az éhhalál előtt, amikor autótól autóig rohangászik ötven centért, és mindig csak a záródó motoros ablak utolsó ötmilliméternyi csusszanása lesz az övé (tudom jól, mafia az, tök egészséges mind, értsék meg, csak egy hasonlat volt, ne kezdjük el ezt a threadet a kommentekben, aki elkezdi, vegyük úgy, hogy kiállította magáról a tuloksági bizonyítványt. Már most tudom, hogy tulokozok majd egy-két arcnak).

Fokozatosan hülyét csinálok magamból. A magyar kollégák finom módszerekkel próbálják éreztetni velem, hogy ciki, amit művelek. Fáradtak. Enerváltak. Nekik ennyi elég is volt. Menjünk már haza, három óra múlva indul a gép, mi lesz, ha dugóba szaladunk a Malpensa reptér felé. Amúgy is, inni kéne vizet, kávét, eleget vezettünk, meg ezt amúgy sem lehet, ne legyek telhetetlen. Telhetetlen?!?!?! Meg hogy ELEGEEEEET vezettünk?!?!?!?!?! Ember, én három napig alvás nélkül vezetgetném ezeket, csinálnám a riportokat, videóznék, bármit, csak engednék végre… Belül már tényleg őrjöngök. Bekeményítek, nem érdekel, mit gondolnak rólam, ismerjék meg a véresen komoly csikószsoltit, hiszen a hat legfontosabb autóból még egyben sem ültem. Ilyen még egyszer az életben nem lesz, negyvenhárom éves vagyok, ez egy sajtótörténeti mérföldkő, ezt MOST lehet megélni. Az életben most először nem fogok félreállni, nem engedek előre, elfelejtem az empátiámat, bunkó leszek, erőszakos, átgázolok mindenen, kipróbálom a magyar sikeres zugvállalkozó-viselkedést.

Erre sem nyílnak meg az elektronfelhők, amelyek kifelé mostanra tökéletesen semleges felületet képeznek, pedig már angol kart is rángatok. Mondom, totális hülyét csináltam magamból. A lengyelek, akik az egyetlen puha pont voltak, már csomagolnak. Az autókat a szakik sorozatosan veszik ki a forgalomból. A monoposto, a DTM 155-ös, a TZ2 és a Giulia 1300 GTA kint rója a köreit, már egyáltalán nem járnak vissza, csak a hangjukat hallom. Minek jönnének, hiszen nincs, aki vezetni akarná őket, nyilván.

Ha szép szóval, erővel, egyáltalán, sehogyan nem megy az angolgöröggel, akkor jöjjenek a dedós módszerek. Megyek az óvónénihez, azaz az olasz főemberhez, de ő is átnéz rajtam, látja, hogy színtelen, szagtalan lúzer közeleg. Erőszakosan behatolok az aurájába, közel állok hozzá, hogy zavarjam az izzadságszagommal, azt biztosan utálja, rólam meg patakokban folyik az utánpótlás. Felfigyel a látványt eltakaró bűzgyárra. Könyörgőre veszem a dolgot. Kedves signore, még nem ültem sem a monopostóban, sem a GTA-ban, sem a TZ-ben, sem a Disco Volantéban… Sorolom, majd megkérdezem, hogy nem tud-e segíteni. Dehogynem, viszont most az autók pihennek tíz percet, mert túl lettek hajtva, utána még lesz negyedóra vezetés. Érzem a hangján a kényszeredettséget, annyira azért nem örül nekem, lélekben már otthon jár, eszi a spagettit a bambinikkel a nagy asztalnál.

Tehát utolsó nagy pihenő, hűlnek a gépek. Legalább egy legendában, legalább egyetlenegyben hadd üljek… Az egyik nagy vágyam, a 6C 1750 Gran Sport szabad. Tök üres. Beslisszolok, markolom a volánt, erekcióm van. Kristóf odajön, lefotóz, kicsit érzi, mennyire fontos ez nekem. A többi, még működő kocsiban angolok mindenhol. Mindenki vár, a motorok állnak. Végtelen sok idő telik el, egész birodalmak csíráznak ki a semmiből, hadjáratok, pestisjárványok és vallási háborúk során világméretűvé válnak, majd elporladnak a válságok és a kintről érkező, mind szervezettebb, de még igen igénytelen kis népek támadásai miatt. Közben mi csücsülünk az Alfákban, és várunk a jelre.

Nem kicsit vagyok ám itt feszült. És bekövetkezett, amitől féltem

Végre indít a főszaki, utána sorra felharsannak a félgömb égésterek, a trombitakipufogók, a repedtfazekak. Nyúlnék én is a gyújtás után, de az enyémben nincs kulcs. Semmi baj, mellettem ott gubbasztanak az angolok a Disco Volantéban, ők se indítanak, várnak. Ennyi belefér, madarat lehet velem fogatni, legalább egy meglesz a listáról, akad mit mesélni az onokáknak, meg előtte az olvasóknak.

Sorra hajtanak a kocsik a pályára, a levegő izzik, remeg a talaj, vér serken a dobhártyákból. A benzin orgiája ez, ennél jobb nem lehet, soha, sehol. Mindjárt én is a részese leszek ennek az orgiának, ráadásul az egyik legszebb, legérdekesebb géppel. Tolom majd a nyitott kulisszában a szinkronizálatlan váltót, profin duplakuplungolok, lám, most jön jól, hogy Fiat 500-zal kezdtem a vezetést, vágom én ezt a szinkronizálatlanságot, én leszek a legboldogabb ember a földkerekségen.

Az utolsó önerős kocsi is kigördül. Két angol jön, kék colstokkal kezdik méregetni az autóm tengelytávját. Tenemméregetelitt, villantok felé egy balkáni sötétgyilkosat, mert véged lesz, de nagyon. Ettől hirtelen Vályinak érzem magam, és arra gondolok, ő bezzeg már minden érdekes autóban ült volna, igaz, akadt is volna dolga a közeli kórháznak. De azért Csikós Zsolti is kivágja a rezet, lám itt ül a Vízipókban, mingyá' megy körözni, ez sem kis tett. Angolok colstokkal el, olasz szakik balról be, nekiveselkednek a Disco Volante farának, aznap sokadszor felharsan az ismerős trombitálás, dadogás, ami fordulaton kitisztul, ahogy a hihetetlen formájú autó elhúz a délutáni napsütésben.

Szólok a signorénak, előveszem jobbik olasz tudásomat, dove e chiave (biztosan rosszul mondtam). Integet a kezével, nincs kiáve.

Az 1750 fáradt, ma már nem kanyarog többet, mindjárt megy vissza a múzeumba, pihenni, múmiává válni újra a többiekkel.

Az éjjelt azzal töltöm, hogy tizenöt kicsi sztearinbábut öntök az otthon talált gyertyákból. Union Jacket mázolok rájuk, majd előveszem a Kati gombostűkészletét. És csak szúrok, szúrok, szúrok…
Az autó, amelyért nem folyt mosolygós, udvarias öldöklés, mert esély se volt vezetni: Alfaa 24HP

U. i.:
Hazafelé azért vettem még egy Octane és egy ClassicCar magazint a reptéren. Mert – akármilyen szomorú – az angol veterános sajtó még mindig a legjobb. Én meg jobb lesz, ha visszaadom az ipart, most végképp bebizonyosodott, amitől régóta félek: alkalmatlan vagyok erre a szakmára. Lehet gyalázni, nekem már mindegy.