Az öreg Porschét egy délnémet kisváros pici autókereskedésében láttam meg ´98-ban, ákombákom betűkkel írt „BARKÁCSAUTÓ” táblával a szélvédő mögött. Tipikus leghátsó sorban álló, poros, madárszaros, lerobbant vacak volt. A török nepper szerint nem indul, de piszkálgassam csak nyugodtan, ha annyira akarom. A szerencsének és Frank Tanárúrnak hála, fél óra alatt megvolt az elengedett hidegforrasztás a tápszivattyú elektronikus reléjében, és pöcc-röff. A próbaút során kiderült, hogy az óra által mutatott kétszáz-valahányezer kilométer múltbéli állapotot tükröz, és a számláló ki tudja, mióta mered mozdulatlanul a sofőrre, továbbá az is, hogy miért kellett annyi hűtővizet utántölteni. A lyukas hűtőcső mellett perceken belül elfolyt bő egy liter víz.

Klasszikus forma

A lógó belű, hamuszagú 924-es minden rossz előjel dacára nyolcszáz német márkáért gazdát cserélt, és a kötelező szíj- gyertya- olaj- és szűrőcserék után még két évig hibátlanul szolgált. Szolgált volna tovább is, de addigra már annyit cseszegetett a yard a német rendszám miatt, hogy váltanom kellett. Bár ne tettem volna. A kétliteres, elpusztíthatatlan Audi-motor elöl, az ötgangos váltó hátul, a sportos futómű, a klasszikus forma, és a könyvespolcra helyezett csillogó Porsche-pajzs (amit praktikus okokból biztosabbnak láttam mégsem az autó orrára helyezni) – ezek nem csak egy Ladából átülve adták az élet császára érzést, hanem később, a Fieróban ülve is kövér könnycseppeket csaltak a szemembe.

De hát a szerelem vak. És süket is.

Egyformák, mégis milyen különbözőek

Megláttam, és megszerettem – gondoltam. Pedig csak megkívántam. Micsoda különbség! Hallani olyat, hogy a vonzó külső megszédít, és mindenáron meg akarod szerezni, magadévá tenni – s végül évekig a nyakadon marad, a pokolba kívánod, már csak a váláson jár az eszed. De nem gondoltam, hogy velem is megeshet. Míg kollégáim vért izzadva gereblyéztek össze a múltjukból tíz gyűlölni való autót, nekem elég egyetlen egyre gondolni, az igazi jokerre, a mindentvivőre. Egyértelmű: az elsőtől a tizedik helyig mindegyiken a Pontiac Fiero áll, messze maga mögé utasítva olyan járműveket, mint a Tata Indigo, Perger Guszti rózsaszín Nysája, nagyapám Rigája, vagy az alig használt, PUR-habbal zajszigetelt Mahindra Scorpio. Jöjjön tehát a top 10!

Ott lapított, gonoszan, szögletesen…

1. Pontiac Fiero

Ott lapított gonoszan, szögletesen a parkolóban. „Nem ezekkel a felnikkel lesz” – mondta az eladó, s egy hét múlva már azt is tudtam, hogy ez a gyakorlatban négy darab teljesen különböző, profillal csak itt-ott mutatóban rendelkező gumit jelent, háromban defektjavító szprével. De legalább a felnik egyformák voltak. Nem túl jó belépő, de ez végül is nem az autó hibája. Mit autó?!? Egy igazi, kétüléses, amerikai sportkocsi! Majdnem olyan, mint az autóskártyában a mindentvivő, még ha csak fél V8 is!

Ettől aztán majd nedvesedik a lányok bugyija – gondoltam, és nem is sejtettem, mennyire közel járok az igazsághoz. A napfénytető ugyanis beázott. A beázásnak az előző (vagy az azelőtti, vagy a még azelőtti) tulaj bőségesen adagolt sziloplaszttal próbált gátat szabni, amivel azt ugyan elérte, hogy a tetőt ne lehessen kinyitni, a víz azonban továbbra is akadálytalanul csöpöghetett befelé. A hűvös, esős, őszi hónapok ezért úgy teltek, hogy este felvittem magammal a tizedikre a kispárnát, ami éjjel úgy-ahogy megszáradt a radiátoron, hogy másnap reggel legalább néhány percre azt az illúziót keltse: autóban ül az ember, nem egy hideg pocsolyában. Gyűlöltem, és azt kérdeztem: vajon a Porsche miért nem ázott be?

2. Pontiac Fiero

Hajnali hét körül tehát megjelenik a helyiérdekű macsó a parkolóban, hanyag mozdulattal az ülésre dobja a hóna alatt szorongatott langymeleg kispárnát, beül, és indítózik. VŰŰŰŰMMMMMM – visít fel a megszaladt önindító, ami egy negyvenéves kis gyösznél sem túl elegáns, de talán megbocsájtható. No de egy sportkocsinak?!?? A szabadonfutó kikopott pályái és ellágyult rugói az örökké változó világmindenségnek hála minden ötödik-hetedik kísérletre azért mégis úgy rendeződtek, hogy nagy nehezen csak beröffent a motor. Aztán minden tizedikre… minden tizenötödikre… végül elérkezett a nap, amikor aztán egyáltalán nem. Azon a héten minden reggel a balszerencséjükre arra járó-kelők tolták be a csajozós kocsit, míg délután a változatosság kedvéért a kollégáim. Gyűlöltem, és azt kérdeztem: vajon a Porsche szabadonfutója miért nem romlott soha el?

Gömbölyű, szögletes

3. Pontiac Fiero

Nincs mit tenni, a hétvégén szerelés. Önindító ki, szét, szabadonfutó óvatosan szétperemez, rugók megfeszít, szabadonfutó óvatosan visszaperemez, önindító össze, vissza. Az elektromos csatlakozások gondosan megtisztogatva szépen a helyükre kerülnek. Még egy utolsó ellenőrzés, utánhúzás… és hatalmas reccsenéssel szilánkosra törik a behúzómágnes elöregedett bakelit szigetelése. Ordítás, káromkodás, kuka. Az autóval másnap menni kell. A kaszásdűlői éjjel-nappali autósboltban történetesen épp nincs Fieróhoz való behúzómágnes, a Ladáét tudják ajánlani. Este tízkor már minden mindegy, hajnali kettőre pedig elkészül a szovjet-amerikai örök és megbonthatatlan barátság. Gyűlöltem, és nem kérdeztem semmit, csak húztam aludni. Porschéval álmodtam.

4. Pontiac Fiero

Már lassan egy hete nem kellett semmit sem szerelni a tűzpiros sportkocsin, aminek két és fél literes, négyhengeres, nyomórudas motorja úgy kívánta a fordulatot, mint Slota az autonómiát. Nem mondom, egy kisteherben, vagy egy lyukas padlójú Zukban bizonyára derekasan helytállt volna, de a 4500-nál kezdődő piros (narancssárga) tartományon ma már egy pörgősebb dízel is csak mosolyogna. Viszont ötödikben ötventől milyen jól húz, és legalább keveset fogyaszt – nyugtattam magam. De igazából gyűlöltem, és azt kérdeztem: miért ment a Porsche egy kisebb motorral is sokkal, de sokkal jobban?

5. Pontiac Fiero

Másnap kollégám szakadt R18-as Renault-ja után csettegve aztán elkapott a harci láz. Hát azért vettem én tűzpiros sportkocsit, hogy ötödikben óvatosan simogassam a gázpedált, nehogy kihulljon belőle valami alkatrész? Hát nem! Vissza három, padlógáz, és egy pillanatra éreztem, ahogy az ülésbe présel a gyorsulás, és széles, ördögi mosoly ül ki az arcomra… aztán a halálos rémület, ahogy a fülem mögött a sűrű, fehér füst hirtelen előtör a gépházból… „Vörös vezér, vörös vezér, eltaláltak!” – ordítottam elfúló hangon a rádióba, és hátraküldtem R2D2-t, hogy mentse, ami menthető, de már késő volt.

A szervizbe szégyenszemre egy szakadt R18-as húzta a büszke sportkocsit. Itt kiderült, az egyik fagydugó a ludas. Nem, nem kilazult. Nem, nem szétfagyott. Elrohadt a közepén, szó szerint megette a rozsda. Gyűlöltem, és azt kérdeztem: ilyen vajon előfordult-e ebben a büdös életben valaha egyetlen Porschéval is?

Hátizsáknyi csomagtartó a motor mögött

6. Pontiac Fiero

A csomagtartó elöl szimbolikus, hátul hátizsák-méretű volt. És elektromosan nyitható! Máshogy sehogy. Illetve eredetileg feltehetően volt benne rendes zár is, de azt az előző (vagy azelőtti, vagy azelőtti…) tulajdonos kiszerelte, a helyét pedig befalazta. Éreztem, hogy baj lesz. És baj lett. A csomagtér- (és gépház-) fedél elektromechanikus zárjához vezető, az előző tulaj (vagy az azelőtti, vagy az azelőtti…) által hanyagul összesodort tyúkbél majdnem egy évig bírta. Aztán elszakadt. Két és fél órát töltöttem a padkára felállt kocsi alatt homorítva, miközben egy megfelelő hosszúságúra vágott tetőléccel a kezemben a csomagtér alján levő kábé 10x10 centis lyukon keresztül próbáltam a csomagokat a megfelelő pozícióba tuszkolni, s közben reménykedtem, hogy a léc végére erősített drótdarabbal hátha egy pillanatra sikerül hozzáérni az elszakadt tyúkbélhez. Egy F16-os légi utántöltése, vagy egy víziló mesterséges megtermékenyítése is nehéz feladat, de ott és akkor úgy éreztem: azok a fasorba` sincsenek hozzám képest. Közben átkozottul gyűlöltem, és bármit megadtam volna egy hamuszagú Porschéért.

7. Pontiac Fiero

Nem csak a külsejét, a belsejét is baltával faragták

Nem sokkal később egy derűs délutánon tartottam hazafelé, szokás szerint hímestojás-üzemmódban simogatva a gázpedált, mert így azt reméltem, talán nagyobb eséllyel kerülhetem el a bajt. Nos, nem. Az egyik felüljáró tetején hirtelen lekókadtak a műszerek, nullára esett a tolóerő, a fülem mögött pedig sűrű, fehér füst jelezte: megint vesztettem. „Vörös vezér, vörös vezér, eltaláltak!” – hörögtem már rutinosan a rádióba, de a testzárlatos főkábel miatt R2 sem tudta felnyitni a géptetőt.

Tulajdonképp szerencsém volt, hogy a helyzeti energia lokális maximumáról előre, és nem hátrafelé mozogtam tovább, majd az út szélén állva, időnként hatalmasat rúgva a tűzpiros műanyag kasztniba vártam, hogy lángba boruljon az egész, és végre vége legyen a rémálomnak. De nem égett le a nyomorult, hanem szégyenszemre egy szakadt R18-as rönó után kötve kullogott be a villanyászhoz. Elmondhatatlanul gyűlöltem, és azon töprengtem, vajon a Porschénak miért nem volt soha semmi elektromos baja? Se.

8. Pontiac Fiero

Leesett a hó, mire elhozhattam a villanyásztól, de nem jutottam vele messzire. Egy útszéli hóbuckán ült fel egy pillanatra a lapos hasával, szóra sem érdemes. Úgy értem: bármilyen más autónál. A Fierónál ugyanis a középmotortól az orrban elhelyezett hűtőhöz vezető csövek közvetlenül a küszöb mellett futnak. Nyilván nem túl nagy a valószínűsége, hogy pont a gumicső csatlakozásánál, pont úgy nyomja meg a hó a csövet, hogy szép lassan elcsordogáljon a hűtővíz, de megtörténhet… és persze meg is történik. Jó, jó, hogy hideg van, de hogy ennyire nem melegszik a víz… és mintha a motornak is olyan fura hangja lenne… mintha kopogna… mi a franctól kopoghat? b***meg, a víz!!!

Épp az út szélén a hóban fekve, elgémberedett kézzel egyengettem a csövet, szemembe egykedvűen csöpögött az olajos-glikolos-sós hólé, miközben azon töprengtem: vajon a Porschéval miért nem volt hasonló kalandom, amikor megcsörrent a zsebemben a telefon: egy állásinterjú miatt hívtak, hogy akkor talán itt és most az árokparton megbeszélnénk a részleteket. Két hét múlva már mentem is aláírni a szerződést. Fieróval indultam, taxival érkeztem. Nem is mondom tovább. Gyűlöltem az egészet úgy, ahogy van.

9. Pontiac Fiero

Persze megcsináltam ezt is rendesen, a hűtőrendszert pedig friss, harmatos glikollal töltöttem fel. Ezt onnan is lehetett tudni, hogy reggelenként a szélvédő belsején a pára ettől kezdve kissé maszatos, olajos lett. Talán ismerik az érzést, amikor valamiről a lelkük mélyén tudják már, hogy rossz és menthetetlen, de még bíztatják, hitegetik magukat, próbálnak másfelé nézni, és reménykednek a reménytelenben. Á, biztos a beázás miatt van. Á, biztos eddig is maszatos volt, csak nem tűnt fel. Á, biztos megjavul majd magától. Á, az nem lehet, hogy most meg a fűtőradiátor… De, lehet.

Kiszereltem a radiátort, és persze látszott rajta, hogy ereszt. Nem vészes, majd a hűtős ember megfoltozza. Megfoltoz ő bármit. Kivéve persze a Fiero radiátort, mert az valami különleges konstrukció, és ha megmelegíti, atomjaira hullik - mondta. Ugyanez volt a diagnózis a másik hűtősnél is. Tuti összebeszéltek. A mérete sajnos olyan, hogy bármilyen más típusét belefaragni reménytelen vállalkozás. De kérdezzek utána, mert van, aki csinál hűtőt méretre. Csinál hát: a tűzpiros sportkocsi értékével összemérhető áron.

Radiátor es trombita

Ekkor ballagtam el a fűtésszerelvény-szaküzletbe, ahonnan két méter 16mm-es rézcsővel és vagy ötven darab 90 fokos könyökkel távoztam. És két nap múlva készen volt a nagy mű… Képzeljenek el öt-hat lefűrészelt csövű trombitát nagyon kis helyre összezsúfolva. Megvan? Na az került a radiátor helyére. A jó hír az volt, hogy az ablak nem párásodott többé. A rossz az, hogy a levegő hőmérséklete talán 2-3 fokot emelkedett, amíg kereste az utat a trombiták kurflijai között. Talán ha annak idején jobban figyelek hőtan órákon, minden másképp alakult volna – gondoltam, és egy jó meleg Porschéra, vagy legalább egy Zaporozsec-benzinkályhára vágytam a gyűlölt piros autó helyett.

10. Pontiac Fiero

Nem vagyok hiú. Na jó: nem nagyon. Végül is nem nagyon zavart, amikor az egyik bukólámpa motorja megadta magát. Kézzel simán nyitott helyzetbe lehetett tekerni, aztán ha felkapcsoltam, kinyílt hozzá a másik, és gyönyörűen világítottak, mint két testvér, kéz a kézben. Oké, napközben nem szép látvány a bénán kacsintó tűzpiros sportkocsi, de csajozni este jár az ember, nem? Azért csak szétszedtem, és már nem is emlékszem, melyik porszívó szénkeféjét reszelgettem addig, amíg pont bele nem passzolt a csontig kopott helyére. Szívből gyűlöltem, és azon töprengtem, vajon véletlen-e, hogy a barkács-Porschénál ez is kifogástalanul működött.

És ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, betelt a pohár: a Fierónak mennie kell. Lehetőleg jó messzire.

Létezik szalonállapotú Fiero

Nem is ácsorgott sokáig a formás kis sportkocsi a cetlivel az ablakában: pár héten belül megjelent egy fiatal srác, ugyanazzal a réveteg, elvakultan szerelmes tekintettel, amellyel másfél évvel korábban én meredtem a lapos szörnyetegre. És tudtam, hogy menthetetlen. Könyörögtem neki, hogy gondolja át még egyszer, aludjon rá egyet, és higgye el, hogy a szerelem vak. Hiába.

Egy évvel később kaptam kézhez a határozatot a forgalomból való végleges kivonásról. Gyanítom, az új tulajnak sem volt sokkal több szerencséje vele… de legalább az átírási illetéket megspórolta. (Ami amúgy többe került volna a Fierónál, mint egy ütött-kopott, széthajtott Porschénál.)

Arccal lefelé temessék el. Jó mélyre.

És álmomban se jöjjön elő.