Puttgardenbe már elég megkínzottan érkeztünk. Még Hamburg után találtunk egy Burger Kinget, ott kajáltunk, majd megírtam még egy esti posztot, és ott ledobta az agyam a gépszíjat, Tibby látta is, hogy nem vagyok már nagyon jelen, ezért átvette a vezetést. Ő se volt az a hamvas szűz, hihetik, kevés földi halandó csókolta volna őt ott szájon abban az állapotban.

Puttgarden az utolsó civilizált település a vad vikingek és egyéb trollok, meg miegymások (Winkler most mondana negyven másik, minden minimálisan művelt ember által jól tudott skandináv törzset, nekem ennyire futja) előtt, Németország búcsúkarlendítése irányunkban, fáj is a szívünk, bizonytalan területre lépünk. Ráadásul komppal. Tibby már előre hány, Karesz tömi magába a pánikgyógyszert, Sipos nem szól, de furcsán villog a szemüvege. Még gyorsan fotózok egyet a komp előtt, majd jegesedő bőrfelülettel, kicsit repedezve bedőlök a hátsó ülésre. Pedig skandinávkompozni jó, csak ezek még nem tudják.

Beállunk a hajógyomorba, finom remegés, a vonatszerelvénnyi főtengely pörögni kezd, eredemény: egy zöld Tibby és egy sárgás árnyalatú Karesz. Sipos elvesztette az övtáskáját, rajta egészen másfajta pánik tör ki. felforgatja az Insignia belsejét, tucatjával röpködnek kifele a csomagok, végül valahol a középső kipufogódob, az utastérpadló-gumidugók és a zajszigetelés közé szorulva megtalálja. Ő már boldog, minden relatív.

Lépcsőzünk egy sort, aztán a második emelettől inkább a liftet választjuk. Tibby szeme felcsillan, a falra függesztett, két csikket tartalmazó hamutartóra, majd Kareszra néz – baszki, egy lift, amiben dohányozni lehet! Nincs nála cigi, boioioiong. Karesz, aki a tüdőrákosnak is szívesen ad egy dobozzal a halálos ágyán, most mégsem nyújtja a dobozt, szívatja. Szerencsére mielőtt Tibby bealázná magát a sárga földbe, és kivenné valamelyik nikotintól sárgálló dán csikket, felér velünk a lift. A padlóról enni lehet, minden elvágólag, barátságos színek plusz króm, ez már Skandinávia.

Egy ideig eltart, mire a pneumatikus ajtót sikerül kinyitnunk, majd kitámolygunk a jeges fedélzetre. Hű, itt baromi hideg van. Baromi. A zöld, illetve sárga árnyalatú arcbőrt viselő kartársak távolról szemlélik a korlátot, itt már egyre erősebben valami kihalófélben lévő ausztráliai papagájfajtához hasonlítanak, legalábbis a színük alapján. Sipos azonban rohan fotózni, végignézzük, amint kis híján átlendül a jeges korláton a tengerbe. A csobbanás elmarad, a kép elkészül, majd még sok. Át a túlsó dekkre, amerről a hold süt. Hátborzongatóan szép látvány, újabb adag nagy mennyiségű elektronikus zaj keletkezik a memóriakártyákon. Őrjöngünk, annyira jól érezzük magunkat, mindenki felébred a kómából, már bent, a „very seventies” plüssborítású kagylószékeken ülve megváltjuk a világot.

Vége a tripnek, ki a hajógyomorból, Tibby eltűnik az Insignia-ülésben, csak abból tudom, hogy él, hogy néha azért bevesz egy kanyart, meg lassít a sebességkorlátozásoknál. Itt már hó van, nem sok, de egyértelműen más a klíma. Harap a hideg, holott csak öt a mínusz. Felhívjuk az embert a Dragor Fort hotelben, hogy késünk az éjfélhez képest – olyan másfél órát. Barátságosan veszi hírt, hogy aznap éjjel gyakorlatilag nem alszik.

Igazán azt sem tudjuk, milyen földrészen vagyunk, amikor megérkezünk Koppenhágába. A navi konokul visz a marsbéli sötétben, ilyenkor már nem beszélget az ember, hiszen nincs már agya. Egyszer csak partra húzott jachtok tűnnek fel állványokon, a sötétből valami fagyott felület sejlik fel. A vitorlások között egy keskeny, hepehupás földút, az Igo csak visz tovább. Valami földszintes, fura épülethez érünk. Megérkeztünk. Fél kettő van, megvolt majdnem az 1600 kilométer.

A tulaj szimpatikus, szakállas, ötvenes manus. Hamar összehaverkodunk. Mesél a helyről. 2002-ig erőd volt, akkor építették át szállodává. Most hét szoba van, teli a ház, nekünk épp oda tudja adni az utolsó kettőt. Kérdezi, hova megyünk, mondjuk fel, északnak, 1250 kilométerre innen, egy 48 éves Mercedesért. Mosolyog, nem lepődik meg, van erre is elég hülye. Bevisz az irodába. Évente kétszer nála, a szálloda előtt tartanak veterán-összeröffenést a koppenhágai oldtimeresek. Peregnek a gépek, illetve a képek a monitoron, háromnegyed kettő van, mi a világvégén, imént még beszélni sem tudtunk, olyan fáradtak voltunk, most vitázunk az autókról, melyik, micsoda. Az autóbuzéria internacionalizmusa összeköt, serkent, élénkít.

Aztán megmutatja még a két stabilmotort az épületben, mindkettő 1951-ben készült, feltehetőleg hajómotornak. Ezek termelték a kaszárnyának az áramot.- A végükön 100 és 380 voltos generátor, egy szobával odébb pedig két-két 380-as villanymotor, amelyek további generátorokat hajtanak, hogy legyen 400 és 500 volt is. Teljesen valószerűtlen ilyet megélni hajnali kettőkor. A motorok gyártmánya Burmeister & Wain, helyi készítésűek, 110 lóerősek és dízelek. Az egyiket javítják épp, de mindkettő működőképes, rendszerint beüzemelik őket, a cég, amelyik gyártotta őket, ma is létezik, az is szereli. Persze a hotelnek ma már saját árama van, de ezek kellenek ide.

Még bedöntünk egy altatósört (Tuborg, mi más), aztán ki-ki párosával szobára... bocsánat, szobába. Karesz egy szemvillantás alatt a vécén terem, már pufog is, állítólag Hamburg óta rohamoz a medve a barlangból. Engem egyetlen ártatlan vizelési inger-levezetés választ el az azonnali alvástól (nem fürdök, basszus, férfiak vagyunk, majd reggel eljátszom a kultúrembert), az viszont nagyon. Vonyítok, kaparom a fürdőszobaajtót, Karesz röhög bentről, hallom, jól szelel a kipufogó. Oké, mindjárt megoldom. Átmegyek Bendéékhez, majd náluk, bérbe. Egy frászt. A mi szárnyunk folyosóját bezárta a barátunk, márpedig egy dán tengerparti erőd folyosójának az ajtaja nem az a dolog, amit az ember csak úgy felpattint vállal. Őrjöngök, vissza a szobába. Feltépem a pontosan száz éves ablaktáblákat, kimászom a hóra, de minden iszonyú rendezett, kivilágított. Itt nem lehet. Átvágok az öböl felé, a süvítő szélben eljátszom az esőistent. Visszamászok, testhőmérsékletem három fok. Még felteszek mindent töltődni, beállítom a mobilt reggel nyolcra, az annyi mint öt és fél óra alvás, a tegnapi másfélnél még mindig sokkal több. Kikapcsolom a telefont, mire Karesz kiröppen a vécéből már alszom.

Karesz azonban nem az a fajta, aki kikapcsolja a mobilt. Otthon, Viszen pedig korán kelnek a haverok, és baromi kíváncsiak. Fél nyolcig bírják visszatartani a telefonálhatnékot. Karesznek a hangosabbik fajta mobilja van, és mivel otthon, a kompresszor sivítása mellett is meg kell hallania, ezért maximumon tartja a csengetés hangerejét. Ilyen éktelen üvöltésre utoljára a seregben ébredtem. Ő viszont erre sem. A mobil végigordít egy fél percet két Metallica-koncert teljes hangerejével, Karesz csak addigra eszmél fel, mire elhallgat. Nézem az órát, fél órát próbált valaki elvenni az alvásomból, káromkodok, nem hagyom magam. A falnak fordulok, erőből visszaalszom. Karesznek viszont kiröppent az álom a szeméből. felkel, felfedezi a vízforralót. Feltesz vasszert főni. Próbáltak már ilyen modern vízforraló hangjára aludni? Halkan kezdi, épp csak kicsit zsizseg, de ez már olyan hang, mint a szúnyogé nyáron, az ember tudja, hogy mindjárt rosszabb lesz, egy perc múlva nem ússza meg, hogy talpon legyen. Aztán rákapcsol még, jönnek a kicsi dübörgések, rotyogások, szuszogások, majd a full Monty, amikor egy orbitális, falremegtető crescendóval durran egy óriásit a bimetál vezérelte kapcsológomb, és halj, karattyoló sóhajjal vége az előadásnak. Annyira szerettem volna még egy kicsit aludni, hogy még ezt is túléltem, és visszacsusszantam az álomba.

„Nem kérsz kávét g..i?” - kérdezi Karesz egy perccel később, amikor már biztos benne hogy nyert. Én félálomban hallom, tudják, amikor az ember agyába még csak-csak bemegy az infó, de beszélni nem képes. Alszom tovább. Egy percet. Újabb csillárszaggató csörgés, egy másik fajta dallam, ezt nem úszhattam meg, tudtam jól. Mondtam már, hogy imádom a mobiltelefonokat? Vesztettem, beismerem, felkelek, megtiportan megkezdem a napot. Talán majd ma éjjel alszom.

Mivel most először van internetünk az út során, reggeli után gyorsan nekiállok képeket kicsinyíteni, szelektálni, vágni, feltölteni az ftpre. Tibbyék szobájában, mert a miénkben nem megy a wifi. Ez egy wifi, a pifi. Náluk is akadozik. Hetvenhat darab, parányi képet próbálok felnyomni, tíz perc alatt felcsusszan öt. Kivárjuk, legfeljebb elúszik a Merci Domsjőben.

Amíg a bitek röpködnek a kaszárnya éterében, mindenki kitódul fotózni. Az erőd egészen fantasztikus. Lényegében egy földtúrásba építették bele, a tenger felől nem is látszik belőle semmi. A tetőről – vagy inkább hegygerincről? - látszik a messzeségben az Öresund-híd, amelyet 1999-ben adtak át, és Európa leghosszabb hídja. Mellesleg kábé fél óra múlva átszeljük, hogy Malmőben legyünk. Csodás építmény, ráadásul – mivel a koppenhágai reptér pont mellettünk van – folyamatosan szállnak le a gépek, amint fotózzuk.

Aztán feladjuk a képfeltöltést egy tucat fotó után, mert ha ezzel a szakadozó wifivel akarnánk kivárni, már visszafelé jönnénk, mire elkészülne. Inkább fizetünk, autót tömünk, húzunk. Megyünk ABBA a nevezetes Svédországba, juhé.

11:30-as híradásunkat olvashatták a Budapest-Domsjö Expresszről, Malmö mellől.

(Jelenleg itt tartanak, Uppsala meglehet, Domsjö talán - omm-)

A sztori eddig:

1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész, 14.rész, 15.rész

(X) akiknek köszönhetjük: